Régészek kutatják a Gallipoli csatateret

A végjáték

Teltek múltak a hónapok, de az áttörés nem sikerült, a török védelem stabilan tartotta magát. Ráadásul a szövetségeseknek még a törököknél is nagyobb problémával kellett szembenézniük, a különböző járványokkal. A higéniai állapotok egyik fronton sem voltak éppen rózsásak, de Gallipolinál a földrajzi viszonyoknak köszönhetően ez különösen igaz volt. A betegségek kegyetlenül tizedelték a sereget. Azt mindenki érezte a brit hadvezetésben, hogy a helyzet tarthatatlan és változtatni kell. Kidolgoztak egy új tervet a félsziget egészének elfoglalására.

Változást jelentett az addigiakhoz képest, hogy egy új helyen a félsziget északi részénél található Suvala-öbölnél jelölték ki a támadás fő irányát. A terv értelmében itt két új hadosztálynak kellett partraszállnia, majd a szárazföld belseje felé nyomulva bekerítenie az ellenséges állásokat. Egyidejűleg az ANZAC-nak is támadnia kellett, hogy elvonja a török erők figyelmét. Viszont ismét megmutatkozott, hogy nem ér semmit a jó terv és a pontos időzítés, ha rossz a parancsnok.

Jelen esetben, arra a Fredrick Stopfordra bízták a parancsnoki teendők ellátását, aki soha nem vezetett egyetlen ütközetet sem, és már 1909-ben visszavonult. Stopford kinevezése is jól példázta, azt a kialakult gyakorlatot az angol hadseregben, hogy a parancsnokokat nem tehetségük, hanem életkorúk szerint választották ki.

A hadművelet augusztus 6-án indult, Stopford 20 ezer katonája mindenfajta ellenállás nélkül partraszállt a Suvala-öbölnél. Az időzítés tökéletesen sikerült, a törököket teljesen váratlanul érte a támadás. Ekkor Stopford ahelyett, hogy tovább folytatta volna az offenzívát a félsziget belseje felé, parancsot adott a csapatoknak, hogy ássák be magukat. Végül felettesének Hamilton tábornoknak kellett odamennie, hogy rávegye Stopfordot a támadásra, de akkor már késő volt. A török védelem rendezte a sorait és felkészült az újabb rohamra. Az ANZAC igaz hősiesen harcolt, de a forróság és az utánpótlás hiánya megakadályozta az áttörést.

Hamiltont október elején menesztették, helyére Charles Monroe tábornokot nevezték ki, aki úgy értékelte, hogy a Gallipoli-félszigetért vívott csatát elvesztették, így felesleges tovább folytatni a hadműveletet. Churchill nem éppen túl hízelgően nyilatkozott Monroeról : "jött, látott és kapitulált". December közepén megindult a csapatok kivonása, amely kevésbé volt veszélyes vállalkozás, mint a partraszállás, ekkor viszont a törökök nem éltek a kínálkozó alkalommal. Az események nagy vesztese Churchill volt, aki nemcsak miniszteri posztját, de jó hírnevét is elveszítette.

1. Három nemzet kutatja a csatamezőt
2. Kiút az állóháborúból
3. Törökország hadbalépése
4. A Gallipoli-hadművelet
5. Hátrányos időveszteség
6. A partraszállás
7. A végjáték