Másfél millió halott után valódi győztes nélkül zárult Irak és Irán nyolc éves háborúja

2020. szeptember 22. 18:35 Múlt-kor

Szögesdróterdők, lövészárokrendszerek, tömegrohamok és mustárgáz. A Perzsa-öböl térsége 40 éve, 1980. szeptember 22-étől csaknem nyolc évre az első világháborús Nyugat-Európává alakult. Az iraki–iráni háború még abban is hasonlított a 20. század elején megvívott első globális konfliktusra, hogy az egyik kirobbantója, az iraki Szaddám Huszein úgy gondolta, hogy ellenfele, a forradalmi lázban égő Irán rövid időn belül összeomlik. A villámháborús tervek azonban nem igazolódtak, az irániak állták a sarat, így véres állóháborúvá fejlődött az olajért és a térség nagyhatalmi pozíciójáért elindított konfliktus.

Korábban

Új vezetők, régi ellentétek

Az iraki-iráni háború két meghatározó alakja – iraki részről Szaddám Huszein, iráni részről Khomeini ajatollah – egyaránt 1979-ben lépett a reflektorfénybe. Szaddám Huszein 1979 júliusában került az iraki elnöki székbe, míg Khomeini ajatollah és az általa vezetett Forradalmi Tanács az iráni sahot búcsúztatta a hatalomból egy iszlám fundamentalista forradalom keretében 1979 januárjában.

A két politikus hatalomra jutása közül Khomeinié nagyobb jelentőséggel bírt, mivel Iránban a Mohammad Reza Pahlavi sah vezette nyugatias, ám korrupt monarchia megbukott, és egy teokratikus államberendezkedés lépett a helyébe. Az Iránban végbemenő földrengésszerű változások megrengették az egész térséget, amely végül a háború kirobbanásához vezetett.

A két ország közötti viszony már a fent említett két szereplő hatalomra jutása előtt is feszült volt, a Perzsa-öbölbe ömlő Satt el-Arab folyó feletti kontroll megszerzése miatt. A fontos vízi útvonalként funkcionáló határfolyó alsó szakasza ugyanis teljes egészében iraki fennhatóság alá tartozott, az iráni határ csak a folyó keleti partjainál kezdődött.

Ez szálka volt Teherán szemében, és az iráni diplomácia állandó harcot folytatott azért, hogy a határt a folyó közepén húzzák meg, biztosítva ezzel a vízi útvonal egyenrangú használatát, hiszen a Satt el-Arab számos olajkikötőt kötött össze a Perzsa-öböllel.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a folyó keleti partján az iráni oldalon terült el az olajban gazdag Huzesztán tartomány, amelynek lakossága arab többségű volt, így a terület iraki expanziós törekvések célkeresztjébe került. A vízi út kapcsán 1975-ben az iráni sah Mohammed Reza Pahlavi és az akkor még alelnökként tevékenykedő Szaddám Huszein végül egyezségre jutott, és létrejött az irániak által óhajtott, a folyót kettéosztó megállapodás.

1979 elején Khomeini hatalomra jutásával azonban radikálisan megváltozott a helyzet. A nyugatbarát sah megbukott, az országban bevezették az iszlám törvénykezést, a sah tanácsadóit elüldözték vagy kivégezték. Ennek a tisztogatásnak rengeteg katonatiszt is áldozatul esett, ami az iráni hadsereg ütőképességének a drasztikus gyengülését eredményezte.

Ráadásul a sah idejében felfejlesztett iráni hadsereg a szoros amerikai-iráni viszony miatt zömmel amerikai fegyvereket használt, amelyeknek utánpótlását és alkatrészellátását a sah bukása után az irániak által csak „Nagy Sátánnak” nevezett Egyesült Államok már nem volt hajlandó biztosítani. Huszein, aki eközben elfoglalta Irak elnöki székét, úgy látta, hogy elérkezett a kedvező alkalom az Iránnal való leszámolásra.

Az ok a háborúra a Tarik Aziz iraki külügyminiszter elleni merényletkísérlet volt, amelyre válaszul 1980. szeptember 22-én Irak megindította a támadást Irán ellen. Szaddám azt remélte, hogy a szétzilált iráni haderő pillanatok alatt összeomlik, és a túlságosan szélsőséges, konzervatív intézkedéseket hozó Khomeini ajatollahból és az iszlám forradalomból kiábrándult tömegek majd megbuktatják az új teokratikus államot.

következő oldal 1 / 2