Rohadt hússal és almacsutkából készült pitével etették az Ellis Islandre érkező bevándorlókat

Joseph Haas megrendülten érkezett meg a New York-i Ellis Islandre, a „sóhajok szigetére”. Annak a bizonyos napnak később nem minden pillanatára emlékezett pontosan, az első, Amerikában elfogyasztott ebédjére azonban hetven évvel később is – két dollárját kellett odaadja érte a nála lévő tízből.  

Párolt szilva és száraz kenyér

Haas egyike volt azon százezreknek, akik a „világ legnagyobb éttermében” étkeztek először amerikában. A hajón csak a magukkal hozott élelmet vehették magukhoz – feltéve, hogy a tengeri betegség nem akadályozta meg őket ebben. El tudjuk képzelni, milyen állapotban érkezhettek meg a bevándorlók fogadására és kiválogatására hivatott amerikai állomásra.

Ellis Islandre 1892 és 1954, az állomás bezárása között mintegy 12 millió bevándorló érkezett az Egyesült Államokba, közülük mintegy 3 millióan még a 19. század végén. A napi átlag 5 ezer ember ellátásának biztosítása valóságos aranybányát ígért. Az amerikai kormány 1892-ben pályázatot hirdetett, amelynek győztese három évre megkapta az Ellis Islandre érkezők ellátásának a jogát. A szigeten két lehetőség volt az étkezésre: az úton lévők a csomagolt ételeket áruló standokon vásárolhattak, akiknek pedig vízumügy vagy egészségügyi probléma miatt még heteken át Ellis Islanden kellett maradniuk, ebédlőtermekben fogyaszthatták el az adagjukat. Bár semmilyen ételt nem adtak ingyen, akik itt ettek, jóval barátságosabb árakkal találkozhattak, mint amikor elhagyták a szigetet. Akik kibírták Ellis Island elhagyásáig evés nélkül, azokat az ételekért gyakran jóval borsosabb árat elkérő kereskedők várták.

Az Ellis Island-i árusok számítottak arra, hogy a bevándorlók többhetes éhezés után nem lesznek túl válogatósak, és ezt alaposan ki is használták. „Nagy esély van arra, hogy a tudatlan bevándorlókat becsapják” – írta egy alkalommal a New York Times. Nehezen tudtak ellenállni a csábításnak, hogy minél alacsonyabb színvonulú ételeket sózzanak rá a bevándorlókra, lehetőleg minél kisebb adadot csempészve egy-egy csomagba.

A bódék nagyban hasonlítottak azokra a kioszkszerű, előre elkészített ételeket áruló helyiségekre, amelyeket manapság a repülőtereken lehet látni. A bevándorlók kolbászok, kenyerek, előre elkészített szendvicsek, almák és más ételek közül választhattak. A vásárlók gyorsan kiválasztották, mit kérnek, fizettek, és már mentek is tovább. Az ebédlőtermekben – amelyek közül a legnagyobb 1000 férőhelyes volt – a gyakran nem szerint különültetett bevándorlóknak szorosan egymás mellett ülniek a faasztalok mögött.

A legtöbb emigráns persze nem beszélt angolul, mint ahogy dollár sem volt a kezükben korábban. Fogalmuk sem volt, mennyibe kéne kerülnie az ételnek, sokan pedig olyan fáradtak voltak, hogy azt hitték, az ebédlőben való étkezés a regisztráció részét képezi. Kötelességtudóan tömték magukba az olyan borzalmas ételeket, mint a szárított kenyérrel fogyasztott párolt szilva. Egyfajta „kivételezett” helyzetet csak a kóseren étkezők élveztek.

Még rosszabbá tette a helyzetet, hogy a kormány tapasztalatlan vállalkozókkal is szerződéseket kötött. 1902-ben például a Hudgins & Dumas nevű cég kapott engedélyt az árusításra Ellis Islanden, annak ellenére, hogy a vállalatot két újságíró vezette. Számos, jobb ajánlatot tevő cég maradt hoppon, amelyek közül sokan a bíróságig vitték az ügyet, mindhiába.

A feszültség a tetőpontjára akkor hágott, amikor egyre többen kezdtek el amiatt panaszkodni, hogy a Hudgins & Dumas elégtelen mennyiségű, borzasztó minőségű, sokszor rohadt ételt kínál nekik eladásra. Karl Lewis, egy orosz bevándorló 1911-ben arról számolt be a New York Times-nak, hogy az emberek a saját adagjukat gyakran mások porciójának ellopásával egészítik ki.

Sokkoló állapotok

A Munkaügyi Minisztérium végül 1913-ben elrendelte az ügy kivizsgálását. Az eredmény sokkoló volt: többhetes, almacsutkából és héjból készült almáspiték, rohadt bárány- és marhahússal, valamint hallal teli hordók és borzalmas szendvicsek. Az alkalmazottak a nyomozóknak azt állították, a szerződéssel nem kaptak elég pénzt ahhoz, hogy jó minőségű étellel láthassák el a bevándorlókat. Mások kijelentették, az étel minősége igenis megfelelő, és ami a Hudgins & Dumas ellen folyik, puszta boszorkányüldözés.

Frederic C. Howe, a New York-i kikitő bevándorlási biztosa javasolta, hogy a kormány ne adja ki az életárusítás jogát senkinek, hanem szervezze meg azt maga. Emellett felhívta a figyelmet a Hudgins & Dumas és William S. Bennet kongresszusi képviselő közötti kapcsolatra, aki a cég ügyvédjeként is tevékenykedett. Amikor a Hudgins & Dumas szerződése 1916-ban lejárt, Howe nem hosszabbította meg azt a vállalattal. Bennet azzal vágott vissza, hogy benyújtott egy törvénytervezetet, amely megtiltotta volna, hogy a kormány vegye a kezébe Ellis Island ellátását, emellett pedig szocialistának bélyegezte Hoew-ot, aki prostituáltakat és bűnözőket szabadít az országra.

Howe javaslata azonban nem a legjobbkor érkezett, az első világháborúban az amerikai vezetés ugyanis egyre komolyabban aggódott az országba özönlő, felrogató kommunisták miatt. A bolsevik forradalmat követően megpróbálták rákényszeríteni Howe-ot, hogy a szokásos eljárást mellőzve deportálja a radikálisokat, a biztos azonban ehelyett 1919-ben lemondott. Számára nem csak az étel bűzlött Ellis Islanden.

Miután a Hudgins & Dumas elvesztette a bevándorlók ellátásához való jogát, egy éven át a Munkaügyi Minisztérium kezébe került az irányítás. Ezt követően visszatért a korábbi rendszer, vagyis ismét egyetlen vállalat kapta meg az egész sziget ellátásának a jogát, ezúttal azonban kisebb profitra, valamint komolyabb kormányzati ellenőrzésre számíthattak.

Az Ellis Islanden felszolgált étel ettől azonban nem lett nagyságrendekkel finomabb. A rohadt élelmiszer eltűnt, de még 1925-ben is a rossz minőségű ételek miatt fenyegető zavargásközeli hangulatról számoltak be a lapok. Mire Ellis Island 1954-ben bezárta kapuit, a legtöbben a fogva tartással, deportálással és a borzalmas ételekkel hozták összefüggésbe. Az amerikai álom ígérete helyett sokan csak párolt szilvát kaptak – és a kijózanító valóságot.