Mindig meglátta a lehetőséget saját és gyermekei érdekeinek érvényesítésére „Róma mindenható matrónája”

„Ezután mindenkitől búcsút vett, és miközben a Rómából érkezőktől Drusus beteg leánya felől érdeklődött, hirtelen halt meg, Livia csókjai közt, e szavak kíséretében: »Livia, emlékezz házasságunkra, és élj boldogul!«” (Kis Ferencné fordítása.) Suetonius, II. századi életrajzíró írja le így az első római császár, Augustus halálát. Szomorúságában is idilli kép: Az öntudatát és az államügyekkel való kapcsolatát az utolsó pillanatig megőrző agg princeps elbúcsúzik barátaitól, majd szerető nagypapaként érdeklődik még (mostoha) unokája egészsége felől, de utolsó szavait feleségéhez intézi.

Más gyermekével terhesen az oltár előtt

Egy kissé másképp fest mindez Suetonius kortársánál, Tacitusnál: „…súlyosbodni kezdett Augustus állapota. Némelyek Livia merényletére gyanakodtak (…) Bármint történt is, alig ért Tiberius Illyricumba, anyja levélben sürgősen visszahívatta; s nem tudni biztosan, még életben találta-e Augustust Nola városában vagy már csak holtan. Mert Livia szigorú őrséggel záratta el a házat és az utakat, s közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta intézkedések megtétele után egyszerre jelentették be Augustus elhunytát és Tiberius hatalomátvételét.” (Borzsák István fordítása.)

Tacitus nem kezeli tényként, csak mint ki nem zárható gyanút említi meg: több mint ötven év házasság után Livia megmérgezhette férjét. Annál biztosabb ellenben abban, hogy az utolsó hetekben a princeps feleségének kezébe került az irányítás, aki okosságát (remek húzás a hírzárlat!) és informális hatalmát fia, Tiberius uralma érdekében vetette be.

Az első forrásunkban a szerető hitvessel, a mintaszerűen viselkedő, a saját szerepkörében megmaradó római matrónával találkozunk, míg a másodikban egy nagyhatalmú nővel, aki a háttérből irányítja a császári udvar életét, és így óriási befolyása van a birodalom ügyeire. Az első kép, amelyet Augustus és környezete – beleértve magát Liviát is – a nyilvánosság elé állított, önmagában biztosan nem teljes. Kérdéses azonban, hogy ezt mennyire kell átfesteni a második alapján.

Izgalmas lenne a legszélsőségesebb feltételezéseket követve felfedezni egy „titkos történetet”, melyben például Livia keze lenne mindazokban a halálesetekben, amelyek így vagy úgy, de hozzájárultak saját pozíciójának erősítéséhez, illetve fiának, Tiberiusnak a hatalomra kerüléséhez. De legalább ennyire izgalmas megpróbálni megérteni, milyen lehetőségei voltak egy intelligens és ambiciózus nőnek abban a különleges korszakban, s e lehetőségek közül nem kizárva természetesen a méregkeverést sem.

Livia Drusilla Kr. e. 58 körül született egy rendkívül előkelő családban, vér szerint Claudius volt, számos consul és triumfáló hadvezér leszármazottja, adoptáció révén pedig Livius, ami újabb consulokkal és triumfáló hadvezérekkel gyarapította előkelő ősei számát. Tizenhat évesen hozzáment távoli rokonához, Tiberius Claudius Neróhoz.

Édesapja Philippinél Brutus és Cassius oldalán harcolt, és az elvesztett csata után öngyilkos lett. Férje, aki korábban Iulius Caesar alatt szolgált Egyiptomban, 44 március idusa után Brutusékat támogatta, majd Antonius testvére mellé állt egy Octavianus elleni lázadásban, ezután a triumvirek fő ellenségéhez, az Itáliát blokád alatt tartó Sextus Pompeiushoz menekült, innen pedig Antoniushoz vezetett az útja. Fiatal felesége egy kisgyerekkel, a későbbi Tiberius császárral, és egy második fiúval a szíve alatt mindenhová követte férjét.

Forrásaink szerint többször forogtak közvetlen életveszélyben ezeken a nehéz utakon, egyszer például Livia haja és ruhája is megperzselődött, mikor egy tűzvész elől menekültek. Házasságuk néhány éve a polgárháborúk legvéresebb időszakára esett. 39 végén egy általános amnesztiával tértek vissza Rómába.

Livia, ahogy írott forrásaink állítják, és szobrai tanúsítják, gyönyörű nő volt, és Octavianus beleszeretett. Elválasztotta férjétől (aki készségesen beleegyezett a válásba), maga is elvált előző feleségétől, és 38-ban feleségül vette a második fiával terhes fiatalasszonyt.

Olyan történet ez, amely hevességével és botrányosságával szinte vetekszik a triumvirtársának, későbbi ellenfelének, Antoniusnak híres szerelmi történetével. Livia persze nem Kleopátra, sok egyéb mellett például római, tehát a vele való házasság érvényes a római jog szerint. Továbbá Octavianus sem Antonius. Botrány a válás után rögtön, még terhesen új házasságba vezetni egy asszonyt, de a köztársaság majdani „helyreállítója” adott a látszatra: kikényszerítette a pontifexek papi testületének hozzájárulását.

Suetonius százötven év után talált egy levelet a császári levéltárban, amely sokat elárul a triumvirek közötti hangnemről, illetve a „nőügyek” propagandisztikus szerepéről. Antonius a következőket írta Octavianusnak: „Mitől változtál meg ennyire? Attól, hogy a királynővel dugok? Hisz a feleségem! Talán most kezdtem, nem kilenc évvel ezelőtt? No és te csak Drusillával (Livia) dugsz? Úgy légy szerencsés, hogy mire ezt a levelet elolvasod, nem dugtad már meg Tertullát vagy Terentillát, Rufillát vagy Salvia Titiseniát, vagy mindet.” (Kopeczky Rita fordítása.)

Megfelelő társ az állam első embere számára

Mind az ókori, mind a mai vélemények egybehangzóak: Octavianus és Livia házassága szerelmi házasság volt, de ez nem zárja ki azt, hogy a felek nyilvánvaló érdekeivel is számot vessünk. Livia előkelő (a lehető legelőkelőbb) származása rangot biztosított férjének is, aki csak egy-két éve került be adoptációval egy régi nemzetségbe, a Iuliusok közé. Továbbá a házasság kapcsolatokat is jelentett, de még inkább egy gesztust a régi, köztársasági érzelmű arisztokrácia felé.

Bizonyára az is nagyon hamar kiderült a hevesen udvarló fiatalember számára, hogy Livia tehetséges, hozományként magával hozza a Liviusoknak és Claudiusoknak nemcsak a kapcsolatrendszerét, hanem az évszázadok alatt felgyűlt politikai tudását is. Livia, aki Tacitus szerint nem passzív szereplője volt a válásnak és az új házasságnak, a folyamatosan rosszul választó férjét cserélte le Róma egyik legígéretesebb politikusára (egyikre a kettő közül: a harmadik triumvir, Lepidus egy Liviánál kevésbé éles szemű nő számára sem volt komolyan vehető).

A személyes vonzerőn túl olyasmiket láttak meg kölcsönösen a másikban, amelyek ellensúlyozták az egybekelésük botrányos körülményeit, és amelyeket aztán a hosszú házasság és a közösen elért sikerek igazoltak.

Livia szerepe Augustus mellett Róma irányításában többrétegű. A legnyilvánvalóbb ezek közül a reprezentáció. Szépsége, előkelősége, fellépése a nyilvános szerepléseken megfelelő társsá teszik az állam első embere számára.

A nagy nyilvánosságot a vallási ünnepeken való részvétele jelenti, és mint jól tudjuk, az új-régi rendszer egyik legfontosabb eleme éppen a vallás. Alakja – mint különböző korabeli ábrázolások mutatják – alkalmas volt arra, hogy hozzákapcsolják a termékenységet, a bőséget, a közösség jólétével kapcsolatos női princípiumokat.

Ugyanilyen fontos volt a szerepe a politikai elit szűkebb nyilvánosságában, a megfelelő feleség volt az arisztokrácián belüli házasságtörések ellen, illetve a házasodási kedvért és gyerekvállalásért törvényekkel fellépni próbáló princeps számára.

A principátus politikája jelentős részben káderpolitika volt: a megfelelő emberek megtalálása kényes és nehéz feladatokra. Vagy fordítva: egyes „kényes” személyek számára (előkelőek, jelentős kapcsolati hálóval rendelkeznek stb.) kell megtalálni a megfelelő pozíciót. Továbbá az elit rivalizálását a hatalom számára kedvező keretek között kell tartani kitüntetések adásával és állandó személyes figyelemmel.

Augustus – miután fiatalon ellenfeleinek jelentős részét kiirtotta – kifejezetten sikeresen találta meg a régi elit maradékával a hangot, és ez akkor már nem az erőszak nyelve volt. Bizonyítékaink zömében közvetettek, de úgy tűnik ebben a munkában óriási szerepe volt Liviának is. Ezt erősíti meg továbbá egy fontos elméleti megfontolás is.

Az Augustus által (pontosabban az Augustus és fontos emberei, Maecenas, Agrippa, Livia által) kiépített rendszer legjellemzőbb vonása az informalitás volt: nem császárság volt trónnal, koronázással, szokásokkal stb., hanem egy speciális „köztársaság”, amelyet tekintélyére támaszkodva egyetlen ember irányított. Ahol a hatalom formái nincsenek meghatározva, ott óriási szerepe van a személyes kapcsolatoknak, nagyon sokat számít, ki áll legközelebb a hatalmat gyakorló személyhez.

„A Caesar-házra végzetes mostoha”

A principátus újonnan kiépülő rendszerének stabilitása jelentős mértékben függött attól a jövőképtől, amelyet sugárzott, tehát kulcskérdés volt Augustus utódlásának kérdése már akkor is, amikor Augustus még ereje teljében volt. Korábbi házasságaikban mindketten termékenynek bizonyultak, de közös gyermekük nem született. Ez a tény ugyan megnehezítette Livia hatalmi aspirációit, de nem tette lehetetlenné.

Energiáinak nagy része minden bizonnyal azokra a személyes kérdésekre irányult, amelyek elősegítették leszármazottai pozícióinak erősítését. Ez a gyakorlatban házasságpolitikát jelentett: fiainak, illetve azok gyermekeinek összeházasítását Augustus vér szerinti utódaival. A végeredmény egy családfáról utólag könnyen leolvasható: vér szerint Róma első császári dinasztiája, a Iulius-Claudius-dinasztia sokkal inkább Claudius, mint Iulius.

És ezzel visszakanyarodtunk a „méregkeverés” kérdéséhez, ugyanis Tiberiusnak, Livia fiának utódlása kezdetben egyáltalán nem volt egyértelmű. Az első kijelölt örökös Marcellus volt, Octavia, Octavius nővérének Tiberiusszal nagyjából egyidős fia. Augustus hozzáadta egyetlen gyermekét, Iuliát, és már nagyon fiatalon elindította a politikai pályán. Marcellus azonban váratlanul, még húszéves kora előtt megbetegedett és meghalt.

A princeps megözvegyült lányát legközelebbi munkatársához, Agrippához adta nőül. Az ebből a házasságból született fiúk léptek idővel Marcellus helyére, és nem az időközben a birodalom leghatékonyabb hadvezérévé vált Tiberius.

A sors mintha ismételte volna önmagát, az ifjak már nagyon fiatalon komoly feladatokat kaptak, és nagyon fiatalon meg is haltak egy váratlan betegségben, illetve egy elfertőződő sérülésben. Az ő haláluk az a pont, amely után Tiberiusból kijelölt örökös válik, amelynek jeleként a császár megosztotta vele a hatalmát.

Augustusnak azonban volt még egy vér szerinti fiúunokája, akit azonban fékezhetetlen magatartása miatt már korábban száműzött Rómából. Tacitus információi szerint az agg princeps élete végén titokban felkereste a száműzött unokáját. Ez Livia fülébe jutott, és Augustus nemsokára meghalt. Mint láttuk, maga Tacitus nem állítja, hogy ezek a tények egy oksági láncot alkotnak, csak beszámol a „szóbeszédről”, mivel jellemzőnek tartja a korra, illetve a történet szereplőire nézve ezeket.

A kortársak és a következő generációk között kialakult összeesküvés-elméletek logikus kísérői egy új rendszer kialakulásának. Ennek az új rendszernek egy különösen szokatlan eleme a császári család, a császári udvar, és így a császár környezetében élő nők szerepe a közéletben és a politikában.

A principátus rendszerének megszilárdításában és a zökkenőmentes utódlás biztosításában nagy szerepe volt egy határozott, okos asszonynak is, aki bizonyára – férjéhez hasonlóan – nem mindig válogatott az eszközökben. Mivel azonban a politikuspálya Rómában a nők számára nem létezett, maradtak a feleség, az anya, a mostoha stb. szerepek. Így vált Augustus feleségéből – Tacitus tömör megfogalmazásában – „Livia, a közre végzetes anya, a Caesar-házra végzetes mostoha.”