Üzletemberből életmentő: a Nemzetközi Vöröskereszt atyja, Jean Henri Dunant

Jean Henri Dunant az 1859-es solferinói csata sebesültjeinek borzalmas állapotát látva kezdeményezte azt a széleskörű összefogást, amely a Nemzetközi Vöröskereszt megalakulásához vezetett. Az életének utolsó szakaszát szegényházban töltő Dunant 1910. október 30-án bekövetkezett halála miatt már nem láthatta, hogyan állították segélyező szervezetét minden korábbinál nagyobb feladat elé az első világháborúban harcoló hatalmak.

Üzletember a csatatéren

Jean Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletember eredetileg a III. Napóleon francia császárral remélt találkozás miatt érkezett a harctérre. Ugyan korábban is részt vett különböző jótékonysági akciókban, de a solferinói csatamezőn való megjelenése teljesen véletlenszerű volt.

1859. június 24-én engedélyt kért a francia parancsnokságtól, hogy megtekinthesse a solferinói ütközet színhelyét. Ekkor sebesült osztrák katonákra talált rá, akiket a város lakossága ütlegelések közepette űzött ki menedékhelyükről. Ez a jelenet indította el benne a sebesültek ápolását végző szervezet létrehozásának gondolatát.

A háborúk, katasztrófák és természeti csapások áldozatai hosszú évszázadokon át semmiféle intézményes védelmet nem élveztek. Az egyházi és polgári szervezetek alkalmankénti segélynyújtása az adott közösség összefogásán és akaratán múlt.

A csatatéren maradt sebesültek sorsa a környező lakosság szándékaitól függött. A 16. századtól vált gyakorlattá, hogy a harcoló felek előzetesen megegyeztek a hadifoglyok cseréjéről, kiváltásuk módjáról, a beteg és sebesült katonák védelméről.

Ezen alkalmi szerződések azonban nem váltották ki az intézményes rendezést. Az egyének és a közösségek segítő akciói alkalmiak és elszigeteltek maradtak, nem váltak nemzetközi, még csak országos szintűvé sem.

Dunant Solferino lakosaiból saját pénzen önkéntes mentőcsapatokat szervezett, és a sebesültek számára szükségállomásokat létesített.

A terepmunkával párhuzamosan hozzálátott a befolyásos támogatók megszerzéséhez, arisztokratákkal levelezett, és hazatérése után könyvet írt tapasztalatairól, valamint az összefogás fontosságáról.

Beszámolója Európa-szerte akkora visszhangra talált, amire talán ő maga sem számított. Dunant a sikerén felbuzdulva európai lobbikörútra indult, hogy a politikai döntéshozókat megnyerje nemzeti, majd egy nemzetközi segélyszervezet létrehozásának.  

A segélyezés nemzetközi szintre lép

1863 nyarán Genfben nemzetközi konferenciát hívtak össze, ahol a megjelent európai országok közös egyezményt írtak alá, valamint felvették a Genfi Bizottság nevet. A következő évi tanácskozáson már 16 állam 25 képviselője vett részt, akikhez további 20 állam küldöttsége csatlakozott. Az ekkor elfogadott Genfi Konvenciók alapján nemzetközi védelem illette meg a szervezet munkatársait, megkülönböztető jelzéssel kellett ellátni épületeit, járműveit és felszereléseit.

Még 1864-ben megalakultak az első nemzeti vöröskeresztes társaságok, ettől az évtől kezdve lobogott a kórházakon a vöröskeresztes zászló és húzták fel az orvosok és ápolók ruhájukra a vöröskeresztes karszalagot. A közismert fehér alapú vöröskeresztes zászló a svájci nemzeti színek fordítottja. Az első igazi próbatétel az 1870. évi francia-német háború volt, ahol a szervezet bizonyított, és 1882-től már Nemzetközi Vöröskereszt néven működött tovább.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1866. július 21-én csatlakozott a Genfi Egyezményhez. Bécsben 1867-ben alakult meg a vöröskeresztes segélyegylet, amiből a kiegyezés után vita támadt, ugyanis a magyarok ragaszkodtak a saját szervezetükhöz. Ez viszont ellentmondott a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottság elvi álláspontjának, amely szerint egy államban csak egy szervezet alakítható.

A tárgyalások nagyon lassan haladtak, mindeközben 1878 nyarán a Monarchia csapatai hozzáláttak Bosznia-Hercegovina okkupálásához. A harcokban a Monarchia vöröskeresztes egysége csak a közös hadsereg tagjait és az osztrák véderő katonáit látták el, míg a magyar honvédeket nem, vagy csak igen felületesen. Magyar oldalról az önkéntes nőegylet lendült munkába, a magyarországi szervezet megalapítására végül 1881-ben került sor.

Dunant életének hátralévő szakasza kevésbé alakult sikeresen. Míg másokon segített, üzleti ügyeit elhanyagolta, bankháza tönkrement, a közélettől visszavonulva, nehéz anyagi körülmények között töltötte mindennapjait. A heideni szegényházba került és csak 25 év múlva terelődött rá ismét a nemzetközi figyelem.

1895-ben egy svájci újságíró kereste fel, majd a cikk hatására egy sor kitüntetéssel és tiszteletbeli tagsággal halmozták el az összefogás kezdeményezőjét. 1901-ben neki ítélték oda az első Nobel-békedíjat. Mindez élethelyzetére azonban nem volt hatással: ugyan többször fordultak hozzá tanácsért, de továbbra is a szegényház lakója maradt.

A Vöröskereszt számára óriási feladatot jelentő első világháború irányába mutató folyamatokat aggódva figyelte, de a háború kitörését már nem élhette meg. 1910. október 30-án Heidenben hunyt el.

A világháborús tapasztalatok következtében a védelem hatályát tovább bővítették. A háborús felek által bevetett új módszerekre reagálva igyekezett a szervezet minél szélesebb körű segélyt nyújtani a katonai és civil érintettek számára: a Nemzetközi Vöröskereszt létjogosultságát sajnos mi sem bizonyította jobban, mint a szenvedésekkel teli 20. század.