Majdnem éhen halt, patkányokkal aludt, de hősként tért haza a fiatal Churchill

„Úgy éreztem, mintha kéz a kézben járnék a végzetemmel, és minden, ami addig az életemben történt, előkészület lett volna erre az órára és erre a próbatételre” – írta Winston Churchill arról a pillanatról, amikor 1940-ben miniszterelnök lett. De talán életének egyetlen történése sem járult hozzá annyira ahhoz, hogy a politikus végül a Downing street 10-ben kössön ki, mint a búr háború fogolytáborából történő drámai szökése. A történetnek Candice Millard egy egész könyvet szentelt. 

„Ifjabb rámenős”

Ha azt mondjuk, hogy Winston Churchill ambiciózus fiatalember volt, meglehetősen eufemisztikusan közelítjük meg a kérdést. 25 éves korára a szeplős arcú, vörös hajú Winston már három könyvet írt, sikertelenül próbált bejutni a parlamentbe, és három kontinens négy háborújában vett részt. Egy újságíró által csak „Ifjabb rámenősnek” nevezett Churchill vágyott a hírnévre és a dicsőségre, és nem csinált titkot abból, hogy egy napon miniszterelnök szeretne lenni.

Nem volt azonban mindenki meggyőződve róla, hogy különleges tettek véghezvitelére lenne hivatott. Candice Millard, a Hero of the Empire: The Boer War, a Daring Escape, and the Making of Winston Churchill című könyv szerzője szerint a fiatalember úgy gondolta, a háború a legalkalmasabb eszköz arra, hogy képességeit megmutatva kikövezze magának a politikába vezető utat. Öccsének, Jacknek egy alkalommal kifejtette, arra vágyik leginkább, hogy személyes bátorságával szerezzen magának hírnevet.

Távoli őse, a neves tábornok, John Churchill útját követve hihetetlenül veszélyes helyzetekbe keveredett. Amikor tudósítóként és katonai megfigyelőként 1895-ben, a kubai felkelők spanyol uralom elleni küzdelme idején a karibi országban járt, egy golyó csak néhány centivel süvített el a feje mellett, és megölte a mellette álló lovat. Brit-Indiában túlélt egy véres csatát, amelyben több barátja is elesett. Churchill úgy gondolta, többről van szó, mint puszta szerencséről. „Nem hiszem, hogy az istenek azért teremtettek valakit olyan erősnek, mint én vagyok,hogy ilyen prózai véget szánjanak neki” – írta édesanyjának. 

Amikor 1899-ben kitört a második búr háború, a leendő miniszterelnök újabb esélyt látott a hírnév megszerzésére. A London Morning Post megnyerte a fiatal Churchill tolláért folytatott versenyt, és egy négyhónapos megbízatásért mai értékén 150 ezer fontos honoráriumot ajánlottak fel neki – ez pedig magasabb össze volt, mint amit a háborúról szintén tudósító Rudyard Kipling vagy Sir Arthur Conan Doyle kapott. Millard szerint Churchill beható történelmi ismereteinek köszönhetően éleslátó, ragyogó elemzéseket küldött haza, ráadásul szövegei megformáltsága sem hagyott kívánnivalót maga után. A szerző szerint olvasmányos, rendkívül modernnek ható szövegei színvonala messze felülmúlta társaiét.

A halál torkában

1899 októberében, inasával és hatalmas alkoholmennyiséggel, többek között 18 üveg skót whiskyvel érkezett meg Fokvárosba. Néhány héttel később éppen egy páncélozott vonaton utazott brit katonákkal, amikor a búrok hirtelen rajtuk ütöttek. Churchill úgy viselkedett, mint egy több háborút megjárt parancsnok, és több mint egy órán át a tűzvonalból irányította a katonákat. Sokan el tudtak menekülni, Churchill azonban fogságba esett, és egy pretoriai hadifogolytáborba szállították. 

Bár a búrok engedélyezték foglyaik számára, hogy újságot, cigarettát és sört szerezzenek, a fiatal haditudósító jobban utálta a fogolytáborban töltött heteket, „mint életének bármely más időszakát”. Még a saját élete feletti ellenőrzés elvesztésénél is jobban félt attól, hogy nem lesz többé lehetősége további dicső tetteket végrehajtani. 1899. december 12-én éjjel azonban, amikor az őrök éppen nem figyeltek, a kerítésen átmászva megszökött. Nem volt nála térkép, nem beszélte a helyiek nyelvét és mindössze négy tábla olvadó csokoládé és szétesőfélben lévő keksz volt a csomagjában, önbizalma azonban most sem hagyta cserben.

Amikor a búrok hajtóvadászatot indítottak ellene, és plakátokon hirdették, hogy jutalomban részesül, aki segít a kézre kerítésében, a britek kezdtek hősként tekinteni Churchillre. Ekkoriban a britek sorra bukták el a csatáikat, és nagy szükségük volt egy igazi hősre. Mindenki tudta, maga Churchill is, hogy nagy erőkkel keresik, és ha elkapják, feltehetően kivégzik. A fiatalember azonban a hírnév érdekében vállalta a kockázatot. 

Nappal bujkált, éjszakánként utazott, patakokból ivott, élelmet pedig lopással szerzett. Amikor az éhhalál küszöbére került, egy szénbánya igazgatójának ajtaján bekopogtatva próbált szerencsét. Churchillnek ismét hatalmas szerencséje volt, ugyanis aki beengedte az ajtón, egy angol férfi, John Howard volt. „Úgy éreztem magam, mint amikor egy fuldoklót kihúznak a vízből” – idézte fel később a jövő nagy politikusa. Több napon át teljes sötétségben, a szénbányában bujkált, és a körülötte szaladgáló patkányok jelentették az egyetlen társaságát, mígnem honfitársának sikerült egy tehervonatra csempészni a szökevényt, aki így végül eljutott Portugál-Kelet-Afrikába (a mai Mozambik). 

Churchill ezt követően visszatért a hadszíntérre, és részt vett a Spion Kop-i csatában, amelyben egy golyó levitt egy tollat a kalapjáról. Amikor Pretoria 1900 júniusában elesett, Churchill lóháton belovagolt a városba, és 180, fogságban lévő brit rabot szabadított ki arról a helyről, ahol egykoron őt is őrizték. Nem csoda, hogy nyáron igazi hősként tért vissza hazájába. Ezúttal már a parlamentbe is sikerült bejutnia.  Meggyőződése volt, hogy a háborúban való részvételének köszönhette sikerét. Alighanem igaza volt. 

Via History.com