Andreides Gábor

Az olasz fasizmus antiszemitizmusa

Az Egyenlőség című zsidó hetilap 1926-ban, a fasizmus alapításának hetedik esztendejében. figyelemfelkeltő cikket közölt abból az alkalomból, hogy a budapesti olasz kolónia, és a fasiszta párt helyi alapszervezete, a fascio nagyszabású évfordulós ünnepséget rendezett. A megjelent vendégeket a fascio helyettes vezetője, valamint a titkár, Emerico Fried, köszöntötték. Mindketten a fasiszták fekete ingét viselték és kitűzték az antik Róma örökét szimbolizáló köteges bárdot, a fascest.

Az olasz fasizmusról a korabeli magyar antiszemita lapok általában, mint zsidóellenes, nacionalista szervezetről tudósítottak, nem győzvén hangoztatni a fasizmus és a magyar fajvédők közötti eszmei közösséget. Fried titkár pontosan emiatt először nem is értette igazán, mikor az Egyenlőség felkereste őt a fascio budapesti központjában:

„Igen, zsidó vagyok, mégpedig vallásos, jó zsidó. Csodálkozom azon, hogy ez meglepetést kelthet.” A lap magyarázkodó indoklására, miszerint miért is okoz(hat) meglepetést Magyarországon az, hogy a fasiszta fascio vezetői között zsidó névvel is lehet találkozni, Fried így reagált: „Az olasz fascio egyáltalán nem zsidóellenes. A fascizmus olasz sajátosság, nemzeti alakulat, amelynek egyetlen pontjában sincs benne, hogy a zsidókat bármi módon elnyomja”. Sietett leszögezni, hogy a fasciónak a magyar szélsőjobbal semmifajta eszmei közössége nincsen, mert „más a fascizmus és más az: fajvédőnek lenni. Magyarországból a numerus clausus folytán el kellett távoznia sok ezer zsidó diáknak, éppen emiatt az eszme miatt, amelyet az ébredők inauguráltak – Olaszország pedig befogadta ezeket a Magyarországból távozó zsidó diákokat.”

Itália 1861-es egyesítését követően Olaszországban, a politikai pártok tekintetében zsidóellenességről gyakorlatilag nem beszélhetünk, a megelőző évszázadokban ugyanis az itáliai zsidóság asszimilációja mind a nyugat, mind a kelet-európaihoz képest rendkívüli módon előrehaladt. A Risorgimento liberális értelmisége nem sokat foglalkozott a kisszámú zsidósággal, akik számára az egység az emberi jogok kiterjesztését, emancipációt, és magas társadalmi és politikai pozíciók elnyerésének lehetőségét hozta.

Az egyesítés fél évszázados évfordulójának fővárosi ünnepségein, a köszöntők elhangzásakor a római lakosság sokat derült a zsidó származású és angol gyökerekkel rendelkező polgármester, Ernesto Nathan idegen akcentusán. Báró Sidney Sonnino többszörös miniszter, miniszterelnök szintén zsidó származású volt, hasonlóan a későbbi kormányfő Luigi Luzzattihoz, aki a XX. század tízes éveinek elején állt rövid ideig a kabinet élén.

A múlt század elején az olaszországi zsidóság száma 40-50 000 főre volt tehető (1911-ben Olaszországnak 36 millió lakosa volt). A zsidók többnyire az északi nagyvárosokban, Triesztben, Torinóban, Milánóban, a közép-itáliai Ferrarában és Bolognában, valamint Rómában éltek nagyobb számban, délen, Nápoly apró közösségén kívül viszont gyakorlatilag nem. Az első világháborúban a zsidók is büszke olaszként küzdöttek a közös hazáért. A háborút követően – a többségi társadalomhoz hasonlóan – az olasz zsidó társadalom is aggodalommal figyelte a baloldali mozgalmakat, a forradalmaktól való félelem körükben is szinte tapinthatóvá vált.

Amikor Benito Mussolini 1919-ben a milánói San Sepolcro téren megalapította az Olasz Harci Fasciókat, a hallgatóságában számosan akadtak zsidó származásúak is. Így például Cesare Goldmann, aki az Ipari és Kereskedelmi Szövetség egyik tanácstermét, a mozgalom születésének színhelyét biztosította a fasiszták számára. Goldmann régi kapcsolatokat ápolt Mussolinivel hiszen egyike volt az 1914-ben alapított Il Popolo d’Italia című lap anyagi támogatóinak.

Gabriele D’Annunzio, a közvélemény szemében rendkívül népszerű, ám a hivatalos kormányzat számára erős fejfájást okozó 1919-1920-as fiumei vállalkozásában is (váratlanul megszállta a várost) több olyan olasz zsidó vett részt, akik közül később többen kiemelkedő karriert futottak be a fasizmus idején. Aldo Finzi már 1920-ban csatlakozott a mozgalomhoz, egy esztendővel később pedig a csekély számú fasiszta parlamenti képviselők egyike lett. Az első Mussolini-kormány idején belügyminisztériumi államtitkár, majd a Fasiszta Nagytanács tagja lett. Utóbb katolizált, visszavonult a politikától, és folyamatosan kritizálta a fasiszta politikában bekövetkezett fordulatot, az 1938-ban elfogadott faji törvényeket. A háború vége felé kapcsolatba került a partizánmozgalmakkal, a megszálló német hatóságok letartóztatták. 1944. március 24-én kivégezték.

Dante Almansi szintén jelen volt a fiumei „kalandnál”. Ő később a szicíliai (Caltanisetta) prefektusa lett, majd 1932 és 1935 között a szintén zsidó származású gazdasági szakember, Guido Jung pénzügyminiszter kabinetfőnöke. Jung is korán a fasizmus mellé állt, hosszú ideig vezető gazdasági funkciókat töltött be, Mussolini közeli munkatársaként dolgozott. Távozásakor önkéntesként részt vett az abesszin háborúban. Egy másik fiumei veterán, Maurizio Rava egyike lett a római fascio alapítóinak, később líbiai alkormányzó, és többek között a Fasiszta Milícia tábornoka. Rava 1941-ben 62 évesen hunyt el Rómában, Mussolini táviratban fejezte ki részvétét a „vitéz harcos” halála miatt.

A marcia su Romát követően a fasiszta pártnak közel 800 zsidó származású tagja volt. Mussolini kijelentette: „Zsidókérdés nem létezik országunkban és reméljük nem is lesz soha, legalábbis addig nem, amíg a cionizmus nem állítja az olaszországi zsidókat azon dilemma elé, hogy választani kelljen az olasz anyaország és egy másik ország között.”

Azonban az itáliai zsidó társadalom túlnyomó része egyáltalán nem volt fogékony a cionizmusra. Ellenkezőleg, kifejezetten anticionisták voltak, hangoztatván, hogy Mussolinival megteremtődött a perspektivikus olasz jövő időszaka. Nem véletlen, hogy 1926 és 1938 között Olaszországból mindössze 150 zsidó emigrált Palesztinába.

Élesen szembehelyezkedett a cionizmussal Ettore Ovazza torinói bankár, akinek személyes tragédiája jól példázza az olasz zsidó sors alakulását Mussolini idején. A tehetős családból származó Ovazza a világháborút követően csatlakozott a helyi fascióhoz. Személyesen vett részt baloldali szerkesztőségek elleni támadásokban. Élete meghatározó élménye maradt, hogy 1929-ben Rómában, egy négytagú veterán küldöttség vezetőjeként találkozhatott Mussolinivel. 1934-ben “Zászlónk címen” anticionista lapot alapított, mert véleménye szerint a cionizmus súlyos veszélyt jelent az olasz nemzet és haza számára. Unokahúga úgy emlékezett a családra, hogy „abban az időben mindannyian fasiszták voltunk, és az összes barátunk is fasiszta volt”. Mussolini bukását követően Ovazzát a megszálló német csapatok családjával együtt elhurcolták, és 1943 végén meggyilkolták.

Bár az olasz zsidóság jelentős része szimpatizált a fasizmussal, azért voltak olyanok is, akik elutasították Mussolinit, és az antifasizmushoz csatlakoztak. Ám messze nem ez volt a jellemző. 1928 és 1933 között 3735 zsidó származású olasz kérte felvételét, 1938-ra pedig a zsidó lakosság 27%-a párttag volt, abban az országban, ahol az 1930-as évek végéig a zsidókérdés nemhogy problémát nem jelentett, de az ország egyenesen befogadta az Európa más országaiból érkező üldözötteket.

Az abszolút kisebbségben lévő antiszemiták két leghangosabbika Giovanni Preziosi – a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című antiszemita pamfletet olaszra fordító – egykori pap és Telesio Interlandi újságíró volt, aki az Il Tevere című újság munkatársaként intézett kirohanásokat a zsidóság ellen. E lap olvasottságáról sokat elárul dr. Herskovits Fábián 1934-es helyszíni tudósítása, amelyben a budapesti rabbi így ír: „Most pedig nagy titkot árulok el, amiről itt, Olaszországban is nagyon keveset tudnak. Rómában megjelenik egy félig-meddig antiszemita napilap. Úgy hívják: Tevere. A szóban forgó lap – jellemzően az olasz nép lelkületére – a nyilvánosság teljes kizárásával jelenik meg.”

A fasiszta vezérek megosztottak voltak az antiszemitizmus kérdésében. Italo Balbo kormányzó Líbiában modernizációs törekvései szövetségeseként tekintett a helyi zsidó közösségre. Ellenezte a faji törvények meghozatalát, elfogadásuk ellen emelt szót. Voltak, akik pusztán politikai jelentőséget tulajdonítottak a faji törvényeknek, – ilyen volt többek közt Mussolini veje, Galeazzo Ciano – véleményüket az adott szituáció és érdek befolyásolta. Roberto Farinacci kifejezetten „németbarát optikán keresztül” tekintett az antiszemita politika megindítására, ám ő sem volt igazán antiszemita, sem pedig rasszista. A korai fasizmus harciasságát talán Mussolininál is jobban képviselő Farinacci úgy vélte, hogy „a nácizmus igazi forradalmat csinált és nem alakult polgári diktatúrává, mint a fasizmus.” A Ducét vakon követő Achille Starace, és talán Giuseppe Bottai voltak azok, akik támogatták a zsidókkal szembeni szigorú politikát. Bottai nevéhez fűződik az a rendelet, amely kitiltotta a zsidó tanulókat a királyság összes állami, majd magán oktatási intézményeiből.

Mussolini álláspontja minimum ellentmondásos. Elég csak beleolvasnunk Bottai naplójába, aki 1938 augusztusában rosszmájúan jegyezte meg: „Folyik az újságírói próbálkozás, hogy kimutassák a folyamatosságot Mussolini gondolkodásában. Az emberek emlékeznek még [Emil] Ludwig Beszélgetéseire. Emlékeznek, hogy ezeket a bizalmas történeti közléseket zsidó válogatta. Ahogy zsidó volt Mussolini első életrajzírója [Margherita Sarfatti]. Mint ahogy számos azon zsidók száma is, akiket ő nevezett ki.”

Mussolini egyszer így, másszor úgy nyilatkozott a zsidóságról, jobbára annak megfelelően, ahogyan pillanatnyi érdekei diktálták. Politikájában az antiszemita fordulatot hagyományosan az abesszin háborúhoz, illetve következményeihez szokás kötni. A „birodalom” megalakításával, az Angliával sokáig baráti viszonyt ápoló Itália elszigetelődött, és Franciaországgal is megromlott a kapcsolata. Lassan kibontakozott az az olasz-német barátság, amely egészen 1938-ig összességében felhőtlennek tűnhetett, ám amelyet a valóságban számos feszültség és ellentmondás terhelt. Az egyik ilyen probléma  éppen az antiszemitizmus kérdése volt.

Mussolini a zsidózásra éppoly kevéssé volt fogékony, mint az olaszok nagy többsége. Antiszemita politikájának megindítását elsősorban politikai megalkuvás magyarázta. 1932-ben még úgy nyilatkozott a már említett Emil Ludwig újságírónak, hogy hazájában nem létezik antiszemitizmus, és különben sincsenek többé tiszta fajok, a nemzet erejét és szépségét pedig éppen a szerencsés keveredés idézi elő.

Öt évvel később Németországba látogatott, ahol lenyűgözte a német szervezettség, precizitás, gazdasági erő. Kisebbrendűség kezdte gyötörni Hitlerrel szemben, zavarta, hogy igazán nem vették komolyan, a tervezett lépésekről sem konzultáltak vele. Igyekezte elkerülni, hogy Olaszország lemaradjon Németországgal szemben. Az antiszemita politika megindítását a német vezetés nem kérte Mussolinitől, erre vonatkozó kérés – legalábbis jelen ismereteink szerint – nem hangzott el.

A meginduló antiszemita politika két jól elválasztható szakaszra osztható. Az első a faji törvények elfogadásától a fasizmus bukásáig tartott. A korszakot élesen zsidóellenes és jogfosztó törvénykezés jellemezte. Ugyanakkor az is igaz, hogy az említett idő alatt egyetlen zsidót sem öltek meg Itáliában, nem voltak pogromok, fizikai erőszakot velük szemben – néhány ritka kivételtől eltekintve – nem alkalmaztak. Az Olasz Szociális Köztársaság 1943 szeptemberi megalakulásától kezdődően a helyzet azonban radikálisan megváltozott. A megszálló németek szinte azonnal megkezdték a zsidók letartóztatását, ezt később a köztársasági olasz hatóságok, belügyminiszteri rendeletre folytatták. A szociális köztársaság területén felerősödött az antiszemita uszítás, amely a világháború sorozatos olasz vereségeiért, az afrikai kudarcokért, a szicíliai partraszállásért a zsidókat tette felelőssé. A sebtében felállított fegyveres erők egyes egységeinél rasszista és antiszemita kurzusokat rendszeresítettek a tisztiiskolások számára. Összesen 7800 zsidót deportáltak Észak-Olaszországból, alig egy tizedük élte túl a haláltáborok borzalmait.

Az államapparátus minden igyekezete ellenére a lakosság továbbra sem lett fogékonyabb az antiszemita gondolatokra, amelynek elutasítása amúgy is mindvégig együtt járt egy alig burkolt németellenességgel. Az olaszországi zsidók sokáig reménykedtek abban, hogy a hitleri Németország antiszemitizmusa sosem lépi át az Alpokat. A faji törvények bevezetését a fasizmusban hívő olasz zsidók jelentős része szükségmegoldásnak tekintette, amelynek segítségével Olaszország megtarthatja az addig elért politikai eredményeit, területi nyereségeit. Voltak azonban, akik a közös szent eszme, a haza feladásaként élték meg a fordulatot, és a kínzó elárultatottság érzése ellen emigrációval, vagy akár öngyilkossággal tiltakoztak.

 

Az elszigetelődő és bezárkózó Mussolini gondolkodásában bekövetkezett fordulatot sokan észlelték, és aggódva figyelték, hogy az ország végképp Németország karjaiba szédül. Balbo nem is tett lakatott szájára: „Mussolini Németország cipőjét tisztítja”- hajtogatta. 1939 januárjára pedig már olaszok százezrei mondogatták szerte Itáliában, hogy „jobb volt, amikor Mussolini parancsolt.”

A teljes cikk a 2013 TAVASZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma