Okos bombák és lángoló olajkutak – vihar a Perzsa-öbölben

2016. január 17. 10:26

„A nagy párbaj, a csaták csatája elkezdődött” – mondta 1991. január 17-én az iraki néphez intézett szózatában Szaddám Huszein iraki diktátor néhány órával azután, hogy az amerikai vezetésű koalíciós erők megindították a Sivatagi Vihar hadművelet. A szövetséges csapatok az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával kezdték meg a légicsapásokat, mivel a korábban elfogadott szankciók nem hozták meg a várt eredményt, az iraki csapatok Kuvaitból történő visszavonását. A Szaddám által remélt nagy összecsapás azonban elmaradt. A koalíciós alakulatok óriási fölénye már a háború kezdetén megmutatkozott, a február végén elindított szárazföldi offenzíva pedig néhány nap alatt összeroppantotta az iraki haderő ellenállását. Az öbölháborút sokan a Szaddam Huszein hatalmát megdöntő 2003-ban indított iraki háború előjátékának tekintik, amely számos tekintetben hozott újdonságot a 20. század korábbi fegyveres összetűzéseihez képest.

Korábban

A végzetes találkozó

Irak gazdasági helyzete a 80-as évek végén katasztrofális volt. Az ország erőforrásait teljesen kimerítette a szomszédos Irán ellen 1980 és 1988 között vívott háború. A közel-keleti ország – elsősorban az öböl menti kis olajmonarchiákkal és Szaúd-Arábiával szemben fennálló – államadóssága a háború végeztével mintegy 80 millió dollárra rúgott. Irak legnagyobb hitelezője szomszédja, Kuvait volt. Szaddám Huszein arra hivatkozva, hogy az irak-iráni háborúban az olajmonarchiákat is megvédte az iszlamista Iránnal szemben, idővel egyre hangosabban kezdte követelni adósságai elengedését. A kuvaiti emírnek azonban esze ágában sem volt elengedni Irak tartozását, sőt, a kőolaj-kitermelés növelésével – az ily módon alacsonyan tartott olajárak segítségével – még nagyobb válságba taszította szomszédját.

Ebben a helyzetben Szaddám a háború mellett döntött. Kuvait a bászrai tartomány része volt az Oszmán Birodalomban, majd 1913-ban autonómiát kapott, de mindig is az iraki nacionalista törekvések középpontjában állt. Irak azzal vádolta meg szomszédját, hogy a két ország határán fekvő a világ egyik legnagyobb olajlelőhelyének, a Rumaila olajmezőnek az iraki részéről is termel ki olajat. Kuvait lerohanása a küszöbön állt. Világos volt, hogy amennyiben Szaddám megszerzi Kuvaitot, a térség nagyhatalmú urává válik, folyamatos veszélyt jelentve az öböl menti olajmonarchiákra. A világ hatodik legnagyobb légierejét és a régió legnagyobb hadseregét birtokló ország a térségbeli olajkészletek megkaparintásával már alapvető amerikai érdekeket veszélyeztette volna.

Az amerikai támadás Kuvait iraki lerohanása esetén tehát borítékolható volt, kellően erélyes diplomáciai fellépéssel azonban talán elkerülhető lett volna a háború. 1990. július 25-én April Glaspie, az Egyesült Államok iraki nagykövete Bagdadban találkozott Szaddám Huszeinnel. Bár 1991 áprilisában a Szenátus Külügyi Bizottsága előtt zajló meghallgatásán úgy emlékezett, hogy világosan közölte a diktátorral, hogy Washington rosszallással tekintene egy Kuvait elleni háborúra, valójában nem ez történt. A találkozón ugyanis gyakorlatilag kijelentette: nem kívánnak beavatkozni az Irak és Kuvait közötti konfliktusba.

Glaspie később bevallotta, meg sem fordult a fejében, hogy Huszein valóban meg akarja támadni Kuvaitot. Pedig a szándék ekkorra már nyilvánvaló volt: Szaddám 30 ezer katonát vonultatott fel az iraki-kuvaiti határon. A nagykövet asszony naivitása sokba került. Ha a nyilvánvaló jelek hatására erélyesebben lép fel – amellett, hogy nem szakad vége idő előtt diplomáciai pályafutásának –, könnyen elképzelhető, hogy nem tört volna ki az öbölháború.