Szabadszájúságáért kapott büntetése indította el Voltaire-t a hírnév felé

Háromszáz évvel ezelőtt, 1718 novemberében kezdte írói karrierjét a francia filozófus, Szophoklész híres Oidipuszának népszerű újramesélésével. Már e művében is visszaköszön későbbi legnagyobb alkotásainak fő motívuma: igyekezett kritikus gondolkodásra bírni közönségét a társadalommal és a világgal kapcsolatban.

Született kedélyborzoló

François-Marie Arouet az a fajta koraérett kamasz volt, akit mindig meghívtak a legjobb mulatságokba. Hamar hírnevet szerzett magának a 18. század eleji párizsi elit körében éles eszével és fülbemászó rímjeivel, azonban 1716 májusában kitiltották a városból, miután a királyi családot becsmérlő írásokat tett közzé. Arouet azonban – aki nem sokkal később felvette legismertebb írói álnevét, a Voltaire-t – még csak ekkor kezdte el igazán a hatalmon lévők ostromlását szavaival. Az elkövetkező évtizedek során ez egyre durvább következményekkel járt: számára börtönnel, országa számára pedig végül forradalommal. És mindez egy vérfertőzésről szóló történettel kezdődött.

1715-ben az ifjú Arouet merész vállalkozásba fogott: Oidipusz történetét kívánta a kortárs francia közönséghez közelebb hozni. Az ókori görög történet Oidipusz bukásáról szól, aki tudtán kívül beteljesít egy jóslatot, mely szerint megöli apját, Théba királyát, és feleségül veszi saját anyját. Szophoklésztól származik a történet első írott formája, az „Oidipusz király” című dráma. Az európai színházakban az ókori művek ekkoriban ismét népszerűek voltak, legutóbb éppen Franciaországban, Pierre Corneille tollából született a történetből újabb adaptáció. Arouet azonban úgy gondolta, a legendának újításra van szüksége, ő maga pedig éppen a tökéletes korban élt ehhez.

1715. szeptember 1-jén meghalt XIV. Lajos, a „Napkirály”, akinek nem volt e pillanatban teljes jogú utóda. Uralkodása során a kor egyik legerősebb országává tette Franciaországot, gazdagítva kincstárát és bővítve gyarmatait – egyúttal azonban három igen költséges háborúba is belevezette. Központosította a francia államhatalmat, és hatalma egyik eszközévé emelte a katolikus egyházat azzal, hogy kegyetlen üldöztetésnek vetette alá a francia protestánsokat. Egyetlen fia, és annak gyermeke is még Lajos életében elhunyt. Ötéves dédunokája nem uralkodhatott önállóan, helyette kormányzóra volt szükség, aki nagykorúságáig vezeti az államot. Ez a tisztség Orléans hercegéé, Fülöpé lett, aki pozícióját kihasználva saját szája íze szerint kormányozta az országot saját haláláig.

Fülöp teljességgel megváltoztatta Franciaország geopolitikai irányát, a Habsburgokkal, Hollandiával és Nagy-Britanniával szövetkezett. Felborította a korábbi társadalmi rendet is – ellenezte a cenzúrát, és számos addig betiltott művet engedett újra nyomtatásba kerülni. A hangulat radikálisan megváltozott, már csak amiatt is, mert a kormányzóról köztudott volt, hogy a Párizs szívében található Palais-Royalban mind az étel és ital, mind a nők formájában habzsolta az életet – partnerei között sokan számon tartották saját lányát, Lujza Erzsébetet, Berry hercegnéjét is.

Arouet számára a társadalmi korlátok lazulása a lehetőségek szinte végtelen tárházával kecsegtetett, és a szabadság üzenetének terjesztésére a legalkalmasabb eszköznek a színházat látta. Úgy becsülte, az európai lakosság körülbelül öt százaléka tudta elolvasni „Levelek Angliáról” című 1733-as művét. Az évszázad végéig az előadott színdarabok sokkal szélesebb közönséget tudtak elérni, mint az írott szó.

Az előadás helyszínéül csupán egyetlen színház jöhetett szóba, annak ellenére, hogy Párizsban igen sok másik volt: a Comédie Française volt az egyetlen, amelyet az udvar felügyelt és jóváhagyott tragédiák és komoly drámák színre vitelére. Aki komoly drámaíró akart lenni, az a Comédie Française-ben akarta, hogy megjelenjenek művei. Arouet lázasan dolgozott az Oidipuszon, azonban a színház elutasította azt – nem véglegesen, csupán javaslatokkal, amelyeket az író több éven keresztül igyekezett megvalósítani a műben. 1717. január 19-én végül a színház vezetése beleegyezett, hogy bemutassák a darab a javaslatoknak megfelelően javított változatát.

A reménytelen helyzetből a sikerbe

Az általa hozott siker időzítése nem is lehetett volna rosszabb: az eltelt évek során Arouet folytatta a versek írását is, amelyeket baráti körével osztott meg. Ezek között volt olyan is, amely nyíltan utalt a kormányzó saját lányával folytatott vérfertőző viszonyára: „Nem a fiú, de az apa; / A lány, és nem az anya; / Eddig minden rendben. / Már létrehozták Eteoklészt / Ha hirtelen elveszíti két szemét; / Igaz történetet kap Szophoklész.” A sorok egyértelműek voltak, és Arouet még a meglehetősen engedékeny kormányzó számára is túl messzire ment.

1717. május 16-án az írót letartóztatták, és a hírhedt Bastille-ba vitték. Arouet ártatlannak vallotta magát, azt állítva, nem ő írta a verseket – azonban több barátja előtt, akik valójában a titkosrendőrség kémjei voltak, már korábban felvállalta azokat. Így hát a Bastille-ban maradt, amelyet háromméteres falak vettek körül, és ahol a rácsos ajtókon három zár volt, az étel pocsék volt, a cellákba pedig nem sütött be a nap. További demoralizáló tényező volt, hogy ide az embereket bármiféle jogi eljárás nélkül vetették, és nem tudhatták, mikor engedik őket szabadon – ha egyáltalán sor került erre. Arouet a kormányzó kegyelmére volt utalva.

11 hónap után a szabad szájú író végül távozhatott, 1718. április 14-én, nagycsütörtökön. További néhány hónapig házi őrizetben maradt, később azonban megengedték neki a szabad közlekedést Párizson belül és kívül is. 1718. november 18-án végül bemutatták a magát időközben Voltaire-ként aposztrofáló fiatalember darabját a Comédie Française-ben – ez volt élete addigi legnagyobb sikere.

Voltaire Oidipusza rendkívül népszerűnek bizonyult – 32 alkalommal adták elő a színházban, ami rekordot jelentett. Ebben vélhetően szerepet játszott a vérfertőzéses áthallás a darab és a kormányzóról szóló mendemondák között, azonban nem csupán ebben a tekintetben támadta Voltaire az örökletes monarchiát: támadta a korrupt egyház hatalmát is, amely támaszaként szolgált.

Voltaire egyik leghíresebb sorában Iokaszté királyné így szól: „Papjaink nem azok, akiknek az ostoba nép tartja őket, bölcsességük kizárólag a mi hiszékenységünkön alapszik.” Nem volt veszélytelen e kiszúrás a katolikus egyház felé, a közönség azonban imádta. A Comédie Française-ben előadott más darabok rendszerint az Isten és az uralkodó iránti szeretetet, a hazafias kötelességet, és hasonló értékeket képviseltek – Voltaire ugyanazon a színpadon átfogó támadást indított a később csak „ancien régime”-ként, azaz régi rendszerként ismert abszolutista monarchia ellen.

Az Oidipusz népszerűsége egyben híressé is tette Voltaire-t, egyúttal azonban meg is tanította őt a szókimondás veszélyeire. Ahogy tovább írta színdarabjait, verseit, leveleit és történeteit, rajongók mellett egyre nagyobb számú kritikussal is szembe kellett néznie. Élete során többször száműzték Franciaországból a katolikus egyház és a monarchia becsmérléséért. Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Poroszországban töltött ideje alatt azonban találkozott korának legnagyobb felvilágosult gondolkodóinak műveivel, és elsőként hozta a fizikus-matematikus Isaac Newton és a filozófus John Locke írásait Franciaországba.

Azáltal, hogy műveiben elutasította a háborút, a kínzást, a vallási alapú üldöztetést és az abszolutizmust, Voltaire megágyazott az 1789-es francia forradalomnak, és a tengerentúlon is olyan embereket ihletett meg gondolataival, mint Benjamin Franklin vagy Thomas Jefferson. Habár napjainkban legismertebb műve a Candide, ez vélhetően azért van így, mert „biztonságos” témát nyújt tananyagként: Voltaire legnagyobb alkotásai azok voltak, amelyekkel kritikus gondolkodásra tudta bírni a közönséget.