Sztálin tolmácsa voltam

Hugh Lunghi Moszkvában dolgozó brit tolmácsként vett részt a XX. század legjelentősebb politikai, történelmi találkozóin. Chris Bowlby arról faggatta őt, milyenek is voltak testközelből a legmeghatározóbb tárgyalóparnterek: Churchill, Sztálin és Vjacseszlav Molotov.

Minden kulcsfontosságú találkozón ott vannak, és a találkozókon igyekeznek elkapni és közvetíteni ügyfeleik minden apró gondolatát és rezdülését. Ezek teszik a tolmácsokat értékes történelmi tanúkká. Páran köztük olyan történelmi találkozók tanúi voltak, mint az orosz anyanyelvű brit tolmács Hugh Lunghi, aki a második világháborúban Moszkvában dolgozott, és részt vett Winston Churchill, Joszif Sztálin és Franklin Delano Roosevelt világformáló értekezletein. Lunghi volt az a szerencsés nyugat-európai is, aki elsőként léphetett be Adolf Hitler rommá lőtt berlini kancelláriájába. Az itt szerzett személyes élmények, a mindenre kiterjedő emlékei Sztálinról, rendkívüli történelmi tanúvá teszik a nyolcvanas éveiben járó, Hampshire-ben élő Lunghit. Az egykori tolmács kristálytisztán emlékszik azon moszkvai látogatások légkörére, amelyeken magas rangú brit képviselőkkel vett részt a Kremlben; azokra a pillanatokra, amikor megérkezése után NKVD-s tisztek gyűrűjében folytathatta útját a Kremlben. Élénken élnek benne a káposzta és a jellegzetes orosz dohányszagot árasztó folyosók, amelyek Sztálin irodájába vezettek, ahol a szovjet diktátor titkára mindenre kiterjedő, szigorú felügyelete határozta meg, hogy ki jut be Sztálinhoz és ki az, aki nem.

A vezér szobájába belépő Lunghi igencsak meglepődött a vezér látványától: „akár egy kicsi, öregapó – himlőhelyes arccal és nagyon rossz fogakkal –, aki soha nem néz az idegen szemébe. Egy rendkívül egyszerű ember állt előttem. Nem is gondoltuk még abban az időben, hogy valójában a történelem egyik legnagyobb tömegmészárosa.”

Látogatásakor Lunghi fiatal brit katona volt, aki orosz tudását az 1917-es forradalom után Oroszországot elhagyó anyjától szerezte. A moszkvai Brit Katonai Misszió tagjaként az volt a feladata, hogy fenntartsa és ápolja a kapcsolatokat Nagy Britannia újdonsült szövetségesével. Az ifjú tolmács Szovjetunióról kialakult képét a brit háborús propaganda formázta. A britek szemében Sztálin nem volt más, mint a magas, széles vállú „Joe bácsi” aki heroikus küzdelmet folytat a náci hordákkal szemben.

Legyen-e rák a menüben? Heil Hitler!

Moszkvába kihelyezett brit tolmácsként személyesen követhette nyomon az angol-szovjet viszony fejlődését, csakúgy, mint Churchill és Sztálin kapcsolatának alakulását. Fültanúja volt például, amikor Sztálin – Churchillnek hízelegve – elmondta, hogy ismeri brit kollégája híres ősének, Marlboroughnak tevékenységét. A dicséretekkel Churchill sem fukarkodott: „Sztálin a legemberségesebb mind közül!”

Lunghi közelről figyelhette a két politikus eltérő tárgyalási stílusát is: Churchill barokkos körmondatai („Mi gyakran úgy jellemeztük, hogy szinte érzékelni lehetett a folyamatot, amint a gondolatok megszületnek az agyában és mondatokká formálódnak a szájában.”) éles ellentétben álltak Sztálin „bámulatosan logikus, mindig lényegre törő, tömör mondanivalójával”. Sztálint – tette hozzá a tolmács – „gyakran irritálta Churchill túl hosszúra nyújtott mondanivalója”.

Lunghi számos más tárgyaláson is részt vett, s fiatal tolmácsként hatalmas nyomás alatt dolgozott. 1943-ban Teheránban például Anthony Eden brit külügyminiszternek tolmácsolt. Egy feszült hangulatú vacsorán, amelyen Eden és Molotov Törökország jövőjéről és az ország közelébe telepítendő szovjet katonai bázisokról értekezett, Eden hirtelen Lunghinak szegezte kérdését: „Ezt írja?”. Mivel a „nagyon meglepődő” Lunghi keze ügyében nem volt papír, a kényelmetlen helyzetből úgy vágta ki magát, hogy „a zsebkendőmre kezdtem el jegyzetelni”

Az egyre feszültebbé váló találkozókon lassan kirajzolódott a háború utáni korszak hatalmi képlete. Jaltán (1945 februárjában) Lunghi megfigyelhette a szovjet vendéglátás profizmusát, ahogy az étkészletektől a pincéreken, titkos ügynökökön és a pazar ételeken át mindent Moszkvából szállítottak. „Olyan volt, mintha egy középkori uralkodó teljes udvarát mozgatták volna.” Lunghi az egész konferencián szinte a bőrén érezte a vezérből sugárzó diadalt: „A világ a lába előtt hevert. A Vörös Hadsereg kiűzte a németeket a Szovjetunióból és uralma alá hajtotta Kelet-Európa országait.”

Az ifjú tolmács jelen volt azon a megbeszélésen is, ahol 1945-ben Drezda sorsa pecsételődött meg. A katonai és politikai vezetők arról tanácskoztak, hogy a nyugati szovjet előrenyomulást mennyire lelassítja a sziléziai német haderő. Megegyeztek abban, hogy egy olyan közlekedési gócpontot kell bombázni, amelynek pusztulása megakadályozza a német csapatok keleti frontra mozgatását. Drezda a célpontok között szerepelt. „Emlékszem, Sztálin és  Antonov rövid megjegyzéseire: „Igen, egy fontos vasúti csomópont”, „kommunikációs központ”. Churchill és Roosevelt pedig egyetértően bólintottak.”

Pár hónappal később véget ért a háború, Lunghi a potsdami konferencia előkészítésére Berlinbe érkezett. Szovjet vendéglátói meghívták Hitler kancelláriájába, oda, ahol a néhai Führer hatalmát gyakorolta és a bunkerbe, ahol öngyilkosságot követett el. Ezek az épületek akkoriban szigorúan el voltak zárva a nyugati szövetségesek tisztjei elől, mivel a szovjetek kiterjedt nyomozásokat folytattak a helyszíneken. Lunghinak úgy mondták, hogy ő „az első nyugati” aki beléphetett a náci „szentélyekbe”.

„Amint beléptél a kancelláriára, jobbra, a terem végén egy nagy halom romkupac feküdt. Ahogy közelebb mentél láthattad, hogy az egy darabokra szakadt íróasztal, amely mögött valaha a Führer dolgozott. Ez a látvány egyfajta szimbolikus képe volt Hitler tovatűnt hatalmának. Lunghi leereszkedett a bunkerbe is, ahol a vezér az utolsó napjait töltötte. „Nedves, büdös és kellemetlen volt. Kutakodtam egy kicsit és levettem Hitler könyvespolcáról a Brockhaus enciklopédia egyik, gazdája által gyakran forgatott példányát.” Lunghinak megengedték, hogy megtartsa ezt a könyvet, csakúgy mint a Führer 1937-es protokoll-könyvét, amely többek között egy ülésrendet és egy aggódó szakács telegramját is tartalmazta, aki arról érdeklődött, hogy a menüben legyen-e rák. Kérdését előírásszerűen „Heil Hitler”-rel zárta.

A kancellária fölső emeleten Lunghi egy hosszú, őszi levelekkel borított szobába lépett. „A padlón kicsi barna borítékokba csomagolt vaskeresztek és egyéb kitüntetések hevertek.” A falban üres széfek tátongtak, korábban azokban őrizték a gyémántberakásos kitüntetéseket, de akkorra már mindegyiket kifosztották az épületet elfoglaló szovjetek.

A potsdami konferencián – ahol a szovjet vezetők már hajba kaptak nyugati szövetségeseikkel – Lunghi szerint már érezhetővé vált a hidegháború „lehelete”. A találkozók feszültté váltak. Amikor Lunghi visszatért Moszkvába, a „potsdami leheletet” már a szovjet fővárosban is érezte. Egy alkalommal Lunghi  Montgomeryt kísérte el Sztálinhoz. Az angol marsall egy whiskyvel érkezett a találkozóra. Lunghui tisztán emlékszik a lezajlott párbeszédre. Montgomery kissé félszegen nyújtotta át az üveget: „Hoztam önnek egy ajándékot.” Sztálin nem nézvén Monthyra így válaszolt: „Ó igen, és mit akar cserébe?”

Lunghi örült, amikor elhagyhatta Moszkvát, ahol egyre inkább teret nyert a bizalmatlanság és a hidegháborús hisztéria. De azért ezek az évek egész életére szóló élményt nyújtottak. A tolmácsok, ahogy ő látja, fontos szerepet játszanak a kulcs momentumokban. „Mint a hangszerek egy zenekarban; bár nem te vagy a zeneszerző de te közvetíted annak gondolatait. Megpróbálsz belebújni a szerző fejébe.” 

A teljes cikk a 2013 TAVASZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2016. téli száma