Müller Rolf

Ünnepel az ÁVH

1950. április 4-én feszes díszlépésben menetelt végig a budapesti Dózsa György úton az Államvédelmi Hatóság krémje. A bámészkodók ekkor láthatták először együtt masírozni az egyenruhájuk jelzései alapján „zöld ávósnak” nevezett határőröket, és a „kék ávósnak” titulált karhatalmistákat. (Az „ávós” kifejezés az ÁVH egyik elődje, az ÁVO, azaz az Államvédelmi Osztály tagjaival kapcsolatosan került be és rögzült a közbeszédben.) Aki nem volt jelen, másnap a napilapokból kaphatott részletekbe menő tájékoztatást az ország „felszabadulásának” ötödik évfordulójára szervezett nagyszabású parádéról.

„Viharzik a taps, s ismét magasra lángol a lelkesedés, mikor feltűnnek az államvédelmi határőrök zöldparolis, tányérsapkás alakulatai. A zenekarok közben egyre játszanak, a nagydob ütemes zengése, a díszszázadok lépteinek ütemes dobbanása, összevegyülve a nézők örömrivalgásával – megannyi messzihangzó üzenet az imperialistáknak, s Tito bandájának, hogy készen állunk megvédeni határainkat, a nép államát, mindazt, amit április 4. jóvoltából kivívtunk. Megvédjük minden ellenség, minden fenyegetés, minden támadás ellen – ez sugárzik az államvédelmi zászlóaljak katonáinak tekintetéből. Az államvédelmi őrök kékszegélyes, tányérsapkás alakulatai jönnek most. Ők is sokszor kipróbált, nagyszerű harcosok, akik ébren védték a népi demokráciánkat az álcázott ellenség merényleteiről a múltban is. A munkásosztály legjobb fiai vonulnak ott köztük, Rákosi elvtárs, Vorosilov elvtárs felé néz hűséges és büszke tekintetük. Ezeknek a katonáknak az öntudata is fegyver, amit a Párt nevelése adott nekik, és amely a Szovjetunió vezette béketábor legyőzhetetlen harcosává emeli őket, s többi bajtársukat is.” (Szabad Nép, 1950. április 5.)

A sajtó szétröpítette az országban a hírt a politikai rendőrség erődemonstrációjáról, bár hogy ezzel mindenhol örömteli perceket szerzett volna, igencsak kétséges. A tudósítás bizonyosan nem váltott ki lelkesedést azok körében, ahol valamely családtag már személyes tapasztalatokat szerzett az Andrássy út 60. sajátos „vendégszeretetéről”. Ünneplésre igazán a hatóság vezetőjének volt oka. Péter Gábor ugyanis pár hónappal korábban bújtatta ki a szervezetét a Belügyminisztériumból, és kis túlzással államvédelmi miniszterként őrködött az ország „külső és belső biztonságán”, nem beszélve arról, hogy újdonsült önállóságát hirtelen izmosodással is tetézhette. A második világháború óta eltelt öt esztendőt az egykori szabóinas és csapata igen jól kihasználta. Az államrendőrség egyik osztályából az ország harmadik fegyveres testületévé nőtte ki magát, sőt létszáma nemsokára – még ha nem is közelítette meg a harmadik világháborúra trenírozott 200 ezres katonaságot, de – jócskán meghaladta egykori anyaszervezetét. Míg a közrendészet állományában az 1950-es évek elején 22 ezren szolgáltak, addig az ÁVH 35 ezer fős militarizált állománnyal és 45 ezer besúgóval büszkélkedhetett. A fél évtized ugyanakkor elég volt arra is, hogy elévülhetetlen érdemeket szerezzenek a kommunista párt egyeduralmának megteremtésében és megtartásában, amelynek lényegi eleme a társadalom kollektív megfélemlítése volt.

Aki nem vonult, figyelt

A mindennapossá vált bizonytalanságért, rettegésért felelős politikai rendőrségnek az állami ünnepeken még fokozottabb éberséget kellett tanúsítania, hiszen minden olyan esemény, amely az emberek legális gyülekezésével járt együtt, lehetőséget adott egyszersmind a kontrollálatlan, nyilvános kritikára is. Az előzetes biztonsági intézkedések részeként mozgósították az ügynöki hálózatot, fokozva a potenciális „rendbontók”, röpiratozók, de lényegében minden ellenségesként kezelt személy vagy csoportosulás megfigyelését. A hivatásos ávéhások a rendőrséggel együttműködve a középületeket, az emlékműveket és a népgazdaság szempontjából fontos objektumokat tartották szemmel, és ilyenkor még jobban megszigorították az államhatárok őrizetét. Az internálótáborokban napokra leállt a munka, a rabok a zárkájukban maradtak, az őröknek mellőzni kellett mindenfajta „fogolymozgatást”. Az államvédelem figyelmét a legapróbb részlet sem kerülhette el. A felfokozott éberségben még egy üresen hagyott operaházi szék is szemet szúrhatott. 1949. január 31-én lajstromba kerültek mindazok, akik a köztársaság kikiáltásának harmadik évfordulójára szervezett díszelőadástól távolmaradtak. Az összeírást elrendelő belügyminiszter, Kádár János az akkor még a tárcájához tartozó hatóság jelentésének – amelyen olyan hiányzók szerepeltek, mint Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke, vagy Somlay Artúr színész, a Valahol Európában című film főszereplője – nagy jelentőséget tulajdonított, hiszen nyomban tovább küldte azt Rákosi Mátyásnak. Kádár amúgy egy szomorú emléket is őrzött a hivatalos ünneplésekkel kapcsolatban. Az előző évben öccse, Csermanek Jenő, az államvédelem hadnagya május 1-jére akarta lakását fellobogózni, ám a háborúban megrongálódott erkély leszakadt alatta, minek következtében szörnyethalt.

Szeretettel az ÁVH-tól

A szervezet nemcsak a „reakció” elleni harcban, de a Rákosi körül kialakított kultuszban is élcsapatként viselkedett. 1952-ben az „imádat” tetőpontján külön főtiszti bizottság alakult a legmegfelelőbb 60. születésnapi ajándéktárgy kiválasztására, amelyet a „hálás lakosságtól” érkező küldeményekkel egyetemben az ÁVH futárszolgálata jutatott el a neves ünnepeltnek. 1951 elejétől ez az egység látta el a pártszervek bizalmas leveleinek továbbítását, és több mint félszáz objektum között bonyolította a postaforgalmat. Az országos ünnepségsorozatból az államvédelem művészeti csoportjai is kivették a részüket, a balalajkaegyüttes például a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában adott koncertet. A kultúréletnek a szervnél komoly hagyományai voltak, a hatóság elődje, az Államvédelmi Osztály már száztagú énekkart, néptáncegyüttest és zenekart tartott „hadrendben”. 

Maga Péter Gábor sem mulasztotta el az alkalmakat, hogy kifejezze feltétlen hűségét és szeretetét. Az állomány előtt kihirdetett parancsokban, és Rákosinak küldött meleg hangú levelekben sorolta „a magyar nép bölcs tanítójának” érdemeit, és fogadkozott a „harc” rendületlen folytatásáról. Péter valóban sok mindent köszönhetett az ország első emberének, főleg a szolgai alázatért cserébe kapott védőernyőt, amely jól jött azokon a zivataros napokon, amikor vélt, vagy valós ellenlábasaival került összetűzésbe. Kezdve a sort Tömpe Andrással, akivel 1945 telének zűrzavaros napjaiban egyidejűleg, de egymástól függetlenül kezdték megszervezni a politikai rendészeti osztályokat. A „riválisok” között említhetjük Pálffy Györgyöt, az államvédelem mögött erőszakosságban korántsem lemaradó (sőt!) Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának parancsnokát, Villányi Andrást a gazdasági rendészet irányítóját, vagy akár a Kádár előtti belügyminisztert, Rajk László. Vele, annak ellenére, hogy 1946 és 1948 között nem elhanyagolható szerepet játszott a politikai rendőrség hatalmának növelésében, Péter nehezen jött ki, s ezt, csakúgy mint a többiekkel szembeni ellenszenvét, Rákosi előtt sem rejtette véka alá.

A mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolat egészen 1953. január 3-áig tartott.    Ezen a szombati napon ugyanis a pártvezér magához hívatta védencét, aki este hétkor mit sem sejtve lépett be a Lóránt utcai rezidencia ajtaján, ám az üdvözléskor az ő kezén csattant a bilincs. A filmbe illő jelenethez a leendő utód, Piros László és a védelmi ügyek főfelelőse, Farkas Mihály asszisztált.

Szeretettel az ÁVH-nak

„A mór megtette a kötelességét, a mór mehet” – ebben a sorsban ezt követően még többen osztoztak. Az ÁVH vezérkarból a cellarácsok hűvösebbik oldalára került például Csapó Andor is. A hatóság kincstárnoka évekig sáfárkodott a szervezet hatalmas vagyonával, egész ingatlanbirodalom felett diszponált, ám most fordult a kocka és kétes ügyleteit a fejére olvasták. Kevésbé ismert, hogy a gazdasági visszaélések mellett Csapónak jutott ideje a szocialista kultúra pártolására is, és e tevékenységét a Vasas Énekkar 1949-ben névre szóló fotóalbummal hálálta meg.

A „dolgozó nép szeretetének” másik, jóval látványosabb megnyilvánulása a zászlóadományozás volt. 1949 júliusában az Adria Selyemszövőgyár kollektívája kedveskedett csapatzászlóval az egyik államvédelmi alakulatnak, bár nem ez volt az első ilyen gesztus abban az évben. Jó két és fél hónappal beelőzött a MÁVAG munkás gárdája. 1949. április 26-án a gépgyár dísztermében nagy külsőségek közepette adták át a hatóság jelenlévő képviselőinek megbecsülésük eme kézzel fogható „bizonyítékát”. Az ajándékot a „zászlóanya”, Farkas Mihályné külön szalaggal ékítette, és aki természetesen férje kísértében érkezett. A honvédelmi miniszter mellett ott ült Kádár és Péter, a rendezvényen tiszteletét tette Zöld Sándor belügyi államtitkár és Donáth Ferenc, a párt Központi Vezetőségéből. Az illusztris társaság tagjainak majd mindegyike pár éven belül egészen más nexusba került az ÁVH-val. 1951-re börtönben találta magát Donáth és Kádár, utóbbit a belügyminiszteri székben váltó Zöld viszont nem várta meg a lakására érkező fogdmegeket: végzett két gyermekével, feleségével és anyjával, majd öngyilkos lett. Farkas jóval tovább maradt pozícióban, mint Péter, őt csak nem sokkal a forradalom kirobbanása előtt tartóztatták le.

Halálos ünnep

A Farkas családnál maradva ne feledkezzünk meg a fiúról. Farkas Vladimir az államvédelem alezredese volt és 1990-ben adta közre a politikai rendőrség uniformisában eltöltött éveiről szóló memoárkötetét. Ebben beszámol a Rajk László kivégzése napján történtekről, arról, hogy miután a Conti utcai börtön udvarán megtörtént az akasztás, a vendégeket, köztük őt, apját és Kádárt, Péter egy emeleti szobában kialakított alkalmi büfébe invitálta. Az eszem-iszom „fénypontját” az jelentette, amikor Farkas Mihály kérésére az épületben raboskodó Mindszenty Józsefet elővezették. A jókedvű társaság gúnyolódását a hercegprímás 1974-ben megjelent emlékiratai is megerősítik. A lakoma után a program dunai hajókirándulással folytatódott, ahol vidám hangulatban hallgatták végig a díszvendég, Fjodor Bjelkin szovjet altábornagy csekista éveinek lebilincselő anekdotáit. A Rajk-per után – az állami ünnepeken szokásos – kitüntetéseső hullott az ÁVH-ra, amiből a kihallgatásokban részt vevő Farkas Vladimir sem maradt ki, őrnagyi kinevezése is a kivégzések napjától datálódott. Hat évvel később aztán épp Rajk és társai október 6-ai újratemetésének előestéjén vették őrizetbe. 

A teljes cikk a 2013 TAVASZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma