Müller Rolf

Ünneprontók a Kádár-korban

1989-ben az utca a szabad társadalmi cselekvés színterévé vált. Tüntetések, pártgyűlések követték egymást, a köztereken megjelentek az új politikai és társadalmi szervezetek plakátjai. Azonban a rendszerkritika direkt és látványos formái felbukkantak már korábban is, nem egyszer épp az állami ünnepeken. Megesett, hogy a falvak és a városok népe ilyenkor a nemzeti, és még inkább vörös zászlók áradata helyett annak hiányával, megrongált emlékművekkel, szocializmust bíráló feliratokkal, felvonulásokkal szembesült, igaz, csak egészen rövid időre.

Felizgató feliratok

A rendszerrel szembeni ellenérzés kinyilvánításának leggyakoribb módja, amely garantálta a kritikával élő személy anonimitását, a házak, aluljárók, közintézmények falára, járdára, hirdetőoszlopokra, vagy közlekedési eszközökre elhelyezett üzenet volt. Az ellenségesnek ítélt névtelen írásokkal, vagy miként annak idején meghatározták, a „nem szóbeli úton elkövetett izgatás, közösség megsértése” típusú bűncselekményekkel kapcsolatos teendők a Belügyminisztérium III/III. (Belső Reakció Elhárító) Csoportfőnökségéhez tartoztak. A szervezet kimutatásai szerint az ilyen esetek száma a nyolcvanas évek elején emelkedett meg igazán: 1980 és 1984 között mintegy 4100 firkálást regisztráltak, ebből 3200 alkalommal horogkeresztet, illetve egyéb fasiszta jelképet, a többi főleg a szovjeteket, a párt- és a kormány intézkedéseit, vezetőit támadta. A növekedéshez hozzájárult, hogy 1982-ben kereskedelmi forgalomba kerültek a festékszóró spray-k, amelyek hamar praktikus alternatívái lettek a hagyományos íróeszköznek. Az állambiztonsági dossziékat tanulmányozva kijelenhetjük, hogy tematikailag jóval színesebb volt a kép. Az évtizedben egyre gyakrabban emlegettek fel olyan tabutémákat, mint az 1956-os forradalom és a mártír miniszterelnök, az elszakadt országrészek és a területi revízió, külön csoportként említhetők a romló életkörülmények (infláció, áremelkedés) miatti kirohanások, valamint a különböző ellenkultúrákkal: a punkokkal, skinheadekkel, vagy az úgynevezett. „sátánistákkal” összefüggésbe hozott akciók írásos termékei.

Tény, hogy nem egy esetben az elkövetők „jól betaláltak” a hatalomnak, főleg, ha azt megfelelően időzítették. Szinte vonzotta a rendszer kritikusának kezét Oroszlányban az 1981. május 1-jei felvonulásokra összeácsolt dísztribün felirata, hiszen pár betű átmázolásával lényegesen más jelentést lehetett kihozni a nemzetközi munkásmozgalom jelmondatából („Világ proletárjai, egyesüljetek!”).

Az ehhez hasonló esetekben a helyszínre érkező hatósági személynek a helyszínelők kiérkezéséig az inkriminált szöveget, jelet a kíváncsiskodók elől el kellett takarnia. Amennyiben pedig a firkálás olyan felületen történt, amelynek elfedése nem, vagy csak jelentős nehézségek árán volt megoldható, a körülmények és a felirat gyors rögzítése után a hivatalos helyszíni szemlét mellőzték, s az „izgatás” tárgyát rögvest eltüntették. A társadalmi hatás minimálisra csökkentése felülírta a nyomozati érdekeket.

Az elhárítás előtt a „politikai graffitik” alkotói köre gyakran ismereten maradt, nem csoda, ha a nyomozati iratokat lapozgató történész sem állapíthatja meg teljes bizonyossággal a motivációkat. Majd minden esetben marad a kérdés: mi munkálhatott a háttérben, tudatos ellenzékiség, vagy inkább csak gyermeki csíny, ifjonti lázadás, netán polgárpukkasztás?

Emlékhelytelenítés

Mindenképpen külön kell szólnunk az emlékművek elleni támadásokról. 1956-ban a Sztálin-szobor ledöntése a forradalom leglátványosabb szimbolikus aktusa volt, amit országszerte számos, a diktatúra által megteremtett emlékezeti hely eltávolítása, vagy átalakítása követett, az esetek többségében a rajtuk ágaskodó ötágú csillag leverésével. Nem lehet kétséges, hogy ezek mindegyike a demonstrált üzenet tagadását jelentette. A forradalom eltiprása után berendezkedő kádári rezsim ugyanígy szembetalálta magát politikai legitimációjának nyílt megkérdőjelezésével, sőt a politikai rendőrség iratai alapján kijelenthetjük, hogy az ilyen ügyek egyáltalán nem voltak ritkák.

A célkeresztbe igen gyakran a szovjet hősi temetők kerültek. E cselekmények részben az emlékhelyek kisebb-nagyobb rongálásáról szóltak, az elkövetők direkt politikai üzenetet nem hagytak hátra, a sírokat ledöntötték, és/vagy a jelképeket eltávolították. Máskor nem elégedtek meg „egyszerűen” a rongálással, hanem a kiszemelt „áldozatot” egy másfajta, tiltott emlékezet hordozójaként használták fel. 1963. október 22-én az esti órákban Pilisvörösváron, a Hősök terén lévő szovjet emlékműről letörték a kőből készült ötágú csillagot, és rajta egy, az 1956-os eseményekre emlékeztető plakátot helyeztek el, a talapzatához pedig „egy királyi koronás Kossuth-címert” helyeztek. A hivatalos szervek hamar visszaállították az eredeti állapotot, de a Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-ei évfordulójának előestéje újból „csillaghullást” hozott a településen. Egy évvel később a közeli Solymár temetőjében észleltek hasonló jelenséget, ráadásul a szovjet katonáknak emléket állító kőobeliszket nemcsak csúcsdíszétől fosztották meg, hanem fehér olajfestékkel üzenetet („Küzdj a rendszer ellen. Függetlenséget”) is hagytak maguk után. Mindezekért 1966-ban a Pest vidéki járásbíróság előtt több tinédzsernek kellett felelnie.

Barna a vörösön

Az 1980-as évek első felében ugyancsak megszaporodtak az ünnepeken, történelmi (munkásmozgalmi) évfordulókon elkövetett zászlótépések. A belügyi statisztikák alapján öt év alatt országosan közel félezer esetben 1800 zászlót, lobogót tépáztak meg, loptak el, illetve egyre többször gyújtottak fel. Persze előfordult, hogy a protestálással még tovább mentek. 1988-ban Zala megye egyik kis községben valaki komolyabb nyomatékot kívánt adni annak, hogy nem ért egyet a 48-as megemlékezés módjával. Következzen az illetékes állambiztonsági szerv esetleírása: „A Keszthelyi Rendőrkapitányság tekenyei körzeti megbízottja jelentése alapján 1988. március 14-én 18.00 óra és március 15-én 06.00 óra közötti időpontban az óvoda falára kifüggesztett 1 db vörös zászlót ismeretlen tettes bélsárral beszennyezte és egy másik tartóba, kb. 2 méterrel az eredeti helytől visszahelyezte a falra.” A helyszínre érkező nyomozók alaposan kikérdezték a reggeli órákban az autóbuszra várakozó ingázókat, hogy észleltek-e valami szokatlant, még a helyi italbolt törzsközönségét is felkeresték, hiszen tapasztalatok szerint a zászlórongálások mozgatórúgója nem ritkán az alkoholban volt keresendő, ám a nem szokványos tiltakozás elkövetőjének nem sikerült a nyomára bukkanni.”

Ünnep – programon kívül

Március 15.-éken az 1970-es évek elejétől jóval rendszeresebbek voltak a fiatalok kisebb-nagyobb csoportjainak a hivatalos megemlékezéseken kívüli felvonulásai. Ezeket a nem központilag, azaz nem a Kommunista Ifjúsági Szövetség égisze alatt szervezett megmozdulásokat rendszerint karhatalmi erővel oszlatták fel, és többeket eljárás alá vontak. 1972-ben a fővárosban 400-500 fős csoport gyűlt össze a Petőfi-szobornál, majd este hasonló létszámban vonultak át a Múzeum kertből az Engels (ma Erzsébet) térre, a hatóság közbelépése után a csapat fele a budai várban és a Bem téren gyülekezett újra. A tömeggel haladt az állambiztonság „fényképésze”, aki lencsevégre kapta a Batthyány örökmécsesnél történteket is. A nap folyamán 83 személyt előállítottak. (Az ELTE néhány hallgatóját ez idő tájt inkább a maoizmus mozgatta meg, és az utcán tapasztalt „nacionalizmust” ellensúlyozandó március 21-én, a városligeti Tanácsköztársaság-emlékműnél próbálták magukat aktivizálni.)

A 1972-es rendőri intézkedések elrettentő hatását az elkövetkező év fejleményei nem igazolták. Budapesten ekkor már több mint ötezren döntöttek úgy, hogy a Forradalmi Ifjúsági Napok keretein kívül ünnepelik március idusát, az Astoriánál röplapokat is szórtak: „Oroszok menjetek haza!”, „1848–1956”, „Szabad magyar sajtót!” – olvashatták a jelenlévők, Szegeden pedig mintegy 200 – zömében főiskolás – „ellentüntető” énekelte a Kossuth nótákat. A rendőri intézkedés ebből kifolyólag jóval nagyobb kört érintett. A csongrádi megyeszékhelyen hét személy ellen indult szabálysértési eljárás, a fővárosban 634 fővel szemben intézkedtek, és közülük 444-an kaptak különböző fokú bűnetetést, ami a 30 napos elzárástól a pénzbírságon keresztül a munkahely felé történő jelzésig terjedhetett.

Az 1980-as évek márciusai sem múltak eseménytelenül. 1985-ben az óvodások és az alsó tagozatos nebulók kézzel készített kis nemzetiszínű zászlócskáit is ellenőrizték, miután a hivatalos ünnepség után az V. kerületi Március 15-e téren egy felnőtt csoport a kicsik példáját követve leszúrta a földbe saját papír-trikolórjait. A rostán több szöveggel ellátott fennakadt, egy közülük: „Megint csak beszélünk, beszélünk, beszélünk. A nyelv mozog, a kéz pihen. Azt akarjátok, hogy Magyarország inkább kofa, mint hős legyen? Kovács László III/d.” Sokak számára valóban fájó emlék 1986 márciusához kötődik. A többezres esti felvonulás résztvevőit ugyanis a rendőrség a Lánchídon bekerítette, gumibottal ütlegelni kezdte, az attak során könnygázt vetett be. Az évtized második felétől a diákság mellé az egyre hangosabb politikai ellenzék képviselői is felsorakoztak. Az ilyen hagyományokkal rendelkező ellenünnepléseket még 1989-ben is komoly állambiztonsági figyelem övezte. És, hogy mi indokolta a gyülekezési jog szabad gyakorlását biztosító törvény januári kihirdetése a teljes fővárosi ügynökhálózat mozgósítását, a külön-programok rejtett dokumentálását? Minden bizonnyal a régi reflexek és a tehetetlenségi erő hajtotta tovább a titkos apparátust.

A teljes cikk a 2013 TAVASZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma