Nyolc hercegnő, aki Japán krizantém trónjára ülhetett a történelem során

Japán 1947-ben elfogadott alkotmánya szerint az uralkodói család női tagjai nem örökölhetik meg a trónt és kénytelenek lemondani minden rangjukról, amikor egy „közrendűvel” házasodnak. Mako hercegnő napokban történt eljegyzését követően ismét felerősödtek azok a hangok, amelyek a rendelkezés eltörlését követelik. Az ötlet támogatóit pedig még a hagyományok iránti tiszteletlenséggel sem lehet vádolni, hiszen a 1947-es alkotmányt megelőző évszázadokban nem kevesebb mint nyolc asszony is ülhetett már Japán krizantém trónján.

Egy kompromisszum, amely először ültetett nőt Japán trónjára

Az első asszony, aki saját jogán foglalhatta el Japán trónját, Szuiko császárnő volt 593-ban. Hercegnő korában féltestvéréhez, Bidacu császárhoz adták feleségül, akitől hét fia is született. Bidacu halála után egy másik testvérük, Jómei császár került hatalomra, aki azonban alig két év uralkodást követően betegségben elhunyt. Halálát követően véres trónharcok kezdődtek a Japán belpolitikáját meghatározó két rivális klán, a Szogák és Monobék között. A konfliktust végül egy kompromisszumos megállapodás zárta le, amikor Szuikót tették meg császárrá elejét véve a további vérontásnak.

Bár uralkodása nagy részében a Szogákkal rokon Sótoku régensherceg gyakorolta a tényleges hatalmat, Szuiko maga is meglehetős politikai önállósággal bírt. Uralkodása alatt került sor a buddhizmus bevezetésére Japánban, valamint kínai mintára egy új naptárrendszert honosított meg. Holttestét ma egy oszakai mauzóleumban őrzik, amely felett  egy sintó szentély állít emléket az első japán császárnő számára.

Aki kétszer is trónralépett

Trónralépését megelőzően Takara hercegnő nagybátyja, Dzsomei császár felesége volt, akitől három gyermeke született. Férje halála után, 642-ben foglalta el a trónt Kógjoku császárnő néven. Alig három évvel később lemondott a trónról, miután egy, a legidősebb fia által vezetett összeesküvés keretén belül az udvar színe előtt lemészárolták a Szoga-klán családfőjének fiát.

Kógjokut testvére, Kótoku császár követte a trónon, aki azonban 654-ben elhunyt, amikor is újból a császárnő vette át az ország irányítását – ezúttal Szaimei császárnő néven. Második uralkodása sem nyúlt túlságosan hosszúra. A már hatvanas éveiben járó császárnő 661-ben, egy Korea elleni hadjárat tervezése közben hunyt el.

A háttérből irányító nagymama

A harmadik japán császárnő, Dzsitó útja a trónra nagyban hasonlított elődeiéhez. Kezdetben nagybátyja, Tenmu császár felesége volt, akinek halálát követően magához ragadta a hatalmat 686-ban annak érdekében, hogy így biztosítsa fia, Kuszakabe herceg későbbi utódlását. Kuszakabe azonban fiatalon elhunyt, így a trónörökös Kuszakabe fia, Dzsitó unokája lett. 

A császárnő 697-ben le is mondott trónjáról az akkor mindössze 14 éves unokája javára, aki Monmu császár néven lett Japán uralkodója. A visszavonult császárnő mindazonáltal a háttérből tovább gyakorolta hatalmát egészen 703-ban bekövetkezett haláláig.

Rézbányák és népszámlálás

Monmu azonban nem sokkal élte túl nagyanyját, mindössze 24 éves lehetett, amikor 707-ben maga is elhunyt. Fia, a későbbi Sómu császár ekkor alig 6 éves volt, így a trónt Monmu édesanyja, a néhai Kuszakabe herceg felesége, Genmei császárnő foglalta el.

Uralkodása alatt gazdag rézlelőhelyeket találtak a mai Tokió térségében és egy egész Japánra kiterjedő „népszámlálás” is fűződik a nevéhez.

Anyja lánya

Genmei császárnő 715-ben lemondott a trónról, azonban azt nem a még mindig gyermek Sómura, hanem idősebbik lányára hagyta, aki Gensó császárnő néven lett Japán uralkodója. Gensó így az egyetlen a nyolc uralkodónő közül, aki a trónt nem egy férfi rokonától, hanem édesanyjától örökölte.

Uralkodása alatt jelent meg a Nihonsoki, amely Japán első történelemkönyve, valamint ekkor került bevezetésre a ricurjó néven ismert jogrendszer a távol-keleti országban. Gensó kilenc év uralkodás után mondott le végül a trónról, amelyen utódja unokaöccse, Sómu császár lett.

A császárnő és a szerzetes

A korszakra jellemző gyakorlatot folytatva Sómu császár is lemondott a trónról 749-ben és élete hátralevő részét buddhista szerzetesként élte le. Japán trónját lányára hagyta, aki Kóken császárnőként uralkodott 749 és 758 között, amikor lemondott a trónról unokatestvére, Dzsunnin császár javára. Néhány évvel később azonban a császárnő újra magához ragadta a hatalmat és 764-770 között Sótoku néven ülhetett ismét a trónon.

Második uralkodása alatt viszonyba keveredett egy Dókjó nevű szerzetessel, akit előbb papi főminiszterré, majd Hoóvá, vagyis papi császárrá nevezett ki. Dókjó 770-ban kísérletet tett a császári trón megszerzésére is, de ebben a császárnő halála és az arisztokrácia ellenállása végül megakadályozta őt.

Aki alatt elbukott a japán kereszténység

Sótoku halálát követően majdhogynem kilenc évszázadot kellett várni arra, hogy ismét egy nő ülhessen a krizantém trónon. Az édesapja, Go-Mizunoo császár lemondását követően 1629-ben trónralépő Meisó császárnő azonban már korántsem volt olyan befolyásos mint elődei. A korabeli Japán felett a tényleges hatalmat ekkor ugyanis nem a császárok, hanem sógunok gyakorolták. Meisó uralkodása idején így előbb a császárnő anyai nagyapja, Tokugava Hidetada, majd annak fia Tokugava Iemicu kormányozta az országot.

Meisó uralkodásának idején, 1637-ben került sor egy jelentős keresztény lázadásra Japánban, amelyet a sógun csapatai nagyon súlyosan megtoroltak. Közel 37 ezer keresztény végeztek ekkor ki, majd halálbüntetés terhe mellett megtiltották, hogy a jövőben bárki a keresztény vallást kövesse Japán területén.

Az utolsó császárnő

Az utolsó asszony, aki Japán trónján ülhetett, Go-Szakuramacsi volt a 18. században. Öccse, Momozono császár lemondását követően lett uralkodóvá 1762-ben. Az akkor mindössze 22 éves császárnő unokaöccse, a kisgyermek Hidehito herceg, a későbbi Go-Momozono császár „helyett” viselte a koronát nyolc éven keresztül, majd végül le is mondott a felcseperedő trónörökös javára.

Lemondását követően még hosszú évekig élt visszavonultan. 1813-ban, 73 éves korában halt meg. A történeti hagyomány szerint ő volt a szerzője az Évek anyagai a császári udvarból című könyvnek, amelyben levelek és történeti feljegyzések mellett versek is helyet kaptak.