Múzeum: a szellemi élet centrális metaforája

2010. augusztus 31. 10:42

Szükség van-e Budapesten múzeumnegyedre, és ha igen, akkor hol? Többek közt ezzel a kérdéssel foglakozik a MúzeumCafé most megjelent száma, amelyben az is megtudhatjuk, hogy Radnóti Sándor esztéta szerint miért és hogyan lett mára a múzeum a szellemi élet centrális metaforája.

Korábban

ATTRIBÚCIÓ – hirdeti a magazin címlapja a magazin vezető témáját, a képzőművészeti alkotások szerzői meghatározásának néhány különlegesen kirívó tévedést hozó esetének csokorba szedését. Ezt megelőzően azonban még a szerkesztői bevezető és a Múzeumkörút rovat hírösszefoglalója, kiállítás ajánlója, web- és könyvszemléje után egy Amerikából küldött írás mutatja be korunk (ottani) közgyűjteményi hősét, a digitális múzeumigazgatót és ma (ott) már szinte nélkülözhetetlen munkáját.

A Disputa rovatban ezúttal városépítészek – Finta József, Cselovszki Zoltán, Finta Sándor és Szemerey Samu – fejtik ki a véleményüket a tervezett új budapesti múzeumnegyedről. A Műhelyben bemutatják az idén az egyik Év Múzeuma elismerést elnyert Tiszazugi Földrajzi Múzeumot, egy múzeumandragógus a kiállítási intézmények felnőttnevelési feladatival foglalkozik, olvashatunk egy konferenciasorozatról, amely a múzeumok mai átalakulásának kérdéseit veszi sorba, ellátogatunk a székelyudvarhelyi múzeumnak az erdélyi Mária-kultuszt bemutató kiállítására, régi textíliák restaurálási fortélyaiba nyerhetünk bepillantást, s végül megcsodálhatjuk egy avar kori sírból előkerült késő antik váza vadászjeleneteit.

A Múzeumnegyedben ezúttal a példás módon megújult veszprémi Dubniczay-palotába és az ott helyet kapott László Károly-gyűjteménybe kalauzolják el az olvasókat, akik ha már ott vagyunk, benézhetnek az ugyanabban az épületegyüttesben működő Teguláriumba, vagyis téglamúzeumba is. Nyár lévén ezután olvashatunk az egykor ilyentájt főszezonjukat élő, ma pedig legtöbbjük esetében már csak jobb sorsra érdemes hazai szélmalmokról.

A portré-összeállításban E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója mesél pályájáról, Tóth G. Péter, a Néprajzi Múzeum történész-etnográfusa egykori boszorkányperekről és a régi tárgyak mai múzeumi bemutatási lehetőségeiről beszél, Mélyi József, a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának nemrégiben megválasztott új vezetője a hazai kultúrpolitikának a képzőművészethez való koncepciótlan viszonyulásáról fejti ki a véleményét. Antal Péter műgyűjteményének, az ország egyik legjelentősebb privát kollekciójának a létrejöttéről és mai – kellően ki nem használt – lehetőségeiről mesél, s végül Radnóti Sándor esztétikaprofesszor mondja el, hogy miért és hogyan lett mára a múzeum a szellemi élet centrális metaforája.