Gyarmati György

A mitologizált, a nemkívánatos és a (mindig) újrahasznosított Március 15.

1848. március 15., a polgári forradalom kezdőnapja olyan mélyen épült be a magyar identitástudatba, mint nemzetünk történetének egyetlen más dátuma sem. Többek között azért, mivel az e napra való emlékezés jogáért is szinte egy külön „évszázados szabadságharcot” kellett vívni. A történeti feltárás mindinkább kiteljesedő tablója mellett – bár gyakorta attól függetlenül is – formálódott egy aktuálpolitikával mindig erősen átitatott, illetve ideológiai töltetű hősmítosz, legenda. Ennek részeként fogalmazta meg a mindenkori hatalmi berendezkedés önnön viszonyát a forradalomhoz, s ezen belül Március 15. emlékéhez. Másik szálon az úgynevezett civil társadalom – alkalmasint az önszerveződési tilalom ellenére – rekonstruálta a „saját” forradalom, illetve Március 15. képét. Ezek legfeljebb indíttatásukban hasonlítottak egymásra annyiban, amennyiben – pontatlan publicisztikai fordulattal – mind a „hatalom”, mind pedig a „társadalom” aktuális, aktualizált célkitűzésekhez rendelten használta a történelmi mementót.

A szabadságharc leverését követően a Habsburg neoabszolutizmus nem csupán a forradalomnak a császár által is szentesített törvényeit helyezte hatályon kívül, hanem – a közismert „jogeljátszás”-fikcióval – Magyarország önálló identitását is elvitatta. Ahhoz, hogy Március 15. ünnep lehessen, az emlékezés jogáért is meg kellett vívni. Egy halálos áldozat fejében, 1860 tavasza hozta az első csatanyerést. Az emlékezés virágait a Kerepesi úti temetőben elhelyezni kívánókra tüzet vezényeltek. Forinyák Géza jurátus életét kioltották, de két hét múltán a diák temetése olyan méretű tömegdemonstrációvá vált, amellyel szemben már a parancsadásra jogosultak is jobbnak látták mellőzni a beavatkozást.

1867 után – a dualista Monarchiában – megtűrve, a „rebellis magyarok” kezelhetetlenségének egyik szimptómájaként vétetett tudomásul a márciusra való évenkénti társadalmi-politikai emlékezés. A magyar kormányzat a forradalom ötvenedik évfordulóján próbált kompromisszumot találni a függetlenség mértékével elégedetlen magyar öntudat és a Bécsben székelő Habsburg uralkodó között. 1898-ban elrendelték, hogy ne március 15-én, hanem április 11-én emlékezzenek 1848-ra. Azon a napon, amikor a polgári társadalmi-politikai berendezkedés alapjait jelentő törvényeket az uralkodó 1848-ban szentesítette. Az ünnep szertartásrendjében igyekeztek érvényesíteni a kiegyezéses konstrukciót: szimbolikusan összebékíteni a magyar forradalom kormányzó-elnökének kultusszal övezett emlékét (Kossuth Lajos 1894-ben hunyt el) és az uralkodó időközben Ferenc József „apánkká” formálódó imázsát. Ezt azonban a társadalom soha nem fogadta el egyöntetűen. Emiatt megkettőződött az ünnepi szertartás. Áprilisban – mivel törvény írta elő – kötelességszerűen ünnepelt az államhivatali adminisztráció, miközben a társadalmi szervezetek továbbra is március 15-én ülték meg a maguk szabadság-ünnepét. A kettősség másként is tetten érhető. A dualizmus korában a márciushoz kötődő tudattartalom legfőbb eleme – a királlyá koronázása ellenére is idegennek érzett Habsburg uralkodó ellenében – egy, a Kossuth-kultuszban megjelenített szabadság-ethosz volt. Példának hozható erre a zeneakadémiai tanulmányait éppen bevégző Bartók Béla 1903-as feljegyzése: „Egy Habsburg – és alkotmányos király; fából vaskarika!” A falusi gazdák tisztaszobáinak egy részében viszont lassacskán átrendeződött a „házi oltár”. A köznapi-köznépi kiegyezés szimbólumaként az ikerágy fölötti Jézus az olajfák hegyén olajnyomatot mind gyakrabban keretezte egyik oldalról a „nemzeti öntudat ura”, (Kossuth) a másikról pedig „az első ember a király” (Ferenc József) portréja.

A Kossuth-tér születése

A rendszer változott, a kettősség viszont tovább élt a két világháború közötti időszakban is. Bartók ugyan nem hangszerelte át ifjonti hévvel – és a fentebb idézett szellemben – még a század elején írt Kossuth-szimfóniáját, a Horthy-korszak ideológiai normaadói annál inkább. Szekfű Gyula közismert Három nemzedék című kötete a forradalmár Kossuth helyére Széchenyi Istvánt állította úgy, hogy Magyarhon első nagyformátumú liberálisát konzervatív reformerré fazonírozta át. Ezt toldotta meg Klebelsberg Kuno azzal, hogy a heroikus szabadságharc tragikus végkifejletét poentírozta: ’48 olyan régmúlt történelmi relikvia, amiből legfennebb, ha Világosra és Aradra érdemes igazán emlékezni. Erre volt korigény, mivel az volt párhuzamba állítható a „trianoni Golgotával”. A békerendszer opponálásához és a revíziót vezéreszmévé tevő külpolitikai célkitűzésekhez társítást megkönnyítette az, hogy a korabeli közgondolkodásban a Március 15-höz kötődő szabadságremény és Nagy-Magyarország helyreállításának vágya harmonizálható volt. 1927-ben tehát törvénybe iktatták, hogy Március 15. hivatalos nemzeti ünnep. Egyúttal – három évtized elteltével – hatályon kívül helyezték az április 11-ikét nemzeti ünneppé rendelő 1898-as jogszabályt, mivel az „a nemzet széles rétegeiben nem találkozott érzelmi hozzájárulással”. A következő év márciusára pedig – több évtizednyi bonyodalom után – elkészült és felavatták „állami önállóságunk és nemzeti öncélúságunk hajthatatlan képviselőjének”, Kossuth Lajosnak a Parlament előtti emlékművét, a Horvay János által megformált (napjainkban helyreállítani tervezett) szoborcsoportot. Ettől kezdődően lett egyben a Kossuth tér olyan „szimbolikus helyszín”, ahol a mindenkori kormányzati hatalom is önmaga legitimálására használhatta Március 15-ét.

Újabb változás az 1930-as évek közepétől érzékelhető. Az egymást követő kormányok egyre inkább hajlottak arra, hogy a Hitler által hirdetett „új európai rend” (Neue Europäische Ordnung) oldalvizén állítsák helyre a történelmi Nagy-Magyarországot. A különböző társadalmi szervezetek, illetve ellenzéki pártok viszont – noha a revíziót maguk sem ellenezték – attól tartottak, hogy Magyarország kisállami státusából adódó korlátozott szuverenitása is áldozatul esik a német penetrációnak. Ezek sorából is kiemelkedik az 1937-ben zászlót bontó Márciusi Front ünnepsége, amikor a nevezetes 12 pontot is a korkívánalmakhoz igazítva fogalmazták újjá. Az évtized második felétől egészen Magyarország 1944. március 19-i német megszállásáig a március 15-i társadalmi megemlékezéseknek egyre markánsabbá vált a németellenes, függetlenségi felhangja. Ugyanekkor a hivatalos megemlékezések az időközben megvalósult részleges területi revíziót, mint a szintén márciushoz kötődő szabadság-idea kiteljesedését hirdették. A Horthy Miklós alakja köré font vezérkultusz ekkoriban egészült ki azzal, hogy az államfő „és legfőbb hadúr” egyúttal Kossuth Lajos reinkarnációja, a revízióban újra kiteljesedő „magyar szabadság” letéteményese. A két világháború közötti időszakban a márciusi ünnep jellege és szertartásrendje is módosult. Hivatalos ünneppé téve, a fennálló hatalom maga is elkezdte „használni”. Ezáltal mérséklődött az ünnep korábban egyértelműen ellenzéki karaktere. Pontosabban, pluralizálódott a március 15-höz kötődő tudattartalom. Új tartalommal közvetítettek más üzenetet a hivatalos ünnepségek, és más – ettől eltérő – ideákat fejeztek ki a különböző társadalmi szerveződések ünnepei.

Ugyancsak fordulatokban, újraértelmezésekben gazdag volt Március 15. ünneptörténete a XX. század második felében, a szocialista rendszer évtizedeiben. 1948-ban a polgári forradalom századik évfordulójának évében zajlott Magyarországon a kommunista hatalomátvétel, s vált meghatározóvá a Rákosi Mátyás nevéhez kötődő diktatúra kiépítése. A berendezkedő kommunista rend gyökeresen újrafogalmazott historizálással vallotta magáénak 1848-at, mint történelmi előfutárt: magát a szabadságharcos történelmi hagyományok egyedüli hiteles folytatójának deklarálta. A centenáriumi ünnepségsorozat keretében visszamenőlegesen igazította a proletárforradalmi ideológiához az 1848-ban történteket. Az egykori polgári forradalmat megkísérelte „népi demokratikus” forradalommá, a szabadságharcot pedig az idegen (Habsburg, aktualizáltan: német) önkényuralom elleni népfelkeléssé maszkírozni. A korabeli átalakulás zömében nemesi vezérkarát (Kossuthot, Széchenyit, Batthyány Lajost, Szemere Bertalant) pedig köznépi származású személyiségek (Petőfi Sándor, Táncsics Mihály) előtérbe tolásával helyettesítette. A Révai József által képviselt ideológiai vezérszólammal még saját párttársának, az Országgyűlés elnöki tisztét betöltő Nagy Imrének a mondandója sem volt szinkronban. Ugyancsak eltérő értelmezéssel szóltak – utoljára szólhattak – a szociáldemokrata vezérszónokok, vagy éppen a kereszténydemokrata Barankovics István.

Az 1950-es évekbe fordulva viszont már valóban csak a Magyar Dolgozók Pártja által megszabott neofita értelmezés érvényesülhetett. Az ünnepet is államosították: megszűnt az a sokszínűség, ami korábban a rendezvényeknek a társadalmi tagolódáshoz illeszkedő szertartásrendjét, múltinterpretálását jellemezte. Ekkoriban Rákosit helyettesítették be mind az egykori kormányzó-elnök, Kossuth Lajos, mind a népvezérré előléptetett forradalmár-költő, Petőfi helyébe, s a vezércikk-írók, beszédmondók „a dolgozó nép nevében” rendszeresen hűségesküt is tettek neki. Ráadásul az ünnep kalendáriumi helyével is baj volt. Március 15-ét egy szűk héttel előzte meg Rákosi születésnapja (március 9.), s ugyancsak túl közel volt az április 4-i „felszabadulás napjához”, amit a szocialista rendszer saját nemzeti ünnepének tekintett. Az ötvenes évek első felének szertartásrendjében Rákosi elhúzódó születésnapi ceremóniáival, illetve az áprilisi ünnepre készülés hirdetésével úgy fogták közre a márciusi nemzeti ünnepet, hogy az minél súlytalanabbá váljék, szoruljon háttérbe. De mivel még így sem tűnt kellőképpen negligálhatónak, 1951-ben kormányrendelet mondta ki: „Március 15. rendes munkanap”.

Októberi áthallás

Egy másik kritikus mozzanat még ezt is tovább bonyolította. A Rákosi nevével fémjelzett diktatúrának volt egy vele valóban rokonítható történelmi előképe: az 1919. március 21-én kikiáltott Magyar Tanácsköztársaság. Ez tovább gyarapította – gyarapíthatta volna – a márciusi ünnepek kavalkádját. Csakhogy ezzel is baj volt, s nem csupán azért, mert az első világháború utáni „első proletárdiktatúra” igencsak feledni kívánt mozzanatként élt a magyar társadalom emlékezetében. Sokkal inkább azért kellett mellőzni ennek hangsúlyozottabb ünneplését, mivel a Tanácsköztársaság egykori vezetői – beleértve a leginkább ismert Kun Bélát is – az 1930-as években a sztálini „nagy terror” áldozatai lettek a Szovjetunióban. Az ő sorsukról pedig ekkor még nem lehetett nyilvánosan számot adni. A Tanácsköztársaságra ezért nyilvánosan csak szordínóval emlékeztek, illetve visszamenőlegesen ennek vezetőjévé is Rákosit „nevezték” ki, s így az már beépíthetővé vált az őt övező – körülötte tobzódó – vezérkultuszba.

A fentebb mondottakból következően az 1956-os forradalom kezdetén magától értetődő volt, hogy 1848 forradalmi követelései – sajtószabadság, politikai foglyok szabadon bocsátása, a justizmordokért felelős vezetők bíróság elé állítása, idegen hadsereg távozása az országból, független államiság, szabad parlamenti választások –, szinte változtatás nélkül átkerültek az október közepétől egymás után papírra vetett politikai manifesztumokba. E gondolati közösségvállalást erősítette Március 15. ismételt nemzeti ünneppé nyilvánításának és szabad ünnepelhetőségének a követelése is. Amikor pedig október 24-én arra ébredt Budapest lakossága, hogy a magyar főváros utcáit, stratégiai pontjait ellepték a szovjet hadsereg páncélos alakulatai, a Moszkva támogatásával regnáló kommunista vezetés elleni megmozdulás – ugyancsak a történelmi emlékezet által is motiváltan – reflexszerűen csapott át az idegen megszállók elleni szabadságharcba. Százezres nagyságrendben újranyomva – festve, rajzolva, kitűzőként – a Kossuth-címer lett a népakarat kifejezője (sportolóink már ezzel a nemzeti jelképpel a mezükön indultak a melbourne-i olimpiára). A november eleji újabb szovjet invázió – amely a forradalmat vérbe fojtotta –, csak tovább erősítette a közgondolkodásban 1848 és 1956 sorsközösségét: „akkor is, most is az orosz medve tiporta el a magyar szabadságot”..

Noha a nemzettudat rokonította a két forradalmat, Kádár János kezdetben mintegy összekombinálta a hatalmát restauráló Ferenc József időszakából, valamint a Rákosi-korszakból ismert gyakorlatot. 1956-ot sürgősen ellenforradalomnak minősítették, az 1849-es szabadságharc bukása utáni retorziót többszörösen meghaladó tömeges megtorlást rendeztek. Rendeletekkel és adminisztratív eszközökkel egyaránt korlátozták március ünnepelhetőségét. A rendszer hivatalos ünnepi szónokai pedig egyszerűen magukat nyilvánították az 1848-as forradalom jogfolytonos örököseinek az „ellenforradalmárként” kivégzett Nagy Imrével és sorstársaival szemben. Más megközelítésben egy, a rendszer számára kínkeserves csapdahelyzet állt elő. Márciust, mivel az októberben olyannyira élő szabadságfohászként mutatkozott meg, igen nehéz volt a rendszernek „saját” forradalmi előképeként ünnepelni. Márciust ugyanakkor – mert „nemünneplése” legalább annyi feszültséget gerjesztett – negligálni sem lehetett. Az 1960-as és 1970-es években egy tematikai és egy strukturális módosítás hozott új koreográfiai elemet a márciusra való emlékezésekbe. 1956-ról – „amiről nem beszélünk, az nincs” jelszóval – egyszerűen nem szóltak. Feledni és feledtetni kívánták „a szocializmus építését” megtörő-megzavaró véres intermezzót. Másfelől viszont, a desztalinizálás részeként Rákositól megszabadulva, elhárult az akadály a Tanácsköztársaság évenkénti megünneplése elől. A március 15-i szabadságünnepet az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napok több hetes rendezvénysorozatába iktatták. Ennek keretében már csupán arról kellett gondoskodni, hogy a három dátum közül március 21-re, illetve a „felszabadulás napjára”, április 4-re tolják át a tavaszi politikai fesztivál súlypontját. De ez sem működött zavar nélkül.  

A hetvenes-nyolcvanas évek középiskolás, egyetemista diákságának – azaz már az 1945, vagy éppen 1956 után született újabb generációnak – kezdett elege lenni a hatalom által kínált márciusokból. A hivatalos rendezvényeket követően sorra-rendre kísérletet tett arra, hogy saját ízlése, felfogása szerint ünnepelje márciust. A két évtized másképp ünneplései között ugyanakkor különbséget is kell tenni, holott a főszereplői mindkét esetben a Kádár-korszakban szocializálódott generációhoz tartoztak. A hetvenes években – annak is az első felében – a különösebb szervezettség nélküli, spontán akciók során még „csak” Március 15-ét akarták iskolai, illetve KISZ- és pártfelügyelet nélkül ünnepelni. Ekkor a korabeli titkosrendőri vizsgálatok zárójelentése még azt konstatálta, hogy a diákok márciusi ünneplései mögött „nem sikerült szervezett ellenséges csoportok nyomára bukkanni”. A nyolcvanas évtizedben viszont már ismét kettős ünnepképletről kell szóljunk – új szerkezetben. Az ekkorra egyre markánsabban szerveződő hazai ellenzéki mozgalom „felfedezi” a maga számára 1956-ot. Egyre inkább evidenssé lesz, hogy március „másképp ünneplésén” túlmenően, októbert ehhez társítva, mindkettőre forradalomként emlékezzenek. Az 1848-as forradalom kivégzett miniszterelnökének, Batthyány Lajosnak a budapesti emlékművét, a Batthyány-örökmécsest a nyolcvanas évektől mint Batthyány-Nagy Imre-örökmécsest koszorúzzák az ellenünneplők, és a szamizdat kiadványokban is így említik. Témánkba vágó hasonlattal élve: Szekfű Gyula írja egy helyütt fentebb már említett könyvében, hogy az abszolutizmus, illetve a dualizmus korában a márciusra emlékezők akkor is ’49-re – azaz a trónfosztás utáni „független” államiságra – gondoltak, ha ’48-at mondtak. A múlt század nyolcvanas éveiben a másképp ünneplők már valóban októberre is gondoltak, amikor márciust mondtak.

1988-ban a márciusi forradalom 140. évfordulóján megjelentetett ellenzéki manifesztum már együtt követeli Március 15. és Október 23. piros betűs nemzeti ünneppé nyilvánítását. Amiképpen 1956-ban az októberi pontok emeltek szót Március ünneplésének szabadságáért, most mintegy Március pártfogolta Október „szabadlábra helyezését”. A szocialista rendszer ekkor már agonizált, s 1989-ben már mindkét napon szabadon ünnepelhetett a társadalom. 1990-ben a szabadon választott új, többpárti Országgyűlés legelső, halaszthatatlan feladatának tartotta, hogy törvénybe iktassa az 1956 októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét. Október 23-át, mint a forradalom kezdőnapját, és úgy is mint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánította.

A teljes cikk a 2013 TAVASZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma