Kegyetlen atrocitások, népirtás és menekülthullám kísérte India és Pakisztán függetlenné válását

„Amikor éjfélt üt az óra, és a világ alszik, India életre kel és szabadságot kap. Eljött a pillanat, amely ritkán adatik meg a történelemben, amikor egy nép átlép a tegnapból a mába, amikor véget ér egy korszak, és amikor egy sokáig elnyomott nemzet lelke végre szabadon megnyilatkozhat” – értékelt Dzsaváharlál Nehru, India első miniszterelnöke az ország függetlenné válásának felemelő pillanataiban 1947. augusztus 14-éről 15-re virradó éjszaka. A nagy nap azonban nemcsak a brit uralom alól való felszabadulást jelentette, hanem a szubkontinens vallási törésvonal mentén történő kettészakadását is. A muszlimok, hinduk és szikhek több évszázados ellentéte a második világháború után végképp kiéleződött, és példátlan erőszakhullám söpört végig a vegyes lakosságú területeken, amely még India és Pakisztán létrejötte után sem csillapodott. Az új határok családokat szakítottak ketté, az etnikai tisztogatásokban százezrek vesztették életüket, és milliók kényszerültek otthonuk elhagyására. Ez volt a történelem legnagyobb népvándorlása.

India, a brit korona ékköve

India stratégiai fekvése és mérhetetlen gazdagsága miatt már a 16. században a gyarmatosító hatalmak kedvelt célpontjává vált.

Hamarosan a britek is érdeklődni kezdtek a kiaknázatlan lehetőségekkel kecsegtető terület iránt, és a Kelet-indiai Társaság hajói 1600-ban már partra is szálltak a szubkontinensen.

Bár a társaság kezdetben csak gazdasági hatalma kiterjesztésére törekedett, kereskedelmi érdekei védelmében idővel egyre többször avatkozott be a helyi politikai potentátok harcaiba, és a 18. század közepétől már deklaráltan a birodalomépítés vált a britek legfőbb törekvésévé.

A társaság a kormányzati és katonai előjogokat megszerezve fokozatosan terjesztette ki fennhatóságát, és India tényleges urává vált.

A szubkontinens kormányzása az őslakosok első függetlenedési kísérlete, az 1857-es szipojlázadás leverése után a korona kezébe került, amely hatalmát alkirály útján gyakorolta. Viktória királynőt 1877-ben India császárnőjévé is koronázták.

Növekvő bizalmatlanság

Az első világháborúban még mintegy egymillió indiai katona harcolt hűségesen a britek oldalán, de a világégés tapasztalatai, valamint az amritszári mészárlás felerősítette a függetlenséget követelő hangokat.

1919. április 13-án a pandzsábi városban Reginald Dyer brit dandártábornok az Indiai Nemzeti Kongresszus két vezetőjének letartóztatása ellen békésen tüntető tömegbe lövetett. A sortűznek a hivatalosan adatok szerint 379 áldozata volt.

A függetlenségi mozgalom vezetését nem sokkal ezután a hindu Dzsaváharlál Nehru és Mahátma Gandhi, valamint a muszlim Mohamed Ali Dzsinna vette át. A hindu nacionalizmust az 1885-ban megalapított Indiai Nemzeti Kongresszus képviselte, míg a muszlim érdekek képviseletét az 1906-ben létrehozott Muszlim Liga látta el.

Bár Gandhi a vallások közötti békét hirdette, függetlenségi harccal kapcsolatos felfogásában jóval hangsúlyosabb szerepet kaptak a hindu vonások. A muszlimok egyre bizalmatlanabbá váltak, és 1933-ban már hivatalos formában is megfogalmazták a saját iszlám állam megalakítására vonatkozó igényüket.

A második világháború alatt tovább fokozódott a britekkel szembeni elégedetlenség, és bár Churchill vonakodott attól, hogy az indiai nép számára biztosítsa az önrendelkezés jogát, a teljesen eladósodott birodalom helyzete egyre kilátástalanabbá vált.

1945-ben India már csak teher volt a háborús terheket nyögő munkáspárti miniszterelnök, Clement Attlee számára, és végül a koronagyarmat feladása mellett döntöttek. Miközben azonban egyre biztosabbá vált, hogy a britek hamarosan elhagyják Indiát, a vallási ellentétek végképp kiéleződtek és csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a robbanás.

Dögkeselyűk Kalkutta felett

Az erőszak elsőként Kalkuttában szabadult el. 1946. augusztus 16-át a Muszlim Liga az. ún. Direkt Akció Napjává nevezte ki, amelyen a tervek szerint az indiai muszlim közösségek egy hatalmas tömegmegmozdulással igyekeztek volna felhívni a világ figyelmét, hogy nekik is joguk van a saját országukban – vagyis a jövőbeli Pakisztánban – élni.

Bár a testület vezetői békés cselekvésre buzdítottak, az események teljesen más irányt vettek. Hajnalban a muszlim nyomornegyedek népe botokkal és lapátokkal felszerelkezve rátámadt a város hindu lakosaira.

A csőcselék gyújtogatott, áldozatait megcsonkította, és sokak maradványait a csatornákba dobta. Válaszul a hindu lakosság is hasonló vadsággal állt bosszút hitsorsai halálán. A borzalmakat tovább fokozta, hogy a mintegy hatezer áldozatot követelő mészárlás után dögkeselyűk kezdtek el lakmározni az utcán heverő tetemekből.

A vérengzést követően India északkeleti és északnyugati részén is zavargások törtek ki. Bihár tartományban a hinduk rendeztek vérengzést a muszlimok között, a bengáli Navakhaliban pedig a muszlimok mészároltak.

A pandzsábi Ravalpindiben 1947. február-márciusban törtek ki zavargások. A muszlimok helyi szikh és hindu nők tömegeit erőszakolták meg, akik közül sokan az öngyilkosságot választották a megszégyenülés helyett. Sokan kislányukkal is végeztek, hogy megvédjék az erőszakoskodástól. A szikhek sem maradtak el a kegyetlenség tekintetében: gyakran levágták a muszlim férfiak péniszét, és előfordult, hogy női áldozataik szájába dugták a megcsonkított testrészt.

A szörnyű eseménysorozat jelentősége világos volt: ha nem jön létre a független Pakisztán, a polgárháború gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Egy angol ügyvéd tragédiája

Az erőszak tehát elharapódzott, és ebben a helyzetben különösen nagy felelősség hárult a végül India felosztása mellett döntő britekre. A brit kivonulás India utolsó alkirályáról, Viktória királynő unokájáról, Lord Mountbattenről elnevezett, 1947 júniusában nyilvánosságra hozott terv szerint, kapkodva ment végbe.

Az új határok meghúzását egy jó hírnévnek örvendő londoni ügyvédre bízták, aki azonban addig még egyszer sem járt Indiában. Sir Cyril Radcliffe 1947. június végén lett az Indo-Pakisztáni Határbizottság elnöke, és mindössze néhány hete maradt arra, hogy a megfelelő felkészülés után berajzolja a térképre a több tízmillió ember sorsáról döntő határvonalat.

A tervnek augusztus 15-ig el kellett készülnie. Tudta, bárhogy is dönt, a vérontás elkerülhetetlen.

Az általa meghúzott határvonalnak köszönhetően több mint ötmillió muszlim Pandzsáb indiai részén, ötmillió hindu és szikh pedig a tartomány pakisztáni oldalán ragadt. A határ gazdasági térségeket és falvakat vágott ketté, de akadt olyan ház is, amelynek egyik oldala Pakisztánhoz, a másik fele Indiához került.

Bár Nehru és Dzsinna korábban megígérte, hogy el fogja fogadni a Radcliffe által húzott határvonalat, az új térkép nyilvánosságra hozatala után azonnal megfogalmazták kifogásaikat. A lelkiismeretével viaskodó ügyvéd hazarepült, majd válaszul az őt ért támadásokra visszaküldte a fizetségként kapott kétezer fontot.

„Sokkal borzalmasabb volt, mint bármi, amit a második világháborúban láttam”

India és Pakisztán 1947. augusztus 14–15-én nyerte el függetlenségét, de az eufória pillanatai nem tartottak sokáig. Az Indiában ragadt muszlimok Pakisztán, a pakisztáni szikhek és hinduk pedig India felé vették az irányt, és több kilométer hosszú menetoszlopokban haladtak a határ felé. A történelem legnagyobb népvándorlása során mintegy 14,5 millió muszlim, hindu és szikh hagyta el addigi lakhelyét.

Az erőszak soha nem látott méreteket öltött. A kettészakadt, vegyes lakosságú Pandzsábban kegyetlen pogromsorozat vette kezdetét, amelyben hinduk, szikhek és muszlimok egyaránt tömegével vesztették életüket. Ezreket csonkítottak meg, a nemi erőszak pedig mindennapossá vált. A nőket és a gyerekeket ugyanúgy nem kímélték, mint a férfiakat.

A szikhek az indiai Amritszárban az utcákon üldözték, majd megerőszakolták a meztelen muszlim nőket, és előfordult, hogy feldarabolták őket. A város muszlim negyede gyakorlatilag teljesen elpusztult. Szimlában biciklivel járőröző szikhek vagdosták le a muszlim járókelők fejét.

A pakisztáni Lahor városában a muszlimok felgyújtották a szikh épületeket, a lakókat pedig lemészárolták. A várostól nem messze fekvő Sehupurában minden szikhet és hindut agyonlőttek. Számos településen választás elé állították a hindukat és szikheket: vagy áttérnek a Próféta vallására, vagy halál vár rájuk.

Egy brit tiszt a következőképpen értékelte az eseményeket: „Sokkal borzalmasabb volt, mint bármi, amit a második világháborúban láttam.” Bár még manapság sem lehet pontosan tudni, hogy a vérengzések hány áldozatot követeltek, a történészek 200 ezer és egymillió fő közé teszik a halottak számát.

Háború Kasmírért

1947 késő őszétől kezdve a feszültségek gócpontja a kisvárosok és falvak utcáiról a kasmíri harctérre tevődött át. Pakisztán és India függetlenné válásakor minden fejedelemség maga dönthette el, hogy melyik országhoz kíván csatlakozni. Bár Mountbatten igyekezett meggyőzni Kasmír hindu maharadzsáját, Hari Szinghet, hogy Pakisztánhoz csatlakozzon, Szingh független államról álmodozott.

A maharadzsa még hetekkel a britek kivonulása után is habozott, a kaotikus helyzetet kihasználva októberben pakisztáni fegyveresek vonultak be Kasmír fővárosába, Szrinagarba. A kétségbeesett Szingh kénytelen volt Indiától segítséget kérni, a beavatkozás törvényessége érdekében azonban alá kellett írnia, hogy Kasmír csatlakozik Indiához.

A maharadzsa ezt szinte azonnal megtette, az indiai csapatok pedig néhány hónap alatt kiűzték a pakisztáni sereget. Az első-indiai pakisztáni háború az 1949. január 1-jén tűzszüneti határozattal véget ért. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy ezzel véget ért volna a konfliktus.

Pakisztán Kasmír területének mintegy egyharmadát – a tartomány gazdaságilag fejletlenebb, kis népsűrűségű területeit – vette birtokba, a muszlim lakosság többsége pedig Indiában maradt. Kasmír mind a mai napig az India és Pakisztán közötti első számú feszültségforrás.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy 1971-ben a Pakisztán magterületétől több mint ezer km-re fekvő Kelet-Pakisztán Banglades néven kivált az iszlám országból. A térség népeinek békés együttélése egyelőre nem több mint hiú ábránd.