Mit gondoltak a barátságról a középkorban?

2018. szeptember 24. 15:39 Múlt-kor

Egy itáliai tudós a 13. században sajátos kézikönyvet írt a barátságról, amelyben részben személyes tapasztalataiból, részben klasszikus műveltségéből merítve írja le, milyen társaságtól óvakodjon az ember.

Korábban

Borús kép

Boncompagno da Signa Firenzében született valamikor 1165 és 1175 között, és a nyelvtan, valamint a retorika kiemelkedő tanítójaként vált ismertté Bolognában. A 13. század elejére már egy sor témakörben jelent meg írása, a helyes központozástól a történelemig. 1205 vége felé Rómában tartózkodott éppen, amikor megalkotta az „Amicitia”, azaz „Barátság” című művét, amely egyfajta útmutató a barátsághoz – jobban mondva ahhoz, milyen barátoktól óvakodjon az ember.

A könyv felépítése egy vita Test és Lélek között arról, mit is jelent valójában a barátság. A mű optimista hangulatban kezdődik: azt állítja, „a barátság az isteni erő eredménye, legmagasabb fokon az angyalokban és az emberekben található meg. A barátság mennyei erő, amely kizárólag az erényesek közt hajlandó lakozni. A barátság az ártatlanság gyökere, minden boldogság forrása, az igaz hit őszintesége, a lelkesedés ereje, a béke alapja, és minden jó dolog kútfője.”

Ezt követően azonban az „Amicitia” lényegesen sötétebb képet fest a barátságról – az írás szerint gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás „igaz” barátra lelni. Boncompagno 26-féle barátot sorol fel, ezek közül csupán három pozitív hatású: az egyenlő, a hű, és a valódi barát. A többi olyan fajta „barát”, amilyet az ember jobb, ha elkerül.

Boncompagno először rövid leírást ad ezekről a baráttípusokról, majd példákat és anekdotákat hoz fel arra, milyenek valójában. Némely történetéhez úgy tűnik, saját tapasztalataiból merít, mint tanár Bolognában, másokhoz korának történelmi eseményeihez nyúl. Alább néhány részlet a műből:

következő oldal 1 / 18