Utazás a mai El Dorado indiánjaihoz

Kolumbiában csak a közelmúltban zárult le a közel ötven éve tartó polgárháború, melyre García Márquez is utalt a Száz év magány című regényében. Juan Manuel Santos elnök 2016-ban békekötésre irányuló törekvéseiért Nobel-békedíjat kapott. A konfliktuskezelés mesterműve: az igazságszolgáltatással való fenyegetés nyilván nem vezetne eredményre, ezért a békéért cserébe a gerilláknak az általuk sanyargatott közösségek számára végzendő közmunkát kínált. A lakosság egyelőre népszavazáson elvetette a békéltető megoldást. Ennek ellenére, bár az ecuadori határtól a karibi-tengerig végigutaztam Kolumbiát, sehol nem volt félelemérzetem. Gerillák, rablók és zsebtolvajok nem fenyegettek, igaz, az elveszett városhoz vezető erőltetett menetben majdnem feladtam.

Titokzatos romterületek

A prehispán vagy régi amerikai történelem sok titkot rejt. Szinte évente kerülnek elő romok, eltűnt kultúrák. Leginkább Közép-Amerikában, de Dél-Amerikában is bukkannak egykori kőkultúrák nyomaira. A perui Machu Picchu inka romváros turisztikai célpont. Kolumbiai történelmi emlékekről nem nagyon tudunk. Nem csoda: csak néhány évtizede kerültek elő, s a polgárháború miatt eddig megközelíthetetlenek voltak. Pedig a tájat nevezték El Dorádónak, Aranyországnak – mesés aranyleletei kapcsán. A bogotai aranymúzeumban megcsodálhatók a régi amerikai aranytárgyak, köztük a legértékesebb: egy apró aranyszekér.

Kolumbia déli részén, közel az ecuadori határhoz, az Andok hegyei között, a Magdaléna-folyónál, kiemelkedéseken, fennsíkokon a XX. század első felében különleges kősztéléket találtak. Az elsőt San Augustín főterén állították fel. A sztéléken furcsa, kiálló, hegyes szemfogú alakok, kezük elöl összefogva. Az egyik kőember kezében állítólag kávéscsésze (ez a kávétermelő Kolumbiában kiemelt szempont, szerintem pohár). Ember alakúak, de ritkán állatokat is formáznak. Sírok bejáratát őrzik.

A sztélék stílusának, valamint elhelyezkedésének a hasonlósága egységes kultúrát sejtet. A keletkezés idejéről sokféle adat kering: még időszámításunk előtti V. évezredre is van utalás, de a legtöbben időszámításunk kezdetére teszik. Vagyis körülbelül 2000 éves kőkultúráról van szó. A terület ma régészeti park, helyszínei egy közös „útlevéllel” látogathatók. Megközelítésük nehéz, ezért lovastúrákat is szerveznek oda.

A másik, még titokzatosabb romterület Kolumbia északi részén, a Karib-tenger parti Santa Martától mintegy 70 kilométerre húzódó Sierra Nevada hegységben (legmagasabb pontja: 5775 méter) található elveszett indián város (Ciudad Perdida, Lost City). 1972-ben madármegfigyelők bukkantak itt romokra. A későbbi felfedezők kifosztották a sírokat, azután jöttek a gerillák. Csak tíz éve felügyeli a hadsereg a vidéket, azóta lehet – szervezetten, kiscsoportban és persze kiváltott belépővel, „útlevéllel” – látogatni a romvárost.

Kiépített út nincs, ezért az érdeklődők négy-öt napos (szerintük 46, szerintem 66 kilométeres) gyalogtúrával érhetik el a helyszínt. Lehet, hogy ők mérföldben számoltak és légvonalban… A romvárosig négy tábort építettek ki, ahol oldalfal nélküli tömegszálláson lehet aludni, étkezni, ivóvizet vételezni. Az egyik táborban villany sincs. Mosakodás a hegyi patakban. A mobiltelefonok értelemszerűen sehol nem működnek.

Négy nap alatt ötven kilométer, könnyű trópusi erdei sétának tűnt, nem is nagyon készültem rá. Rendszeresen túrázom, minden év első napján megmászom a Kékest, nem véltem túl nagy „falatnak” a kolumbiai erdei „sétát”. A gyülekezőhelyen, Santa Martában ugyan feltűnt, hogy a tizenkét fős nemzetközi csapatban én vagyok a rangidős, de ez sem keltett különösebb gyanút bennem, hetykén azt gondoltam: „legyalogolok” bárkit.

Az előzetes angol nyelvű tájékoztatót csak átfutottam, mosolyogtam a szúnyogirtón (mindig van nálam, hja Zika-vírus), s nem vettem komolyan, hogy elemlámpát is kéne vinni. Az elveszett városhoz nem vezet országút, az első állomásig terepjáróval mentünk, ott kaptunk bő ebédet, majd nosza. Estére értünk az első táborba. Trópusi erdőre számítottunk, de az út nagyobbik része napon vezetett, negyvenfokos hőségben.

Az első szakaszon egy darabig még motorosok is előfordultak, később már csak öszvérfogatok: ezekkel szállították a táborokba az élelmiszert, ivóvizet. Hetykeségem estére kicsit lelohadt: részben a nagy szintkülönbségek, részben a 40 fokos meleg miatt, részben meglátva az első tábort a patakparton: amely gyakorlatilag fából ácsolt emeletes ágyakból állt egy védőtető alatt. Egy hordóból vételeztünk tisztított vizet, de azért beledobtunk még egy víztisztító tablettát is. A patakcsobogásra hamar álomba merültem. Ébresztő reggel öt órakor, még sötétben, gyors reggeli, majd huszonéves túravezetőnk Vamos chicos! felkiáltással elindította a csapatot.

A vad tempóban ismét megmásztunk egy nagy hegyet, s 9 órakor teljesen átizzadva lerogytam az egyik hegytetőn azzal, hogy nem megy tovább, így tehát én sem megyek tovább. Először éreztem életemben, hogy szó szerint „folyik a víz rólam”, patakokban folyt az izzadtság a fejemről. Helyzetemet némileg súlyosbította, hogy az előző napok hosszú buszozásai során összeszedtem egy kínzó légkondiköhögést, úgy éreztem, hogy csak a fél tüdőm működik.

Bár a városban még vettem egy köptetőszert, s ez némiképp hatott is, de kutyául gyöngének éreztem magam. Ültem egy fatörzsön, a csoport továbbment, szenvedtem, és arra gondoltam, soha az életben ide vissza nem tudok jönni, ha most feladom. Az akarat mellett azonban ott bujkált a félelem: és mi lesz, ha belehalok? Ha rosszul leszek, ide még csak segítség se jöhet. Nem húzom tovább: végül is fogamat összeszorítva, olykor imát mormolva, olykor egy-egy szép dallamot ismételgetve folytattam.

Holtpont

A második nap délutánján egy újabb iszonyatos emelkedő tetején értem el a holtpontot. Ám az ügyes szervezők itt friss gyümölccsel, naranccsal vártak. Annyira mohón szívtam a narancs levét, hogy egy francia srác megszánt és nekem adta a sajátját. A holtponton túlérve, estére érkeztünk az eltűnt város alatti táborhoz. A harmadik nap patakmedreken átkelve, az utolsó 1000 lépcsőn felkapaszkodva megpillantottuk az eltűnt város romjait. A körülbelül 1000 méteres ék alakú hegy gerincén vannak a központi, jórészt kerek alaprajzú (szakrális) épületek, körülötte kétfelől a hegyi patak és vízesés felé lejtő hegyoldalban a kerek alaprajzú házak kőből rakott alapjai, és mindenhol lépcsősorok. Kétembernyi kövön bekarcolások: állítólag a hegység indián térképével.

Az indián város jelenlegi feltárt területe is óriási, de a kutatók szerint a város nagyobb része még feltáratlan. Körben-körben óriási, ember nem járta hegyek, ki tudja, mi mindent rejtenek még. Egyesek szerint Dél-Amerika legnagyobb indián városa lehetett, legalább ezeréves, tehát nagyobb és régebbi, mint a nevezetes perui inka település. A spanyolok érkezése előtt nem ismert okból elhagyták, talán még távolabb húzódtak a hegység rejtekébe.

A „város” körül ma is középkori körülmények között élnek az apró termetű, egyszerű vászonruhát viselő, kis kerek, háncsból készült házakban lakó indiánok. Gyümölcsöket termesztenek, állatokat tartanak, néhányan öszvéreikkel a turisták élelmét és vizét szállítják. Esténként lejönnek a táborokba. Ha a turisták köszönnek nekik, visszaköszönnek, de nem nagyon barátkoznak. Büszkén viselkednek, mintha nem fogadnák el, hogy ezeréves háborítatlan otthonukat betolakodók látogatják. Az egyik állomáson egy ecuadori túratársunk drónt küldött fel a tábor fölé, az indián gyerekek csodálkozva nézték. Örültek a csokinak, keksznek is.

Ekkor fényképeztük le őket. De nem akartam lefényképezni azt az idilli képet, amikor hajnalban a hegyről szemben ballagott lefelé egy indián család: elöl egy kis fekete disznó kötelet húzott, azt követték apró fekete malacai, majd a gyerekek, akik kölyökkutyát tartottak kezükben, utánuk az apa és anya, karon ülő gyerekekkel, körülöttük néhány fegyelmezett kutya. Az elveszett város körül élőknek egy kis munkát jelent a turisták számára az élelmiszer, víz szállítása – öszvérekkel. Az egyik táborban nem volt villany, így este hétkor már ránk borult a trópusi őserdő nyomasztó sötétsége, gyertyafény mellett beszélgettünk: amerikaiak, franciák, németek, spanyolok, kolumbiaiak. Éjjel kiderült, milyen jó lett volna hallgatni a tanácsra, és egy elemlámpát magunkkal hozni.

Csak gondolják el, hogy a tökéletesen sötét dzsungelben egyszer csak arra ébrednek: ki kellene menni… Az esti sötétségben négy-öt indián kislány ott settenkedett körülöttünk, bemásztak az asztal alá, és megragadták az egyikünk-másikunk lábát, melynek eredménye óriási sikoltás és nevetés lett. A dzsungel közepén mindenki leginkább jaguártól tartott. Az indiánok a civilizáció összes vívmányától mentesen élnek, távol mindentől, érzésem szerint regisztrálni se nagyon tudják őket. Túravezetőnk szerint az indián gyerekek járnak iskolába, de ez szerintem megvalósíthatatlan.

A négynapos túra után a légkondibetegségtől jórészt meggyógyulva, némileg lefogyva érkeztünk vissza Santa Martába. A tengerparton igyekeztünk kipihenni a vándorlást. Közben eltaxiztunk a 80 kilométerre lévő Aracatába, hogy tiszteletünket tegyük Garcia Márquez szülőházánál, s magunkba szívjuk a Száz év magány levegőjét. A „százéves” megosztottságot, polgárháborút kiváltó okok már a múlt ködébe vesznek, de mindig vannak friss sebek. A perui Machu Picchut évente kétmillióan keresik fel, akik ott jártak, azt mondják, borzalmas a tömeg. A kolumbiai elveszett várost nyolcezren. Az infrastruktúra többet nem is bírna el. Ahogy lassan feltárul a titokzatos múlt, úgy válik élhetetlenné a jelen, és elveszetté a jövő.

A szerző – Takács Róberttel közösen írt – Körbejárt Föld című esszégyűjteménye (450 színes fotóval) 2017-ben jelent meg az Anyanyelvápolók Szövetsége és az Inter Nonprofit Kft. kiadásában. A nagy civilizációk megismerésére és megértésére szolgáló program az itt bemutatott kolumbiai úttal folytatódott.