A vörösterror 133 napja

Olaszország az első világháborúban (1915-1918)

2005. május 30. 13:02 Rosselli, Alessandro

Amikor 1914 augusztusában kitört az első világháború, Olaszországot már 1882-től kezdődően Ausztria-Magyarországhoz és Németországhoz köti a Hármas Szövetség . Az ország élén 1914 márciusától nem Gioletti Giovanni állt, aki állhatatos híve volt az említett szövetségnek, elsősorban mert nem látott más alternatívát Itália számára a nemzetközi politika terén , annak ellenére, hogy az olasz külpolitika a közelmúltban gyakran volt jellemezhető egyfajta német ellenes filo-francia vagy filo-angol vonallal.

Giolitti meggyőződéses, bár mérsékelt hármas-szövetséges volt, aki biztos volt abban, hogy Olaszországnak szüksége van nemzetközi pozícióvállalásra, még ha erőltetettre is, miután tisztában volta azzal, hogy az ország egyedül nem képes helytállni, különösen az Abesszínia gyarmatért vívott harcban elszenvedett 1896-os vereséget követően . Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy az olasz közvélemény egyértelműen hármas-szövetségellenes, és pontosan ez utóbbi - különösképpen a nacionalista vonal - osztrák-magyarellenes és németellenes nézeteinek megváltoztatása érdekében szánta rá magát nehéz szívvel a Líbia elfoglalásáért vívott 1911-12-es olasz-török háborúra.

Az első világháború kitörésekor Olaszország a Hármas Szövetség egyik záradékával élve semleges maradt. A záradék értelmében a szövetség három tagja közül egyik sem léphetett háborúba más nemzettel, mielőtt a másik kettővel ne konzultálna. Miután Németország és Ausztria-Magyarország úgy léptek be a háborús konfliktusba, hogy előtte nem értesítették Olaszországot, így az olasz semlegesség támogatója épp Gioletti lett, aki a kormány felé sugalmazta is ebbéli elképzelését.

Voltak azonban még egyéb, nem politikai motívumok is Itália semlegességének hátterében: többek között az olasz katonai felkészületlenség, leginkább pedig a hadsereg mozgósításának nehézségei. Mindazonáltal az 1914 augusztusa és 1915 áprilisa között eltelt hónapok során Olaszország egyáltalán nem maradt tétlen, és bár kívül maradva a konfliktushelyzeten, olyan pozíciót kezdett felvenni mind a Központi Hatalmakkal, mind pedig az angol-francia-orosz Hármas Antanttal folytatott, Olaszország háborúba való belépésére vonatkozó tárgyalások során, hogy azt Németország és Ausztria-Magyarország - legalábbis kezdetben - valóságos árulásként értékelte.

A Központi Hatalmakkal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre: Olaszország ugyanis győzelem esetén csak a Plombieres-i (1858) egyezményben Franciaországnak átadott területeket, azaz Nizzát és Savoyát kapta volna meg, illetve Tunéziát ráadásul, de nem a ténylegesen olasz területeket, mint amilyenek az osztrák-magyarok által uralt Trentino és Friuli-Venezia Giulia tartományok is voltak. Következhettek tehát az angol-francia-orosz Hármas Antanttal folytatott tárgyalások, amelyek során elérték, hogy - győzelem esetén - Olaszország megkapja az Ausztria-Magyarország részét képező olasz területeket, a dalmát tengerpart egy részét, kivéve Fiume városát, valamint részesedjék az afrikai német gyarmatbirodalom felosztásában. Ez utóbbi ígéret, egyébként, a legnacionalistább és legimperialistább közvélemény kívánságait volt hivatott kielégíteni, amelyek a kizárólag ténylegesen olasz területekre korlátozódó demokratikus interventista nézetekkel helyezkedtek szemben.

1915. április 26-án Olaszország aláírta a Londoni egyezményt a Hármas Antanttal, majd május 24-én belépett az első világháborúba. A katonai hadműveletek az olasz hadtestek mozgósítási nehézségei ellenére azonnal megkezdődtek, sőt kezdetben meglehetős sikereket is elértek. A Friuli-Venezia Giulia frontvonalon történő olasz előrenyomulás előtt ugyanis az osztrák-magyar csapatok a legkisebb harci szándék kinyilvánítása nélkül visszavonultak, így gyorsan terjedt az a hamis és veszélyes illúzió, mely szerint Itália halálos csapást tudna mérni a teljes összeomlás előtt álló Kettős Monarchiára. Az osztrák-magyar fennhatóság alatt élő népek közül ugyanakkor egy sem mozdult meg az olasz rohamozás megsegítése érdekében.

A valóság azonban természetesen teljesen más volt: az osztrák-magyar csapatok azért vonultak vissza, mert az olasz határon lévő védművek befejezetlenek voltak és az osztrák-magyar Főparancsnokság úgy döntött, a Karszt-hegységbe vonul vissza védekezésre, ahol jobban védhető pozíciói voltak: az elkövetkező három év olasz támadásai majd éppen ezekbe fognak ütközni. Továbbá, úgy látszik, az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna tábornok nem volt képes átlátni azt a nyilvánvaló tényt, mely szerint a visszavonulás az olasz fronton is ugyanazt az állóháborút készítette elő, amely a francia és orosz vonalon már megtörtént. Ezen osztrák-magyar tájékozódás ellenére egyre világosabbá vált, hogy az olasz parancsnok - a kezdeti előrenyomulás után - Trieszt irányában akarta folytatni az offenzívát, amely azonban kudarcot vallott.

Mindazonáltal Cadorna makacsul támadásban tartotta hadseregét, amelyet 1915 júniusa és 1917 májusa között tíz csatás sorozatba (az ún. Isonzói csatákba) kényszerítette bele, hogy áttörje az ellenség vonalát. Célját nem érte el, csupán egyre súlyosabb emberveszteségeket okozott pár méter földért cserébe, amelyet aztán rögtön el is veszített. Mindez a csapatok morálját is felemésztette, és az egyetlen valamire való hódítást, bár ez is csekély jelentőséggel bírt, a Trentinói frontvonalon érte el.

A hadállások egyedül 1916 májusában-augusztusában látszanak némiképp megmozdulni, amikor az osztrák-magyar hadsereg megindítja Olaszország ellen az ún. Strafexpedition-ját, azaz a büntető hadjáratát. Az olasz hadsereg kezdetben nehéz helyzetben volt mind a Friuli-Venezia Giulia, mind pedig a Trentino-i fronton. Ezúttal azonban, elsősorban az egységek közötti nagyobb összehangolásnak köszönhetően, az olasz haderő nemcsak ellen tudott állni a támadásnak, de győzelmes ellen-offenzívát is tudott indítani, amely végül Gorizia bevételével fejeződött. A sikert követően azonban, ha nem számítjuk Romániának az Antant oldalán történő belépését a háborúba, amely inkább teher, mint segítség volt, az olasz vonal újból rögzült.

Ugyancsak nem sokat segített a dolgok állásán az Ortigara-i csataként ismert utolsó előtti olasz offenzíva-kísérlet 1917-ben, amely kizárólag rengeteg hiába kiontott emberéletet eredményezett, miközben az olaszok számára rendkívül veszélyes, az ellenséges tűzerőnek különösen kitett frontterületet hozott létre, amely arra kényszerítette Cadornát, hogy - legalábbis Trentino övezetében - ne indítson újabb offenzívákat. Az olasz parancsnok azonban 1917 augusztusában-szeptemberében újabb rohammal próbálkozott, amely a Bainsizza-i csataként vált ismertté. Az ütközet kudarcot hozott, és újabb nagyszámú emberéletet követelt, 1917. szeptember 4-én ugyanis az osztrák-magyar csapatok visszaszerezték az olaszok által meghódított minimális földterületeket.

1917 októberében aztán bekövetkezett a caporettói tragédia. Október 24-én a német divíziókkal megerősített osztrák-magyar csapatok áttörték az olasz vonalat a mai szlovéniai Kobarid környékén. A támadást fojtógáz bevetése előzte meg az első olasz vonalakon, amelyről a kor és az elkövetkező korszak olasz publicisztikája igyekezett szándékoltan hallgatni. Szívesebben beszéltek ellenben dezertálásokról, árulásokról, hogy aztán rögtön a gyorsított eljárások sorát kezdjék meg, amelyek a vádlottak golyó általi kivégzésével fejeződtek. Miközben pedig - nem beszélve a fojtógáz használatának beláthatatlan következményeiről (amelyet soha előtte nem alkalmaztak olasz fronton), valamint Oroszország háborúból való kilépéséről az októberi forradalom miatti, amit csak részben tudott ellensúlyozni az egyesült Államok 1917. áprilisi belépése az Antant oldalán - az egyetlen igazi áruló az olasz tüzérségi parancsnok, Pietro Badoglio tábornok volt, aki miután megkapta a parancsot, hogy tüzeljen a rohamba lendülő osztrák-magyar-német csapatokra, nem tette meg, nagy mértékben hozzájárulva ezáltal az olasz vonal ellenséges erők általi áttöréséhez. Mint tudjuk, Badoglio soha nem fizetett meg a parancsmegtagadásért, és zavartalanul folytathatta katonai karrierjét azután is, egészen az Olaszország Marsallja rang eléréséig.

Mindenesetre az olasz vonal Caporettónál történő összeomlása nemcsak a fentebb említett eseményeknek volt köszönhető, hanem az olasz csapatok kimerültségének és demoralizáltságának is, amely egyre kevésbé értette a háború miértjét. Egy pillanatra úgy tűnt, mindez Olaszország kilépését készíti elő az első világháborúból. Mindazonáltal Olaszország összeomlása nem következett be, és miután egy visszavonulásban sikerült rendbe szedniük magukat a kezdeti káoszt követően, az olasz csapatok a Piave folyó vonalának védelmére sorakoztak fel. Parancsnokuk, Cadorna tábornok helyét, akit katonái egyszerűen csak mészárosnak neveztek (csakúgy, mint Mangin és Haig francia és angol kollégáit), Armando Diaz hadtest tábornok vette át az irányításban.

Az új parancsnok első feladata a fronthoz legközelebbi egységek újjászervezésén túlmenően egy újfajta, az előzőnél sokkal emberibb kapcsolat kialakítása volt a katonák és a tisztek között, hogy a lehető legkevesebb emberveszteség mellett nyerhessék meg a háborút. Az új légkörre valóban nagy szükség volt a fronton és az országban lévő különböző rangú harcosok között, mert 1917. november 10-én az osztrák-magyar hadsereg újabb offenzívába kezdett a Piave folyó mentén, amely aztán kevesebb, mint hat nap alatt kudarcot vallott, miután az osztrák-magyar csapatok mellett már nem volt ott a francia frontra visszavezényelt német tüzérségi erők támogatása, és mert hirtelen egy nem várt szilárd olasz ellenállásba ütköztek, holott magukban már leszámoltak az olasz hadsereggel. Az osztrák-magyar parancsnok, Franz Conrad von Holtzendorf tábornok így kénytelen volt felfüggeszteni az offenzívát, hogy aztán egy alaposabb előkészítés után újraindítsa.

Ezzel szinte egy időben az osztrák-magyar csapatok Monte Grappa környékén is rohamba kezdtek, az olaszok azonban itt is sikeresen ellenálltak, és miután az előbbiek súlyos veszteségeket szenvedtek, 1917. december 23-án kénytelenek voltak lemondani a további támadásról. Ez a csata viszont a háború fordulópontját hozta: ezúttal az osztrák-magyar csapatok egyedül támadtak, a németek segítsége nélkül, akik visszatértek Franciaországba, miközben az olaszok mellett ott volt egy kisebb francia kontingens is. Valami tehát megmozdul a két fél közötti erőviszonyokban, mivel az Antant szövetségesei Olaszország megsegítésére is tudnak küldeni csapatokat a francia front leszerelése nélkül.

A két zónában tanúsított olasz ellenállás nemcsak az ország bukását kerülte el, hanem tovább rontotta Ausztria-Magyarország helyzetét is, amelynek mindenképpen szüksége lett volna egy Itália elleni végleges győzelemre, mivel az osztrák-magyar birodalom válsága tovább élesedett Wilson amerikai elnöknek a népek önrendelkezésére vonatkozó 14 pontjának 1918. január 8-i benyújtásával, amely dokumentum közvetlenül a császári uralmat vette célba, olyannyira, hogy Béccsel külön békét és a háborúból való kilépést kerestette. Olaszország ellenállása továbbá lehetővé tette mind az ország, mind pedig az olasz hadsereg számára az újjászerveződést, sőt ez utóbbinak nemcsak egy újabb ellenséges offenzívával szembeni felkészülésre nyílt lehetősége, hanem ellentámadásra is.

Az olasz hadseregnek csakúgy, mint a nemzet moráljának az újjászerveződése nagyon fontos volt Olaszország számára. A németektől az olasz fronton magukra hagyott osztrák-magyar csapatoknak mindenáron végleges erőfeszítésre kellett elszánniuk magukat a zónában, hogy megnyerjék a háborút. Annál is inkább, mert a birodalom belső helyzete napról napra egyre rosszabb lett, és csöppet sem javult az Oroszországból visszatérő foglyok katonai egységekbe való visszalépésétől, akiket mint a bolsevizmus által befolyásolt elemeket, bizalmatlanul fogadták mindenütt. Egy ilyen helyzetben az osztrák-magyar hadseregnek a lehető leghamarabb végleges csapást kellett mérni Itáliára, ezért offenzívát készített elő a Piave folyó és Montello zónájában. Az osztrák-magyar csapatok azonban ismét egyedül voltak, az olaszok viszont egy 19 divíziós tartalékon kívül, öt nagy angol-francia egységre is számíthattak a fronton.

A Piave folyó menti és Montello környéki osztrák-magyar offenzíva 1918 június 15-én kezdődött, és némely kezdeti sikert is elért. Amikor azonban az osztrák-magyar csapatok mélységbe próbáltak áttörni, nagyon kemény olasz ellenállással találták szemben magukat. A Piave olaszok által tartott folyópartján sikerült az osztrák-magyar csapatoknak felsorakozni, de nem sikerült átlépniük azt, ezért visszavonultak, sok hadifoglyot hagyva hátra az ellenségnek. Montellónál az olasz ellenállás még erősebb volt, és semmiféle előrenyomulást nem engedett. 1918. június 21. és 23. között az osztrák-magyar offenzíva erejét vesztette anélkül, hogy a Birodalom számára olyannyira fontos végső csapást Olaszországra rámérte volna. Ezt követően az osztrák-magyar haderők védekezésbe kényszerültek, tartalékok híján képtelenek voltak újabb támadásra. Az olaszok viszont, visszaszerezve 1918. június vége és július eleje között a kis elvesztett területet, még ugyanazon hónap második felében hadtestet küldtek Franciaországba. A Piave menti siker azonban nem volt elegendő Olaszországnak sem, minthogy nem volt elégséges a háború megoldásához. Offenzívát készít hát elő Vittorio Veneto ellen, amely 1918. október 23-án kezdődött, az Ausztria-Magyarország legmélyebb válságának időpontjában, amely hiába kéri a pápa közbelépését az olasz támadás felhagyása érdekében, már túl késő.

Az olasz offenzíva, amelyben a szövetséges kontingensek is részt vettek, sőt egy osztrák-magyar volt hadifoglyokból álló csehszlovák divízió is (amely tény ugyancsak a Kettős Monarchia válságát mutatta ) 1918. október 23-án kezdődött, áttörte az ellenséges vonalakat, még ha az néhány helyen végsőkig menő ellenállást is tanúsított. Az egész pár nap alatt lezajlott, és Ausztria-Magyarország fegyverszünetet kért Olaszországtól, amely aztán hatályba lépésének másnapjától egyben a háború végét is jelentette.

Olaszország győzelme, melyért oly drága árat fizetett, a nacionalista híresztelés, `mese` szerint azonban nem volt teljes: a Versailles-i Békeszerződés értelmében ugyanis Itália megkapta Trentinót, amelyhez a jövőben Rómának oly sok gondot okozó osztrák Alto Adige is csatolva lett, és Friuli-Venezia Giuliát a dalmát tengerparttal együtt, de ki lett zárva a német gyarmati birodalom és a török birodalom felosztásából, amelyeket csak a két fél, Franciaország és Anglia között osztottak meg. Mindez annak a híresztelésnek a megszületéséhez vezetett Olaszországban, hogy csonka győzelem született, ami aztán a dalmát városért, Fiuméért folytatott mozgalmon túlmenően (a várost egyébként az 1920-as évek elején szintén Olaszországhoz csatolták ), ugyancsak oka lett a fasizmus olaszországi térhódításának.

A szárd származású Emilio Lussu, aki demokratikus interventista volt , önkéntes az első világháborúban, majd antifasiszta Olaszországban és külföldön , az olasz hadsereg tisztjeként szerzett tapasztalatai alapján megírta az Egy év a Magas Fennsíkon (Un anno sull'Altipiano) című könyvét, amelyet 1938-ban adtak ki először Párizsban. Bár a könyv inkább a dokumentum-regény műfajába tartozik, benne a szerző az 1916 augusztusa és 1917 szeptembere közötti időszakban (kevéssel a Bainsizza-i csata előtt), gyalogsági tisztként szerzett élményeit idézi fel.

Az ekkor már demokratikus interventista nézeteket valló szerző a háború kegyetlen valóságával találja szemben magát, és abszurdnak látja a tisztek és a közkatonák közötti szigorú elhatárolás gyakorlatát - azaz azok között, akik parancsolnak, és akiknek parancsolnak -, amely akkoriban uralkodott az olasz hadseregben. Az ő szemében mindenki egyaránt és egyforma emberként volt belekényszerítve ebbe a háborúba, így ő, mint tiszt, magát is bűnösnek tartja azért, mert akarta a háborút. Annál is inkább, mert látja sok más tiszttársát, akiknek szemében semmit nem ért katonáik élete, úgy tekintettek rájuk, mint ágyútöltelékre; kivéve talán a kisebb rangúakat, különösen pedig Ottolenghi főhadnagyot, akit pontosan olasz tüzérségi erők fognak kivégezni, csak mert el akarta kerülni embereinek hiábavaló lemészárlását. Különösen a Lussu divíziójának parancsnoka, Leone tábornok válik ki mind közül, akinek személyise egyébként sokban hasonlított Cadorna tábornokéhoz: ok nélkül lemészároltatta katonáit, akiket aztán árulóknak nevez, mert visszautasították a megöletésüket pár méter, rögtön utána újra elveszített földterületért.

Emilio Lussu tanúja mindezen eseményeknek, és bűnösnek érzi magát, mégha - természetesen - kezdetben nem is így képzelte el a háborút. A szerző rávilágít azokra az embertelen körülményekre is, amelyek közepette az olasz katonáknak harcolniuk kellett, akik tiltakozás nélkül engedelmeskedtek az abszurd parancsnoknak, olyannyira, hogy látva hiábavaló lemészároltatásukat, még az ellenség szolidaritását is kivívták. Lussu könyve mindenekelőtt az első világháború anti-hősies portréját adja, az események feltárásában még a Caporettói csata előtt megáll, és még nem sejti a következő olasz katonai csapást , ugyanakkor világosan rámutat az ahhoz vezető összes okra: talán épp ebből születik meg a szerzőben az az antifasiszta politikai tudat, amely aztán élete hátralevő részében végigkíséri, és amely már pár évvel korábban arra indította, hogy megírja a Menetelés Róma és környéke ellen (Marcia su Roma e dintorni) könyvét az olasz fasizmus akkor még megállítható felemelkedéséről.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!