Teljeskörű „szolgáltatást” nyújtó ókori mumifikálóműhelyre bukkantak Egyiptomban

2018 júliusában régészek valóságos „ravatalozót” tártak fel a szakkarai nekropoliszban, az ókori Egyiptom egyik legjelentősebb régészeti lelőhelyén. A felfedezés kifejlett temetkezési „iparra” utal, és első alkalommal nyújt lehetőséget a kutatóknak ennek dokumentálására.

Egyedülálló felfedezés

A „ravatalozó” nagy hullámokat keltett a régészszakmában, és az uralkodói, fáraóközpontú sírkutatásról a köznép temetkezési formáira irányította át a figyelmet. A leletegyüttes alapján kiderült, a túlvilágra vezető útra készülők számos lehetőség közül választhattak.

A leheletvékonyra vert aranyból készült fóliával borított, fehér gipszből készült halotti maszkoktól egészen a színaranyból vagy -ezüstből készültekig, az egyszerű agyag kanópuszedényektől a rendkívül költséges egyiptomi alabástromból készültekig az opciók széles tárháza állt rendelkezésre.

„Az általunk felfedett nyomok alapján a balzsamozóknak nagyon jó üzleti érzékük volt” – mondta el Ramadan Hussein, a Tübingeni Egyetem egyiptológusa, a földalatti műhely felfedezője. „Nagyon okosan oldották meg a különféle alternatívák kínálatát.”

A Nílus partján fekvő Szakkara körülbelül 30 kilométerre található Kairótól délre. Elsősorban királysírjairól és egyéb temetkezési helyeiről volt eddig ismert, azonban a kutatók feltételezik, hogy a 2018-ban talált föld alatti „ravatalozóhoz” hasonló műhelyekből sokkal több lehet itt, azonban az uralkodói sírok iránti szinte kizárólagos kutatási érdeklődés miatt eddig senki sem kereste őket.

Maga Hussein 2016 óta kutat itt, elsősorban Kr. e. 600 körülre datálható temetkezési helyeket keresve. A „ravatalozót” egy olyan területen találta, amelyet a 19. század óta nem vizsgáltak. Először a homok alatti fekükőzetbe faragott járatra lettek figyelmesek, amely fel volt telve homokkal és törmelékkel.

Hussein és csapata sejtették, hogy valami különösre bukkantak, azt azonban nem, hogy a köznép mumifikálóműhelyével állnak szemben. „Sokat olvastunk erről az ókori szövegekben, de most már valódi kontextusba tudjuk helyezni a halál körüli üzletet” – mondta el az egyiptológus.

Az ásatás több hónapig tartott, és 42 tonnányi törmelék és homok megmozgatásával járt. A régészek a 12 méter hosszú járat végén egy magas boltozatú, nagy kamrába érkeztek, ahol több ezer kerámiatöredéket, a kőbe vájt sekély csatornákat, és egy asztalszerű emelvényt találtak. Elhelyezkedése folytán jól szellőzött a kamra, és kimondottan hűvös volt.

Mélyen a föld alatt

Hussein megállapította, hogy ez korántsem egy szokványos sír, sokkal inkább egy műhely, ahol halottak balzsamozása zajlott az ókorban.

A padló már említett folyadékelvezető csatornái, a jó szellőzés és kellemes hőmérséklet, valamint az óriási méretű tömjénégető mind e munkát szolgálták (utóbbi nem csupán a kellemetlen szagokat fedte el, de a holttestek által vonzott rovarokat is távol tartotta).

„Ha itt lent végez belezést az ember, muszáj, hogy mozogjon a levegő, hogy eltüntesse a rovarokat” – mondta Hussein. „A levegőnek folyton mozognia kell, ha az ember holttestekkel dolgozik.”

A kerámiatöredékek – amelyeket mind gondosan dokumentáltak és konzerváltak a kutatók – még egyértelműbbé tették a hely szerepét.

„Minden egyes edényen rajta van az anyag neve, amelyet benne tároltak, és a balzsamozási eljárás pontos napja, amelyen használták” – mondta az egyiptológus. „Az utasítások közvetlenül a tárgyakon szerepelnek.”

Hussein szerint „ez az első alkalom, hogy jelentősebb mértékben beszélhetünk a balzsamozás régészetéről.” Az ókori leírásokból nincs hiány, de fizikai bizonyíték rendkívül ritka.

„Nagyon kevés, e cél szolgáló műhelyt tártak eddig fel” – mondta el Dietrich Raue, a Lipcsei Egyetem Egyiptomi Múzeumának kurátora. „Ez nagy hézagot eredményez a tudásunkban.”

A halál üzlete

Ma már köztudott, hogy az ókori egyiptomiak hite szerint ahhoz, hogy a lélek a halál után eljusson a túlvilágba, a holttestnek épen kellett maradnia.

Ez a rendkívül precízen megszervezett konzerválási szertartás azonban mintegy 70 napon át tartott, amelyek mindegyikéhez megvoltak a megfelelő rítusok és imák.

Miután az eltávolított belső szerveket a kanópuszedényekbe helyezték, a hullát többek között nátrium-karbonáttal és egyéb sókkal szárították ki, majd illóolajokkal kenték át, és a jól ismert lencsíkokba tekerték, amelyek közé amuletteket és varázslatokat tartalmazó papiruszokat helyeztek el. A halottakkal rendszerint legkedvesebb tárgyaikat is eltemették.

„Hatalmas ipar volt” – mondta el Hussein. A legszegényebbeknek különböző kedvezménycsomagokkal segítettek a műhelyek.

Mint kiderült, a szóban forgó vállalkozás valóban teljeskörű szolgáltatást nyújtott: Hussein és csapata felfedezett egy másik, még mélyebbre vezető járatot is, amely egy hat sírt és 50 múmiát tartalmazó helyiségbe vitte őket.

Az egyik sírban egy héttonnás, mészkőből készült szarkofág volt elhelyezve, amely egy nő múmiáját tartalmazta, egy másikban pedig egy aranyból és ezüstből készült halotti maszkkal temettek el – egész Egyiptomban mintegy száz éve nem találtak ehhez hasonlót. A beépített sírkomplexum számos további, ennél szerényebb körülmények között, fa koporsókban eltemetett múmiát is rejtett.

Hussein elmélete szerint a műhely vezetői pénzt, illetve földtulajdont is elfogadtak fizetségként szolgáltatásaikért – miután megkapták a holttestet, elhelyezték a járatban, majd a fizetség kézhezvételét köetően végezték el a munkát.

Végső soron valóban ez az első alkalom, hogy a régészeti bizonyíték részletesen alátámasztja az ókori leírások és jogi dokumentumok alapján felállított elméleteket. Mindemellett a csapat felfedezése üdítő kitérő a többnyire uralkodói sírokkal foglalkozó „mindennapi” egyiptológiából, az ókori állam közembereinek temetkezési lehetőségei felé.

Raue szerint Hussein „nagyon sok olyan információt gyűjt, amely a múltban egyszerűen elveszett. Létezett egy teljes infrastruktúra a föld felett is, amelyet dokumentáció nélkül eltávolítottak.”