I. Sándor (Romanov)

Ifjúsága és első cári évei

Sándor, I., teljes orosz nevén ALEKSZANDR PAVLOVICS ROMANOV (szül. 1777. dec. 23. [a régi naptár szerint dec. 12.], Szentpétervár, Oroszország), Oroszország cárja 1801-től; a napóleoni háborúk idején hol ellenfele, hol szövetségese volt Napóleonnak, de végül részt vett a francia császárt legyőző koalícióban (1813-15). Ott volt a bécsi kongresszuson (1814-15), tevékeny szerepet játszott a Szent Szövetség megalapításában (1815) és az ezt követő kongresszusok munkájában.
Ifjúsága. Pavel Petrovics nagyherceg (a későbbi I. Pál) és Marja Fjodorovna (Württemberg-Montbéliard hercegnője) elsőszülött gyermeke volt. Nagyanyja, II. (Nagy) Katalin, aki unokájára hagyja a trónt, magához vette, hogy felkészítse az uralkodásra.
II. Katalin Denis Diderot-t kérte fel Sándor nevelőjéül, aki ezt a felkérést visszautasította; a cárnő választása ezek után a svájci Frédéric-César Le Harpe-ra esett. A meggyőződéses republikánus férfi maradandó hatást gyakorolt a leendő cár gondolkodására.
Pál ezenközben furcsa `kiskirályságot` hozott létre a Szentpétervár melletti Gatcsinában, és katonai gyakorlatokkal, díszszemlékkel múlatta idejét. A kamasz Sándor itt kapta katonai kiképzését egy kemény és szigorú tiszttől, Alekszej Arakcsejevtől, aki a későbbiekben az orosz belpolitika meghatározó alakja lett.
Sándor 16 éves korában befejezte tanulmányait, miután nagyanyjának akaratából elvette feleségül a 14 éves Baden-durlachi Lujzát (1793). A házasság a kezdetektől fogva boldogtalannak bizonyult. A kedves elbűvölő lányt mindenki szerette csak a férje nem.
Nagy Katalin már megfogalmazta a kiáltványát, amelyben megfosztotta fiát a jogaitól, és unokáját jelölte meg örököséül. 1796. november 17-én (nov. 6.) azonban váratlanul meghalt. Sándor nem merte nyilvánosságra hozni a dokumentumot, így Pál lett az új cár.
Trónra lépése. I. Pált, akinek uralkodása Oroszország történetének sötét korszaka volt, 1801. március 23-án (márc. 11.) meggyilkolták palotájában. Másnap Sándor elfoglalta a trónt. (A nemesi összeesküvők őt is beavatták tervükbe, azzal, hogy megkímélik apja életet, csak a trónról mondatják le).
Sándorra nagy bizakodással tekintettek alattvalói. A jó megjelenésű, erős, kellemes, emberséges, lelkesedéstől fűtött fiatalember átfogó reformok bevezetéséről álmodozott. Előkelő származású, de liberális elveket valló barátaival, Adam Czartoryski herceggel, Pavel Sztorganov gróffal, Viktor Kocsubej gróffal és Nyikolaj Novoszilcovval megalapította a Titkos Bizottságot (Nyeglasznij Komityet), amelynek célja a `nemzet jólétének forrásul szolgáló jó törvények` megalkotása volt.
Sándor és közeli tanácsadói átalakították az államigazgatás szervezetét. Legfőbb eredményük az a nagyszabású közoktatási reformtervezet volt, mely különféle típusú iskolák sokaságának, tanárképző intézményeknek és három új egyetemnek a létrehozását tűzte ki célul. Hiába akarta azonban boldoggá tenni népét, hiányzott belőle a kellő energia a legégetőbb reform végrehajtásához, a modernizáció legfőbb akadályát jelentő jobbágyrendszer eltörléséhez; tudta, hogy a lakosság háromnegyedét alkotó jobbágyság felszabadításával maga ellen fordítaná a nemességet.
Őszinte jobbító szándéktól vezérelve azt tervezte, hogy alkotmányt ad az országnak, és korlátozza az önkényuralmat, de a nemesség elutasító reakciójától tartva végül elállt szándékától. Inkább álmodozó volt, mint a gyakorlat embere, s nyugatias neveltetése nem készítette föl az orosz élet valóságával való szembenézésre.

1. Ifjúsága és első cári évei
2. Külpolitikája 1807-ig
3. Tilsittől 1812-ig
4. Napóleon legyőzése
5. Az utolsó évtized