Vágy, részegség és szerencse: a tékozló fiú felfedezése

2022. március 12. 12:50 Romek Dóra

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki” (Lukács 15, 11).

Korábban

Három kísértés

A tékozló fiú történetének egyik, már kortársai körében is legismertebb feldolgozása Caravaggio Hamiskártyások című festménye. A fiatal, jómódú fiú mit sem sejtve kártyázik egy vele egykorúnak tűnő alakkal, miközben a háta mögött egy idősebb, rosszarcú figura les bele a lapjaiba. Ujjaival hármat mutatva jelez a nekünk háttal ülő, az övéből egy treff négyest előhúzó hamiskártyásnak. A XVI. század utolsó éveiben készült festmény által lett népszerű a gazdag ifjú megkísértésének és rossz útra térítésének a témája: a főszereplő, korából adódóan, egészen biztosan nem az általa megkeresett pénzből vásárolta a rajta látható finom kelméket, és nem a saját pénzét kockáztatja a kártyajátékban, hanem valakitől, feltehetően az apjától kapta mindazt, amit most szerencsejátékra tesz fel, tapasztalatlanul.

Georges de la Tour: Szent Józsf álma (részlet)

A tékozlást a korábbi évszázadokban elfátyolozott szemű nevető nőalak testesítette meg. Mindkét kezével bőségszarut tart, amelyből aranyat és más drágaságokat szór. A tékozló fiú Lukács evangéliumában olvasható példázata jóval konkrétabb formában jelenik meg Caravaggio festményén, amelyet Georges de la Tour egészen biztosan ismert. Ahogyan az itáliai mester, úgy a francia művész is több változatát festette meg a témának, az egyik a Texas állambeli Fort Worth-ban, a másik Párizsban található.

De la Tour életéről nagyon keveset tudunk, annyi bizonyos, hogy egy pék édesapa és egy kisnemesi származású édesanya hét gyermekének az egyike volt. Tanoncévei végén hollandiai körutazást tett, ennek során megismerkedett az utrechti iskola Caravaggio-követőként számon tartott művészeivel és így, közvetve, Caravaggio művészetével is. Feleségével 1620-ban Lunéville-ben telepedtek le, amely eredetileg a Lotaringiai Hercegség, majd 1641-től a Francia Királyság része volt. De la Tour elsősorban megrendelésre dolgozott, vallásos és zsánerképeket festett, 1639-ben XIII. Lajostól megkapta a királyi festő – Peintre Ordinaire du Roy – címet is. A városban 1652-ben gyilkos járvány söpört végig, a festő és egész családja a kór áldozata lett.

Festészetét az 1640-es évektől egyre inkább a fény-árnyék ellentét jellemzi: éjszakai jeleneteket ábrázol, többnyire mesterséges fény, gyertyaláng vagy fáklya mellett. A kompozíciók egyetlen fényforrása a sötét környezetben álló alakok arcát világítja meg. A figurákra egyfajta merevség, síkszerűség jellemző, annak ellenére, hogy megformálásuk plasztikus – ez a plasztikusság azonban talán leginkább a késő gótikus faszobrok plaszticitására emlékeztet, ellentétben mondjuk Caravaggio alakjaival, akiknek domborodó izomzatuk, hófehér bőrük a klasszikus reneszánsz márványszobrait idézi.

Ez a fajta síkszerűség, az emberi alakok ilyenfajta „lapossága”, „szögletessége” a korábbi évszázadok németalföldi festőinek sajátja: a valóságot hűen visszatükrözi, akár a legapróbb részletekig is, de a déliekre jellemző kerekség, domborúság hiányzik a képekről. A hétköznapi emberek ábrázolása is a németalföldi festészet hatásaként értelmezhető de la Tour művészetében – nála azonban nem ezek durvasága, puritánsága jelenik meg szatirikus felhanggal. De la Tour sokkal inkább ezeknek az egyszerű embereknek a méltóságát és komolyságát hangsúlyozta.

Művészetét egészen a XX. századig nem méltatták figyelemre – nem véletlenül. A XVII. századi francia festészetben egyértelműen a Poussin nevével fémjelzett, az 1648-ban alapított Királyi Festészeti Akadémiához köthető stílus dominált. A római tanulmányútról hazatért mesterek a közép-itáliai festészet hatása alatt készítették mitológiai, szakrális vagy éppen allegorikus tematikájú műveiket, a római–firenzei festészet visszafogott színeivel, drámai jelenetekkel vagy éppen monumentális természeti környezettel és staffázsfigurákkal az előtérben. Ezzel a tendenciával szemben de la Tour az egyébként ugyancsak Rómában dolgozó Caravaggio festészetének hatását tette magáévá – velük teljesen egy időben a Spanyolországban működő Velázquez művészete mutat hasonló vonásokat.

De la Tour a francia festészetre nem jellemző zsáner műfajában dolgozott, az életképek területén egy új, realista irányzatot képviselt, amely később vallásos tematikájú művein is megjelenik. 1640 után kizárólag éjszakai jeleneteket festett, hogy a fény-árnyék ellentét a legerősebb legyen. A fényhatások ábrázolása azonban csak ritkán pontos, mert a sajátos fényviszonyok nem önmagukért valóak: de la Tour arra használja ezeket, hogy a jelenetek misztikusságát hangsúlyozza. Ennek köszönhető az is, hogy elhagy minden részletet, és hogy az emberi alakok szinte a teljes képfelületet kitöltik. Minden tekintetben szembefordul tehát korának mainstream festészetével – a francia festészet tékozló fiaként egy egészen más irányba indul.

Alakjai az 1630-as években készült Hamiskártyások című festményén is kitöltik a teljes vásznat. A tékozló fiúnak több változatát is elkészítette – de la Tour gyakran festett variációkat ugyanarra a témára, ezeknél fia, Étienne is rendszerint besegített, kettejük kezének munkáját a kutatók többnyire meg sem tudják különböztetni. A Hamiskártyások témája a francia mesternél közvetlenül kapcsolódik a tékozló fiú bibliai példázatához: a kép jobb oldalán ülő, a kártyáira koncentráló, jól öltözött fiatalembert három kísértéssel veszik körbe rosszakarói – mellette egy kurtizán, aki a vágyat testesíti meg, vele szemben egy szolgáló, aki bort tölt az ifjú poharába, a részegségre utal, a kép bal szélén pedig a csaló kártyajátékos, a szerencsejáték megjelenítője.

A XVII. századi francia festészet főáramlatától elhajló lunéville-i mestert az utókor az 1920-as években fedezte fel, amikor kalandos körülmények között előkerült a Hamiskártyások párizsi változata, rajta de la Tour szignójával. A festmény rövid idő múlva már a Louvre gyűjteményét gazdagította, de la Tour festészetére rácsodálkoztak a kubisták és a szürrealisták – előbbiek a tömegkezelés, utóbbiak a titokzatos karakterek miatt –, valamint a kutatók és a műkedvelő közönség is. Egyéni stílusa, sajátos életműve ma már a művészet történetének vitathatatlanul fontos része – a feledés és a mellőzés évszázadai után.

következő oldal 1 / 2