A szentek sosem lesznek öngyilkosok

2010. április 8. 10:17 M. Lovas Krisztina

Százötven évvel ezelőtt, 1860. április 8-án, húsvét vasárnapjának reggelén, a döblingi elmegyógyintézet egyik szobájában holtan találták gróf Széchenyi Istvánt. Halálának körülményei mind a mai napig spekulációk sokaságára adnak lehetőséget. Csorba László történésszel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával, a legnagyobb magyar személyiségéről és az új kutatási eredményekről beszélgettünk.

Korábban

A nemzeti gondolat bűvkörében

Hogyan lehet meghatározni Széchenyi személyiségét? Milyen ember volt?

A kortársak mindenképpen különleges embernek látták. Persze abban az időben egy arisztokrata nagyon sok mindent megengedhetett magának. Lehetett különc, lehetett „bolond”, lehetett abnormális, a szó hétköznapi értelmében. A mágnások voltak a korabeli nyilvánosság főszereplői, és ilyen módon tényleg nagyon sok mindent megtehettek.

Persze, ha utólag tekintünk vissza ezekre a különcségekre, akkor néha nagyon furcsa dolgokat láthatunk. Például Széchenyiről közismert volt, hogy imádott színészkedni. Amikor meg akart valakit nyerni, minden trükköt bevetett. Nagyon tudott másokat utánozni, állandóan grimaszokat vágott, „szövegelt”, dőltek belőle a viccek, adomák. Kemény Zsigmond írta róla, hogy valóságos show-műsorokat rendezett, amikor nála járt: nem bírt nyugton maradni, örökmozgó volt, hanyatt feküdt a pamlagon, feldobta a lábát és úgy magyarázott.

Lehetséges persze, hogy ez már kicsit több volt, mint csupán arisztokrata hóbort, ugyanis felbukkan itt egy mélyebb probléma, ami – úgy vélem – a Széchenyi-irodalomban ma még nem jelenik meg kellő súllyal. Az átlagember számára Széchenyi nagyszerű személyiség, aki korszakalkotó dolgokat vitt véghez: huszártiszt volt, a lipcsei csatában vágtatva vitte az információkat, kaszinót és tudományos akadémiát alapított, fejlesztette a gőzhajózást, beteg volt, a Vaskapunál sziklákat robbantott, megszervezte a Lánchidat, szederegyletet alapított, stb. Ebben a folyamatban az ő betegsége csupán egy életrajzi adat. Ahogy nagyon sok mindent csinált, többek között beteg is volt. Az elmebetegség azonban nem olyan, hogy eltörtem a lábamat vagy kificamítottam a bokámat. Valójában az egész személyiséget döntően megváltoztatja. Ma a pszichiátria azt tanítja, hogy ha az elmebetegség valakiben rohamszerűen kitör, akkor az már soha többé nem múlik el.

Akkor Széchenyi alapvetően egy beteg ember volt?

Igen, akin 1848 késő nyarán, kora őszén rohamszerűen tört ki a baj. Az orvostudomány ettől kezdve már csak abban tudott segíteni, hogy az újabb kitörések kisebb mértékben és esetleg ritkábban következzenek be. Ha pedig az elmebetegség valakiből íly módon tör elő, akkor bizony ott kellett lennie benne már korábban is. Ily módon tehát egy teljesen új problémával találkozunk, amivel a kortársak még nem szembesültek igazán: azzal, hogy Széchenyi valamennyi tettét és viselkedését – tehát gyermekkorától kezdve! – lehet, sőt szükséges az elmebetegség szemszögéből is végignézni.

Ám megoldhatatlan probléma számunkra, hogy máig nem tudjuk, mi is volt a baja igazán. A történeti pszichiátria, bár a korabeli források alapján képes bizonyos következtetéseket levonni, máig nem volt képes meggyőző diagnózist fölállítani. Hiába kerültek elő a naplói, amelyek lenyűgöző forrásai Széchenyi életének, azok alapján sem lehet meghatározni a betegségét.. Annyi bizonyos, hogy nem „klasszikus bolond” volt, mivel az elmebetegség sem a memóriáját, sem a logikáját nem érintette. Ezért van az, hogy akik később Döblingben csak érintkeztek vele, de nem éltek vele együtt huzamosabb ideig, úgy vélték, hogy semmi baja sincs. Deák Ferenc említette többeknek a látogatása után, hogy a gróf még okosabb, még jobban a helyén van az esze, mint bármelyikünknek. Ezek a vélemények azután elterjedtek és széles körben táplálták azt a tévedést, hogy Széchenyi valójában nem is volt beteg. A részletes és alapos orvosi jelentésekből azonban világosan kiderül, hogy ő bizony elmebeteg volt.

Nem csupán arról van szó, hogy nehéz meghúzni a határt a zsenialitás és az elmebetegség között?

Nem. Ez egy széles körben elterjedt téveszme a közvélemény körében, de rég cáfolja az orvostudomány. Miben rejlett Széchenyi gondolkodásának zsenialitása? Abban, hogy bármilyen problémához nyúlt, azt komplex módon, mindig egy nagyobb összefüggésrendszer részeként szemlélte. Itt van például a lóverseny ügye. Nem arról van szó, hogy kimegyek a lovira és nézem, hogy Ráró hányadik helyen fut be, mert föltettem rá ötezer forintot – hanem arról, hogy a modern nemzet nem létezik nemzeti hadsereg nélkül, a hadsereg pedig nincs megfelelő lovak nélkül. A lóverseny tehát a lótenyésztés minőségi fejlesztését szolgálja! Létezik modern gazdaság hatékony szállítás nélkül? A kor alapvető szállító eszköze a ló, tehát megintcsak magas színvonalú lótenyésztés kell ahhoz, hogy egyáltalán a gazdaságot meg lehessen lódítani. Tehát e ponton kiderül, hogy a lóverseny körüli felhajtásban valójában a modernizáló-polgárosító koncepció húzódik meg.

Ugyanez a helyzet a Vaskapuval. Miért is kell robbantgatni a sziklákat? Hát azért, mert nyáron, amikor alacsony volt a vízállás, egyszerűen át lehetett ugrálni a sziklákon az egyik partról a másikra, ennél fogva a Dunán nem lehetett egész évben hajózni. Ha viszont nem lehet hajózni, akkor a nyugati áru hogyan jut el Törökországba és keletre? Folyamatos szállításra van tehát szükség. Így meg kell nyitni a Vaskaput, hogy a Duna ne legyen „vak zsák” többé, ahogy azt Széchenyi mondta. Ha pedig a Duna a fő útvonal, akkor Budapest lesz a fő elosztó állomás, és a leggazdagabb város a Monarchiában. Márpedig a politikai központ oda húz, ahol a gazdasági központ van. Tehát ha Bécsből szépen „lehorgásszuk” a birodalom központját Budapestre, máris megoldódott a hatalmi vita az osztrákokkal, a kuruc-labanc viszály, annyi nemes energia elpocsékolója a két ország történelmében.

Mindez persze nem kizárólag Széchenyi víziója volt, a reformer kortársak ugyanígy gondolkodtak. Széchenyi gondolkodásának ez a zsenialitása azonban aligha hozható kapcsolatba a betegségével. Van ugyanis itt egy alapvető dolog, amire először Lackó Mihály hívta fel a figyelmet, akinek munkássága – úgy vélem – vízválasztó a Széchenyi-irodalomban. Ő azt állította, hogy a történetírás hasonlóan működik ahhoz, ahogy a mindennapi élet egyszerű történéseit rekonstruáljuk. Bizonyos részleteket jól ismerünk, a hiányzó láncszemeket pedig az ún. józan ész logikája alapján egészítjük ki. Ugyanezt teszi a történész is abban az esetben, ha nincs forrás egy adott eseményre – ám ez a legalapvetőbb historikusi attitűd bukik meg, ha a főhős elmebeteg, mert egy elmebeteg tetteit nem lehet a józan ész alapján kitalálni.

Mindez a megfontolás érvényes a halál egész problematikájára is. A Széchenyi-irodalom, azon belül legteljesebben Kosáry Domokos, gyönyörűen felépíti, hogy mi minden történhetett a gróf végnapjaiban. Eszerint 1859-60-ban Széchenyi már olyan jó állapotban volt, hogy Döblingben valójában egy titkos röpiratgyártó központ működött, melyet a bécsi udvar leleplezett. A grófot ekkor megfenyegették, hogy állami elmegyógyintézetbe szállítják, mire ő úgy gondolta, hogy egy „kétségbeesett elhatározással” inkább kivonja magát ez alól az ítélet alól. Amikor közel 20 évvel ezelőtt a Széchenyi-könyvemet írtam, én is ugyanezt a koncepciót fogadtam el. Ma már sokkal óvatosabb vagyok, mert úgy érzem, hogy ha Lackó Mihály gondolatait következetesen végigvisszük, akkor módosítanunk kell a következtetéseinket. Lehetséges, hogy úgy volt, ahogy Kosáry írja, és a halálnak valóban semmi köze nem volt az elmebetegséghez. De az is lehetséges, hogy midezeknek az előzményeknek valójában az égvilágon semmi hatásuk nem volt a gróf végzetes elhatározására – és az kirárólag betegsége belső, számunkra örökre hozzáférhetetlen, kóros mozzanatainak lett a következménye.

következő oldal 1 / 2