Szívszorító képek az 1970-es évek Glasgow-jának nyomornegyedeiről

2015. október 14. 16:30

Bár az emberek többsége a második világháború utáni Nagy-Britanniát a jóléttel szokta összekötni, a nyomor ezekben az évtizedekben még ugyanúgy jelen volt a brit városokban, mint Dickens regényeiben. A glasgow-i nyomornegyedekben még kevesebb mint ötven évvel ezelőtt is borzalmas körülmények uralkodtak. A manapság már a hetvenes éveiben járó fényképész, Nick Hedges az 1970-es években három éven át fotózott Glasgow legszegényebb negyedeiben. A város nyomortelepein sok család olyan egyszobás lakásban volt kénytelen élni, ahova még a víz és az áram sem volt bevezetve, a helyiség viszont hemzsegett a különböző élősködőktől. A nedvességtől átitatott épületek bejáratát a különböző építkezésekről származó törmelékkupacok takarták el, a patkányok pedig mindennapos vendégnek számítottak a telepeken.

Korábban

Hedges képei egy ingyenesen látogatható edinburgh-i szabadtéri kiállításon lesznek láthatók, miután a hatóságok feloldották a fényképek bemutatásukra vonatkozó tilalmat. A képek mögötti történetek olykor legalább annyira sokkolóak, mint maguk a fotók. Az egyik képen az látható, amint egy anya a szemétkupacon át tol be egy babakocsit egy Gorbals negyedbeli bérlakásba. A nő és családja néhány nappal ezelőtt arra ébredt, hogy egy buldózer éppen azt az épületet készül lerombolni, amelyben élnek. A férjnek ki kellett kelnie az ágyból, hogy üvöltve leállítsa a rombolást, és ezzel megmentse családját a biztos haláltól. A munkálatokat vezető férfi nem is gondolt arra, hogy ezekben a borzasztó állapotban lévő lakásokban még bárki lakhat, ezért nem is tartott ellenőrzést a munka megkezdése előtt.

Egy másik képen egy egyszobás lakásban élő, Maryhill negyedben lakó család látható. Az anyuka és gyermekei éjszaka úgy próbálták meg elriasztani a patkányokat, hogy éjszakára égve hagyták a villanyt. Volt, hogy egyetlen éjszaka alatt tizenhat, szobájukba betolakodó patkányt számoltak meg.

A fotókat készítő Hedges elmondta, hogy nincs olyan kép, amelyre büszkébb lenne a többinél. „Az emberek szavai és a történetek, amelyeket fotózás közben hallottam, ugyanolyan fontosak. Együtt több jelentést hordoznak, mint amire egy kép önmagában képes lenne” – jelentette ki a fotós. „Nem felejtettem el egyetlen, általam lefotózott ember nevét, vagy a beszélgetéseket, amelyet negyven évvel ezelőtt velük folytattam. Ugyanolyan tisztán emlékszem rájuk, mintha az egész tegnap történt volna” – tette hozzá Hedges.