Sikoly, halálhörgés és könyörgés – az 1956. október 25-i sortűz borzalmai

Mi történt a Kossuth téren 1956. október 25-én? Mekkora volt a szovjet hadsereg túlereje a forradalomban? Hogy sikerült felvenni a harcot az elavult világháborús fegyverekkel a korszak csúcsfegyvereit felvonultató szovjet hadsereg ellen? Mit kezdtek a falvak a tanácsrendszerek összeomlását követő hatalmi vákuummal? Miért nem tört ki anarchia? Hogy reagáltak az egyházak a forradalomra? Ezen kérdésekre keresték a választ az 1956. október 25-i Kossuth téri sortűz emlékére a Parlament felsőházi üléstermében megrendezett konferencián, amelyen a sortűz túlélői, valamint az áldozatok hozzátartozói is részt vettek.

Az októberi siker okai

„Az én látószögemből a ballonkabátos fiú volt az első halott. Azokban a percekben kezdtük elhinni, hogy itt nem ijesztgetnek: itt minket halomra gyilkolnak. (...) Belehasított a levegőbe a három szólam: egy mély, egy középfekvésű és egy élesen vijjogó hang, leugrottunk a tankról. Akik hátrább állnak, a szobor és a bokrok felé szaladnak. Az első sorok az épülethez rohannak, de nem nyitják meg a kaput, ott halnak meg sorra, az egyik fiú gurul két foknyit a lépcsőn, amelyre mindenféle cifra alkalmakkor piros szőnyeget terítenek, de azt a másféle pirosat úgysem fedi el soha semmi, sokan életben is maradhattak a legelsők közül, mert az emberi test jó fedezék, régóta tudjuk ezt. A tank oldalához szorulunk négyen. Egy nő bemászott a tank alá. Húszéves volt, harmincéves? Nem tudom. Összebújunk, minél kisebb halomba. Fölhajtom a galléromat, a mozdulat megnyugtat, mintha bármitől is megvédhetne az a gallér.” (Beke Kata visszaemlékezése)

Nem vagyunk elvtársak! Ruszkik haza! – hallatszódott hatvan éve a Kossuth térről. A kiáltást hamarosan sikoly, halálhörgés és könyörgés váltotta fel. 20 percig tartott, jelenleg 71 áldozatot ismerünk név szerint, de a kutatások még nem zárultak le, mondta Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke. 1956. október 25-én, a Kossuth téri sortüzet követő este a nemzeti zászló mellett szinte minden ablakban megjelent a fekete lobogó is; az elkövetőket – akiknek lelkén legalább 71 ember (a visszaemlékezők szerint akár 200-300 felkelő) halála szárad – a mai napig nem vontuk felelősségre. „Ezért bocsánattal tartozunk” – tette hozzá Schmidt Mária, az 1956-os Emlékév kormánybiztosa, aki nyitóelőadását Bellavics István Közgyűjteményi és Közművelődési igazgató, majd Latorcai János szavai után hallhattuk.

Október 23-a éjjelén tüntetők várták a rádió épülete előtt, hogy beolvassák követeléseiket, azonban csupán könnygázgránátokat kaptak, amelyeket folyamatosan visszadobáltak a tüntetők. Piliscsabáról ekkor egy kisebb harckocsi-oszlop érkezett, ám lőszer nélkül. Egy tiszt a harckocsira lépve beszédet mondott az összegyűlt tömegnek. Bár az épületben lévők nem hallották szavait, megijedtek, hogy a hadsereg is csatlakozik a tüntetéshez. A piliscsabai tisztet egyszerűen lelőtték az ávósok. A tüntetés fegyveres felkelésbe torkollott, magyarázta Szakolczai Attila Az utca – a fegyveres felkelők című előadásában.

A kezdetben sikeres harcok okairól az előadó elmondta, elsősorban a hősök elszántságának, bátorságának köszönhető az októberi eredmény, valamint annak a ténynek, hogy rendkívül sokan értettek ekkoriban a fegyverekhez. Kiemelte a felkelők rugalmasságát és mozgékonyságát, valamint azt, hogy nélkülözhetetlen támogatást kaptak a harcokhoz nem csatlakozóktól: élelmiszerrel látták el, egészségügyi ellátásban részesítették őket a civilek. Fontos még, hogy a szovjet csapatok között rendkívül sok kárpátaljai magyar volt, akik nem szívesen lőttek a budapestiekre. A kezdeti sikerhez szükség volt továbbá a másik oldal gyengeségeire: a megosztott katonai vezetés bizonytalankodott, nem sikerült összehangolni a különböző egységeket, nem voltak tisztázva a hatáskörök, nem képezték ki őket egy felkelés leverésére.

A harcoló egyház

Az 1956-os forradalom egyik sajátossága, hogy a széteső kommunista hatalom helyét szinte rögtön betöltötték a különféle spontán, önszerveződő módon megalakult, autonóm forradalmi testületek, mondta Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, aki az újjászerveződő önkormányzatiságról tartott előadást. 1956. október 16-án Szegeden megalakult a MEFESZ, a független diákegyesület, ám ekkorra a vidéket már behálózták a különböző, a magyar történelem függetlenségi mozgalmainak vezetőiről elnevezett körök (Petőfi-kör, Bocskai-kör, stb.).

1956 nyarára egyre nagyobb volt az elégedetlenség, elsőként a szegedi MEFESZ fogalmazta meg a követeléseiket októberben. A Tisza-parti település egyetemistái több nagyvárosba is eljuttatták pontjaikat, aminek hatására a vidéki egyetemeken megalakultak a „helyi szervezetek”. Az előadó kiemelte, Debrecenben volt az első sortűz, és külön aláhúzta: a forradalom nem egy Budapest központú felkelés volt, hanem az egész országra kiterjedt. Földváryné elmondta, a vidék 1956 őszén hihetetlen érettségről tett tanúbizonyságot: a felkelés hatására pillanatok alatt összeomlott a tanácsi rendszer, hatalmi vákuum alakult ki, ám ez nem okozott anarchiát. Villámgyorsan megtalálták a megfelelő embereket, akik úrrá lettek a nehézségeken, és megszervezték a mindennapokat, magát a közösséget. Évtizednyi diktatúra után volt még tartalék a magyar társadalomban. Gyakran a falu, vagy egyéb közösség legértelmesebbjét tették meg vezetőnek, a különböző lelkészeket, akiknek a forradalom leverése után kegyetlen sors jutott. „A hatalom nemcsak az életüket, a becsületüket is el akarta venni” – tette hozzá.

Az egyházak képviselői nem vettek részt a szabadságharc előkészítésében, magában a szervezésében és a politikai folyamatokban sem (sőt eleinte meglepődtek, bár örömmel fogadták), az egyházak mégis meghatározóak lettek az 1956-os forradalom során, mondta Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja Rainer M. János Az MDP vezetése és a Nagy Imre kormány(ok) című előadását követően. Mint Soós kifejtette, a lelkészek, papok mondandója erkölcsi útmutatóként szolgált a nem hívők számára is. Bár – mint mondta – a képmutató kommunistákból az egyház szereplőinek is elege lett, ellenálltak az ún. fogat fogért elv érvényre kerülésének.

Az egyházak tagjai általában nem vettek részt az utcai harcokban, bár akadtak kivételek. Ilyen volt például Déványi Vazul ferences szerzetes, aki a budai vár védelmének egyik vezetőjeként nem riadt vissza a fegyverhasználattól sem. Az előadó kitért arra is, hogy XII. Piusz pápa három enciklikában és két rádiónyilatkozatban állt ki a magyarság harca mellett. Soós négy fő „csomópontot” különített el a magyarországi egyházak 1956 őszi-téli történetében: megújulás, szabadulás (főként a börtönökből és a házi őrizetből), megszólalás, megtorlás. A harmadik pont elemzése során kitért Mindszenty Józsefre, akit folyamatosan keresett a magyar és nemzetközi sajtó. Ő mindig hangsúlyozta a magánbosszú elkerülését, ahogy Ravasz László református és Ordas Lajos evangélikus püspök is általában nyugalomra intette a felkelőket. Később a restaurált kommunista államhatalom igyekezett minden eszközzel elsorvasztani a vallásosságot, és gyengíteni az Istenbe vetett hitet. Mindezt az egyházak forradalomban betöltött szerepe ürügyén. Ugyanakkor szüksége is volt rájuk a párt nemzetközi elfogadtatása során, tette hozzá.

Ki lőtt először aznap?

M. Kiss Sándor előadásában az 1956-os magyarországi sortüzeket tipologizálta. Mint elmondta, a forradalom, valamint a leverését követő hetek során összesen 81 sortüzet különíthetünk el. Ebből 60-ra Nagy Imre miniszterelnökségi időszakában került sor. M. Kiss szerint a sortüzek kivétel nélkül a megtorló típusba sorolhatók. Megemlítette, hogy a forradalom és szabadságharc első sortüzére 1956. október 23-án este hat órakor Debrecenben került sor. Továbbá kitért arra is, hogy a 81 tömegbe lövésnek több mint harmadára, egészen pontosan 31 darabra (amelyek közül 15 során halálos sebeket is okoztak a golyók) október 26-27 folyamán került sor. Megemlítette, hogy október 27-én több más alföldi várossal egyetemben a Tiszakécskén gyülekező embereket egy MIG-15-ös szovjet vadászrepülőből lőtték.

1956 októberében egyetlen mértékadó politikus sem volt, aki ne értett volna egyet a szovjet csapatok bevetésével, mondta Horváth Miklós, aki az október 25-i Kossuth téri „vérengzést, tömeggyilkosságot” elemezte. A forradalom során fokozatosan kivonták a gyűlölt államvédelmet az első sorokból, helyette a szovjet csapatok, valamint például a hon- és a belügyminisztérium védelmére tisztiiskolások érkeztek, a parlament épülete előtt pedig  Orosházáról felrendelt határvédelmi alakulatok jelentek meg. Miután a kijárási tilalmat feloldották, a tömeg nem kezelte ellenségként a szovjet csapatokat. A Kossuth téren barátkozni kezdtek az odarendelt szovjet tank fiatal katonáival, akik megengedték, hogy felmásszanak a tüntetők a harckocsira. Győzködték őket, hogy ők nem ellenforradalmárok, hanem forradalmárok, egyszerű egyetemisták. Különböző becslések szerint az október 25-én az Astoriáról érkező tömeg létszáma 3000 és 7000 között volt.

Ki lőtt először aznap? – tette fel a kérdést Horváth. Az orosházi határőr-alakulat jelentése szerint október 25-én délelőtt bevetésen vettek részt, és Szalai Zoltán alezredes adott tűzparancsot a géppuskásoknak a magyarokkal barátkozó szovjet harckocsikra. Állításuk szerint úgy vélték, vagy elfoglalták őket vagy a harckocsisok átálltak. Az első sérülésekre valóban a parlament falánál, a tank mellett került sor. A szovjetek is reagálnak: a kavarodásban ők úgy értelmezhették az esetet, hogy átverték őket a magyarok, így a tankok géppuskájával lőni kezdtek rájuk.

Az V. kerületi kapitányság 1957. januári jelentése szerint Szalai Zoltánt elfogta a tömeg, meg akarta lincselni, és civil ruhás rendőröknek sikerül kimenteni őket, mondván, hogy elviszik őt kivégezni, és ezzel „megszabadították” a tömegtől. Ők nem tudták megállapítani, honnan lőttek a géppuskák. Már akkor is felmerült, hogy talán a Parlamenttel szemben lévő Földművelésügyi Minisztérium tetejéről, ám az akkori vizsgálatok szerint ott nem voltak idegen fegyveresek. Horváth szerint igaz hír terjedt akkoriban, miszerint az ávósok lőttek először, erre válaszként a harckocsik és lövészek a szemben lévő épületekre tüzeltek. A KV a sortűz hatására újabb szovjet csapatokat kért Budapestre.

Katonai csúcstechnika és veterán fegyverek

Tulipán Éva különböző forrásokat olvasva emlékezett a Kossuth téri sortűz nevesített és az ismeretlen áldozataira. Mint elmondta, a különböző becslések szerint 80-350 ember lelhette halálát a Parlament előtt október 25-én délelőtt, a véres csütörtökön. Név szerint ugyanakkor mindössze 71 embert ismerünk. Kifejtette, hogy az anyakönyvi adatokból sok mindent megtudhatunk, ugyanakkor „csalókák” is, hiszen az adott napon elhunytak számát rögzítik, és például ha három héttel később halt bele valaki a Kossuth téren szerzett sérüléseibe, akkor az áldozatot nem köthetjük a forrás által a sortűzhöz. Tovább nehezíti a történészek helyzetét, hogy nincsenek források a sebesülések típusairól sem. Tulipán szerint a Kossuth tér és környéki elhunytak száma a legmagasabb az egy napra tehető forradalmi áldozatok számát tekintve.

„A fegyver lehet a haza megmentésének, de a sortűz kivitelezésének eszköze is. Nem a fegyvert, hanem a fegyvert tartó embert kell minősíteni” – mondta a pályáját fegyvertörténészként kezdő Kedves Gyula ezredes, az Országgyűlés Múzeumának vezetője. A téren dörgő fegyverek – katonai csúcstechnika és világháborús veterán fegyverek találkozása Budapesten című előadásában a felkelők és a szovjet megszállók által használt fegyverek közti hatalmas különbséget elemezte.

Mint elmondta, a nehézfegyvereket, amelyek megszólaltak 1956. október 25-én a Kossuth téren, nem emberek megállítására tervezték, hanem általában nehézgépek ellen használták. A szovjet hadsereg Budapest utcáin kora legmodernebb fegyvereit vetette be: a T-34-esek és a T-44-es tankok mellett gyakran lehetett látni az 50-60-as évek csodafegyverét, a T-54-es tankot. A sok ország hadseregében a mai napig aktív állományban lévő szovjet harckocsi páncélvastagságát csupán az IS-3-as tudta lekörözni. Elgondolkodtató tény, hogy páncélját semmilyen, magyar kézben lévő fegyver nem tudta átlőni. Habár a szovjetek azt hitték, elég lesz végigvonultatni a harckocsikat az utcákon, és a felkelőknek inába száll a bátorsága, tévedtek. A leleményes pesti srácok és lányok az elképesztő túlerővel szemben is felvették a harcot, ami Budapest keskeny utcáin olykor eredményes is volt.

A Kossuth téri eseményekre visszatérve, az előadó kifejtette, a Kossuth téren a harckocsi géppuskája szólalt meg, ám repeszgránátot is lőttek ki a tankból. Ez a levegőben robban fel, a nyomáshullám pedig több ezer törmeléket dob az áldozatokra. A tér szélein felhangzó Maxim géppuska 1956-ban már kissé ócskának számított, és a magyar hadseregből is kezdték kivonni, ám a mészárlásra még bevetették. 200 méterig a 12 centiméteres téglafalat is átüti, így gyakorlatilag nem bújhattak el előle a téren lévő fegyvertelen tüntetők. Nem volt menekvés az akkor bevetett golyószóró ellen sem, amely 500 méteren belül a 15 milliméter vastag acélfalat is átüti, az emberi végtagokat pedig könnyedén leszakította.