Pest-Buda Haynau karmai között
„Ismét körötökben vagyunk és Austria ős zászlóit tornyaitokra tűztük” – kezdte a pestieknek bemutatkozó kiáltványát Haynau 1849. július 19-én, amikor abban az évben másodszorra került császári kézre a főváros. Az 1848-1849-es szabadságharcról szóló tanulmányait felidézve keveseknek juthat eszébe Pest-Buda második elvesztése, ami nem véletlen. A katonai-stratégiai jelentőséggel 1849-ben kevéssé bíró főváros feladása a Komárom körül folyó harcok és Görgeinek az orosz seregeket megvezető nyári hadjárata árnyékába került mind a korabeli vezetés, mind az utókor emlékezete szemében. Mindenesetre a több oldalról fenyegető veszedelemmel szemben Kossuthék előbb felkészítették a fővárost a védelemre, majd a harc nélküli feladás mellett döntöttek. A lakosságának tetemes részét elveszítő Pest-Budára ezután Haynau rémuralma köszöntött be. Lássuk hát, hogyan teltek az ikervárosok utolsó szabad napjai és milyen változásokat hozott a „Bresciai Hiéna”, Haynau, miután az orosz sereg oldalán bevonult a Duna-parti ikervárosokba.
A császár és a cár Magyarország ellen
Ahogy a honvédsereg bevette Budavár ormait 1849. május 21-én, és a szabadságharc mondhatni a csúcspontjára érkezett, máris sötét felhők gyülekeztek a magyar ügy fölött. Mint ismeretes, Ferenc József császár és II. Miklós cár éppen aznap egyeztette a részleteket az orosz intervencióról varsói találkozójukon, míg az is jelzésértékkel bír, hogy az ostrom sikerének másnapján, 22-én lett kinevezve Julius von Haynau a magyarországi császári erők főparancsnokának. A Bresciai Hiéna nemcsak táborszernagyi kinevezését kapta kézhez akkor, de egyúttal Magyarország helytartójává is kinevezték, ami – bár hazánk nagyjából egyötöde volt ekkor ellenséges kézen – semmi jót nem ígért, ismerve az olasz szabadságharcosokkal szemben tanúsított kegyetlenségét.
Az északi kolosszus közeledtével a szabadságharc katonai helyzete is egyre reménytelenebbnek látszott. Miklós cár ugyanis eldöntötte: nem csak megsegíti bécsi kollégáját (az 1833-as münchengrätzi szerződés ugyanis csak arra kötelezte), de akkora erőt küld, hogy akár egyedül is képes legyen eltiporni a szabadságharcot. Míg a szabadságharc utolsó nyarának kezdetén magyar kormány 162 ezer – 164 zászlóaljba tömörülő – katonával rendelkezett (nem számítva hozzá a népfölkelőket), addig a cár 190 és fél zászlóaljat, összesen 257 ezer katonát parancsolt a Kárpát-medencébe. Ez volt Oroszország addigi legnagyobb külföldre küldött hadereje, még a napóleoni háborúk alatt sem harcolt ekkora cári haderő országuk határain kívül. Ausztria pedig egymaga is hatalmas fegyveres erőt tudott kiállítani: Haynau 175 és fél zászlóaljba tömörült 175 ezer császári katonát kommandírozott 1849 júniusától.
Ilyen kilátásokkal kellett szembenézniük a magyaroknak, amikor a kormány megköszönte Debrecennek, hogy öt hónapon át a forradalom és szabadságharc központjaként ellátta feladatát, ugyanis június 6-tól ismét Pest lett Magyarország fővárosa (Debrecen a magyar történelem során még egyszer, 1944-1945-ben töltött még be hasonló funkciót).
A kormány és az Országgyűlés rövid 1849-es pesti regnálásához a történelmi emlékezet leginkább Budapest létrehozásának kísérletét köti. A Szemere-kormány 1849. június 24-i rendelete Óbuda, Buda és Pest egységes fővárossá történő egyesítéséről ugyanis csak papíron valósult meg. Nem sokkal azután, hogy kijelölték a 7-7 pesti, valamint budai önkormányzati megbízottat, hogy készítsék elő az egyesítést, Haynau vette át az irányítást az ikervárosokban, és mint ismeretes az új berendezkedés semmibe vette a „lázadás” idejének jogszabályait és rendelkezéseit. Az egyesítés ennek ellenére a következő években már a „levegőben lógott”, de Budapest létrehozására még egészen 1873-ig kellett várni.
A Minisztertanács június 26-án az orosz sereg közeledtének hírére kétségbeesett lépésre szánta el magát: minden honpolgárt fegyverbe szólított és keresztes hadjáratot hirdetett a „vad muszkák” ellen. Pest városa el is kezdte a mozgósítást. Népgyűléseket tartottak, tömérdek lándzsát készítettek, Kossuth pedig a városban tartózkodó Petőfire bízta a szívek lángra gyújtását. A megközelítőleg 30-35 ezer munkaképes pesti férfi majdnem egésze készen állt, hogy a reguláris katonaság oldalán megvédje a várost.
A Kossuth-bankók kora lejárt
A hadi helyzet azonban másként alakította Pest-Buda sorsát. A döntéshozók előtt nyilvánvaló volt, hogy a szabadságharc megmaradt erőit koncentrálni kell, amibe semmiképpen nem fért bele a nehezen védhető Pest és az itt-ott még mindig romos Buda megtartása. A június 29-i minisztertanácsi ülésen így visszavonták a város védelmét célzó népfelkelést és az ikervárosok kiürítése mellett döntött.
Pest és Buda felbolydult. A feladás hírére nemcsak a vezetés és a hivatalok, hanem a lakosság jó része is költözködéshez fogott. Az otthonmaradóknak pedig már ekkor, a szabad Pest-Buda utolsó napjaiban is kijutott az ürömből, ugyanis a város pénzforgalma gyakorlatilag megállt. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a császári fennhatóság alá kerülő területeken nem fogadják el a forradalom pénzét, a Kossuth-bankókat fizetőeszközül, sőt büntetéssel sújtják még annak birtoklását is. Így a pest-budaiak igyekeztek mihamarabb megszabadulni pénzüktől, ami nem kevés bonyodalmat okozott.
A boltok forgalma fizetőeszköz hiányában megszűnt, az adósok igyekeztek egy összegben kiegyenlíteni tartozásaikat, amit a jogosultak persze nem fogadtak el Kossuth-bankók formájában. Ezen még a kormány azon rendelkezése sem sokat segített, amely rögtönítélő bíráskodás alá helyezte a magyar pénzt el nem fogadókat, és az élelmiszer-kereskedéseket hatósági árulefoglalással fenyegetve kényszerítette nyitva tartásra. Ezek hatására a pénzforgalom újraindult, de az árak példátlan magasságokba emelkedtek. Egyre többen tették az el nem fogadott összegeket bírósági letétbe, ami csak növelte a bizonytalanságot, ugyanis így egyik fél sem tudhatta melyikük fog veszíteni a dolgon.
Buda és Pest napjai meg voltak számlálva. Július 2-án a kormány a dél-alföldi összpontosításnak megfelelően Szegedet jelölte ki az új fővárosnak, mire az elvándorlás még nagyobb méreteket öltött. Csak a június 29-i minisztertanácsi ülés utáni héten 22 ezer útlevélért folyamodtak Pest lakosai, további 8 ezer ember pedig úti okmány nélkül indult meg ingóságaival a szegedi országúton (a fővárosok utolsó napjairól bővebben ld.: Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Szerk.: Vörös Károly, 1978., Bp.).
Kossuth Lajos a kormány nevében július 8-i kiáltványában vett búcsút Pesttől, mivel „a hadi munkálatok fordulatai úgy hozták magukkal, hogy a fővárost védelmezni a haza veszélyeztetése, a fővárosban harcolni, annak romlása nélkül nem lehetséges”. Tehát amennyire szükség volt Buda és Pest, mint jelképek megszerzésére április-májusban, azzal szemben a hadi helyzet változásával a főváros a nyár folyamán elvesztette stratégiai jelentőségét. Amellett, hogy a kormányzó-elnök a keresztes háborút is tovább népszerűsítette kiáltványában, a győzelmet biztosra vette, és tényként kezelte a kormány visszatérését, mintegy ébren tartva a reményt.
Mindenesetre Kossuth és a kormány sietve Szegedre távozott, akárcsak az őket az utolsó pillanatokban, követő népfelkelők. Július 11-én délután 5 órakor ugyanis egy Wassin őrnagy vezette császári hadosztály ellenállás nélkül vonult be Budára, megszállta a várat és Heinrich Hentzi májusi akciója után ismét osztrák ágyúk szegeződtek Pest felé. Másnap a Ramberg altábornagy vezette III. hadtest – amelyet Haynau Komárom elől vont el erre a célra – vonult be Pestre a budai Vár fedezete alatt, míg keletről egy orosz kontingens csatlakozott az osztrákokhoz. Pest-Buda így 1849. január 5-e után újfent harc nélkül került császári kézre.
Maga a főparancsnok, Haynau táborszernagy csak 18-án érkezett meg a volt fővárosba; külön tartotta szintén aznapi bevonulását Panjutin tábornok, a Pesten állomásozó cári hadtest parancsnoka. A hesseni származású táborszernagy másnap kiáltványban köszöntötte a Pest-Buda lakóit.
A rémuralom megkezdődik
„Több győzelmek után, mellyeket az igaz ügyért emelt cs. kir. fegyverek az árulók felett ki vívtak, ismét körötökben vagyunk és Austria ősi zászlóit tornyaitokra tűztük” – mutatkozott be a táborszernagy érkezésének másnapján közzétett kiáltványában. Semmi jót nem ígért, hogy a pesti Duna-partot lebombázó császári várvédővel vállalt azonosságot: „a nemes Hentzi és hős bajtársainak vére részben fejetekre hull”. A győztes fölényt árasztó hangnemben írt közleményben a táborszernagy meg is fenyegette a lakókat.
Haynau azonnali és a helyszínen végrehajtandó kivégzést helyezett kilátásba azzal szemben, aki „szóval, tettel, vagy forradalmi jelek viselésével az pártütés jegyét elősegíteni merészli”, vagy aki a megszálló katonaságot akár verbálisan is sértegeti. Az ikervárosok lakosságának többségét adó németekhez is szólt: „Ti, nyelvre és szokásotokra nézve nagyrészben németek ismét részt vettetek azon törekvésekben, amely egy istentelen szájhős egy magyar köztársaság ábrándos épületén munkált” – a honi németajkúak ugyanis kevés kivétellel mind a magyar ügy mögé álltak 1848-1849-ben.
A harangozást már ekkor eltiltották (a temetési és a déli harangszót kivéve), a császár magyarországi helytartója pedig kötelezővé tette a fegyverek beszolgáltatását, de még ez sem volt elég. A családi és nemesi díszkardok is begyűjtésre kerültek, ahogy a Nemzeti Múzeumban található – olykor használhatatlan – fegyverek is, de még a játékkardokat is összeszedette az üzletekből Haynau. Hajtóvadászat indult minden, a forradalom emlékét szolgáló írásos dokumentum ellen. Nemzetőrségi iratok, a Függetlenségi Nyilatkozat példányai és az Országgyűlés volt képviselőházában található iratokat mind összegyűjtötték az Újépületben és a lángok martalékaivá tették.
Haynau egyik legkülönösebb rendelete a forradalom és szabadságharc mögé szintén beálló zsidókat sújtotta: a zsidó közösségnek kellett tetemes mennyiségű textilt, nadrágot, kabátot és csizmát az osztrák sereg rendelkezésére bocsátania. Július 23-án megérkezett Pestre a legnagyobb Magyarországon állomásozó hadsereg parancsnoka is. Ivan Fjodorovics Paszkievics hercegnek az oroszokat 1849-ben kalauzoló Zichy Ferenc gróf mutatta be a volt fővárost, köztük a Nemzeti Múzeumot. Szintén a Múzeum előtt került sor a megtorlás első kivégzéseire is Pesten. Július 23-án nyilvánosan lőttek agyon egy dezertőr császári katonát és egy kétes bizonyosságú gerillatámadás elkövetőjét a rögtönítélő bíráskodást követően.
Ez is érdekelhet
Ám a szabadságharcnak még nem volt vége, Görgei nyári hadjáratának köszönhetően ugyanis a magyar főerők sikeresen összpontosítottak Szeged-Arad térségébe. Így Haynau sem időzhetett sokáig az ikervárosokban: hat napi tartózkodás után el kellett hagynia a szállásául szolgáló Károlyi-palotát. Ám mielőtt útnak indult volna búcsúkiáltványában rendre és csendre intette Pest-Buda lakóit, sőt fenyegetései alátámasztására nem más érvhez nyúlt, mint saját hírhedtségéhez.
Kiáltványának befejező soraiban a Bresciai Hiéna „renoméjának” eredetét idézte föl: „Brescia hűtlen lakosai, kik szintúgy mint ti, a lázadás főnökei által ismételve elnémíttatván, új árulást követtek el, szolgáljanak tanuság gyanánt, vajjon a lázadók iránt kíméletet ösmerek-e? Tekintsetek az ott végbement fenyítékre, és őrizkedjetek, óvó figyelmeztetéseim vakmerő megszegése által engem arra kényszeríteni, hogy irántatok is hasonlólag rendelkezni legyek kénytelen.”. Az üzenet egyértelmű volt. Ha a háta mögött bármilyen lázongás történne Pest-Budán, akkor ugyanúgy fejek fognak hullani, mint az itáliai városban négy hónappal azelőtt. (A falragaszokról bővebben ld: Brankovics György: A magyar szabadságharc története. III. kiadás, 1909., Bp.). Haynau ezután dél felé vonult, hogy a cári ármádiával közösen leverje a magyar szabadságharcot, Pest-Budaára pedig a katonai diktatúra és a megtorlás hetei köszöntöttek, amelynek csúcspontja gróf Batthyány Lajos kivégzése volt.
