Több 48-as emigráns is meggazdagodott a kaliforniai aranylázból
„Örömmel jegyzem fel, levelemet bevégzendő, hogy valamennyi itt tartózkodott, vagy még itt tartózkodó hazánkfia meggazdagodott” – írta Xantus János 1857-ben a San Franciscó-i kis magyar kolónia tagjairól, akik hamisítatlan, szinte már filmvászonra kívánkozó sikertörténetet írtak az amerikai Vadnyugaton a XIX. század közepén.
Magyarország, a bányászország
A történet 1848. január 24-én kezdődött, amikor is a kaliforniai Colomában James W. Marshall egy fűrészmalom építése közben az American folyóban aranyrögöt talált. A felfedezés híre és a könnyű meggazdagodás reménye néhány éven belül kincskereső kalandorok százezreit csábította a világ minden tájáról a kaliforniai aranymezőkre, ahol csupán az első öt évben nagyjából 370 tonna aranyat bányásztak ki.
Az első világméretű aranyláz idején Magyarországon javában zajlott az 1848–1849-es szabadságharc, amelynek végére az orosz intervenciós haderő tett pontot. A szabadságharc leverését követően ezrek indultak önkéntes vagy kényszerű emigrációba, de főként az osztrák megtorlás által leginkább fenyegetett katonai és politikai elit tagjai töltöttek el huzamosabb időt külföldön.
Az Amerikai Egyesült Államok – a hatalmas távolság ellenére – az emigráció egyik kiemelt célpontját jelentette, ahová magyarok százai több hullámban érkeztek meg. Nincstelenül, gyökerek és nyelvtudás nélkül egy idegen országban érvényesülni nem mindenkinek sikerült. A számkivetettek között azonban akadtak sokoldalúan képzett, idegen nyelveket beszélő honvédtisztek, akik nem csupán katonai területen arattak sikereket, hanem a civil életben is jeleskedtek.
Sikerük titkát – amelynek révén kiemelkedtek az egyszerű szerencselovagok tömegéből – az jelentette, hogy nem csupán felsőfokú egyetemi végzettséggel rendelkeztek, hanem szaktudásuk kifejezetten természettudományos volt. Ez pedig az aranymezőkön megkülönböztetett helyzetet biztosított a számukra.
Az erdélyi arisztokrata családból származó Wass Sámuel gróf féltucatnyi nyelven beszélt, ugyanakkor kiválóan vívott, úszott, a mesterlövészetben is jeleskedett, sőt komoly érdeklődést tanúsított a geológia és a metallurgia iránt. Ő még a szabadságharc idején érkezett titkos küldetéssel Amerikába azért, hogy fegyvereket vásároljon a honvédség számára, valamint hogy elősegítse a magyar tengeri haderő megszervezését.A szabadságharc bukásáról Venezuelában értesült, ezért nem tért haza, hanem november 25-én New Yorkba érkezett, így a Kossuth-emigráció első tagjának ő tekinthető.
Itt ismerkedett meg későbbi társaival, a korábban a pesti egyetemen mérnöki diplomát szerző Fornet Kornél utászőrnaggyal, valamint Uznay Károly főhadnaggyal, aki a bécsi egyetem műszaki karán végzett, és a szabadságharc alatt szintén utászként szolgált. Hozzájuk csatlakozott Molitor Ágoston tüzértiszt is, aki a selmecbányai akadémia bányász szakán végzett, majd a bécsi egyetem műszaki karán tanult tovább. Az aranyláz hírére jutottak el Kaliforniába 1850-ben, ahol kezdetben az aranymezőkön dolgoztak földmérőként és bányamérnökként, ami kiváló alapot nyújtott későbbi vállalkozásaikhoz, miközben bányászati szakemberekként széles körű ismertségre tettek szert.
A legjelentősebb San Franciscó-i napilap, a The Daily Alta California már 1851 márciusában így mutatta be a grófot az olvasóknak: „Magyarországon, egy bányászországban [mining country] született és nőtt föl. (...) egyike a legkiválóbb, tudományos és gyakorlati tudással rendelkező bányászoknak Kaliforniában...” A kis csapat 1851 szeptemberében tért vissza San Franciscóba, ahol megalapították a Wass, Molitor & Co. céget. Fő profiljuk – a helyi napilapokban megjelent hirdetésük szerint – a bányamérnöki tevékenység volt, de bányászati tervek elkészítését is rövid határidőre vállalták, majd hamarosan belefogtak a nemesfémolvasztásba és -finomításba is.
Ebben az időben tucatnyi hasonló „assaying office” működött a városban, amelyek átvették az aranyásóktól az aranyrögöt és az aranytartalmú homokot, feldolgozták, majd bizonyos illetéklevonás után kifizették a beadókat. A fizetés általában aranyrúdban történt, amelyen a cégnév mellett feltüntették a súlyt, a finomságot, továbbá a dollárban kifejezett értékét. Wassék a legmodernebb technológiát alkalmazva 48 órán belül vállalták a beadók kifizetését, szemben az Egyesült Államok hivatalával, amely ezt csak nyolc nap alatt teljesítette. Elvileg bárkitől fogadtak el nyersaranyat, de legfőbb üzleti partnereik kezdetben az Adams & Co., majd később a Wells, Fargo & Co., a korszak legjelentősebb szállítmányozói és bankárjai voltak.
Magyar pénz az Újvilágban
A cég, amely – nem mellesleg – aranylelőhelyet is birtokolt, hamarosan tovább szélesítette tevékenységi körét. A Herald című napilap ugyanazon számában, ahol közzétették 48 órás szolgáltatásukat, az újság szerkesztősége sajnálkozását fejezte ki, hogy a cég miért nem veret saját aranypénzt, amivel kifizethetnék a beadókat. Nem számított ez szokatlan gondolatnak abban az időben, mivel korábban tucatnyi pénzverde működött a városban.
Az Amerikai Egyesült Államok törvényei elméletben tiltották a magánpénzverést, de gyakorlati megfontolásokból lényegében szemet hunytak felette. Ennek oka az volt, hogy a szövetségi pénzverde csupán 1854-ben nyílt meg San Franciscóban, viszont készpénzre szükség volt a mindennapi életben, így ezt a piaci rést magáncégek töltötték ki.
A Wass, Molitor & Co. 1852 januárjában mutatta be a sajtónak az első saját készítésű 5 dollárosokat, és még ugyanebben a hónapban megkezdték a 10 dolláros címletek kibocsátását is. Mivel az érmék finomsága ugyan némileg alacsonyabb volt az Egyesült Államok hivatalos fizetőeszközeinél, a súlyuk viszont magasabb, továbbá ötvözőanyagként nem rezet, hanem ezüstöt használtak, így 5 dollárosuk valójában 5 dollár 4 centet ért.
A cég bejelentette, hogy kapacitásuk van 7000-8000 dollár értékben 5 dollárosokat készíteni naponta. Wass Sámuel így írt erről egy 1852. májusi levelében: „ujra pénz veréshez fogtunk, puffoljuk ám a W.M.& Co-kat mint a fene, hja mi a menkőt tegyünk?” Úgy tűnik, sikerült is elegendő mennyiséget verniük, mivel nem ismerünk 1853–1854-ből Wass–Molitor-aranydollárokat.
1855. március 25-én a helyi bankárok, kereskedők és más prominens személyiségek fordultak hozzájuk, hogy mivel az Egyesült Államok előző évben alapított verdéje nehézségekkel küszködik, ezért nincs elegendő készpénz a forgalomban, így felkérik a Wass, Molitor & Co.-t, üzemelje be régi pénzverő gépeit, és bocsásson ki újra aranypénzeket.
Wassék elfogadták a felkérést, és néhány héttel később megindult először a 10, majd a 20 és 50 dollárosok verése. Gőzenergiával működő pénzverő gépeikkel képesek voltak naponta akár 40 000-50 000 dollárnyi aranyérmét előállítani. A társaság második és egyben utolsó pénzverési időszaka május közepéig tartott, a következő években mind a tulajdonosi, mind a tevékenységi kör átalakuláson esett át.
Arany után szőlő
Fornet Kornél már 1852-ben végleg elhagyta Kaliforniát, 1856-ban Molitor Ágoston is hosszabb időre Európába költözött, így Wass Sámuel Uznay Károllyal közösen építette fel a Harris és Brannan utcák sarkán a California Metallurgical Works elnevezésű gyárukat, ahol a legmodernebb technológia alkalmazásával magukból a kőzetekből nyerték ki a különféle nemes- és színesfémeket.
Ekkor tűnt fel a színen új szereplőként az a Haraszthy Ágoston, akit az utókor – némiképp túlzó módon – a kaliforniai szőlészet és borászat atyjaként tart számon. Haraszthy nem tartozott a Kossuth-emigráció tagjainak sorába, mivel már 1840-től az Egyesült Államokban élt, Kaliforniába viszont csak az aranyláz hírére költözött. Egy ideig a San Franciscó-i szövetségi pénzverdében dolgozott, majd innen kilépve a magánszférában helyezkedett el. 1857. március 16-án közös megegyezéssel feloszlott a Wass, Molitor & Co., és létrejött a Haraszthy, Uznay & Co., amelynek ekkor felépült gyára, az Eureka Gold and Silver Refinery nemesfémek finomítására szakosodott, főként a szövetségi pénzverde számára.
S ekkor váratlanul megtört az évek óta szakadatlanul tartó sikerszéria: Haraszthyt meggyanúsították, miszerint korábbi munkahelyén, a San Franciscó-i pénzverdében jelentős aranymennyiséget sikkasztott el. A szövetségi vizsgálatba és perbe részben – érintettségük okán és tanúként – Wass és Uznay is belekeveredett, és bár Haraszthyt végül felmentették az ellene felhozott vádak alól, nevét meghurcolták, renoméja megcsappant.
Hátat fordítva az aranyüzletnek, ettől kezdve minden energiáját a szőlőművelésbe és borászkodásba fektette, majd új üzleti lehetőségek után kutatva Nicaraguában telepedett le, ahol 1869-ben nyom nélkül eltűnt: meg nem erősített feltételezések szerint egy folyón átkeltében aligátorok falták fel.
Ez is érdekelhet
A kaliforniai aranyláz nagy sikerű magyar szereplői közül elsőként Wass Sámuel tért haza Magyarországra 1858-ban, feltehetőleg nem szegény emberként, ugyanis a korabeli rosszmájú pletykák szerint „Hazajöhetése engedélyét kaliforniai arannyal szegélyezte, s bejutott Bach uram birodalmába.”
A gróf azonban még Amerikában sem feledkezett meg távoli szülőhazájáról, hiszen már 1855-ben értékes ajándékokat postázott Pest-Budára. Megküldte az ország első múzeumának a négy általa veretett dollárcímletet, emellett „kaliforniai arany- és más érczeket és ásványokat 23 példányban” – ahogy arról a Pesti Napló is rögvest beszámolt. Az ajándékok zöme ugyan megsemmisült az 1956-os forradalom idején, amikor a múzeum egy része kiégett, viszont három (5, 10 és 50 dolláros) aranypénz a mai napig megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának gyűjteményében.
