Így maradt rejtve a nyilvánosság elől a Manhattan-projekt titkos városa
A tennessee-i Oak Ridge egykor 75 000 embernek adott otthont. A külvárosszerű negyed gyorsan és titkok által övezve épült. Annak ellenére, hogy az amerikai atomprogram csak ideiglenesen használta, igencsak tartósra sikerült építeni.
Elképzelni sem lehetett jobb lakhelyet
Bill Wilcox büszke volt a városára. A kezdetek óta itt lakott – még mielőtt a szántóföldekből munkásszállók, házak és kertek lettek volna, még mielőtt egyetlen műút vagy járda elkészült volna, mielőtt egyetlen tekegolyó legurult volna a pályán – ő már akkor itt élt, amikor még neve sem volt a településnek. Wilcox 1943-ban érkezett Kelet-Tennessee e részére, nem sokkal azután, hogy kémia szakon elvégezte a főiskolát. Az egyik első lakója volt annak a helynek, amelyet később Oak Ridge-nek neveztek. Évtizedeken keresztül itt élt és dolgozott, később pedig ő lett a település helytörténésze. „Nem tudok elképzelni jobb helyet, ahol lakni lehet” – mondta egy 2013-as interjúban.
Oak Ridge azonban nem olyan, mint Amerika többi külvárosi negyede. A városkát az Egyesült Államok kormánya tervezte meg és építette az 1940-es évek elején az uránnal és plutóniummal dolgozók számára, az atombomba előállítását célzó Manhattan-projekt részeként. Ahogy haladtak az atomfegyverrel kapcsolatos fejlesztések, úgy növekedett a település is. 1945-re egy sűrűn lakott, külvárosi jellegű lakónegyed jött létre, amelyben körülbelül 75 000 ember élt. A háború végére Oak Ridge volt Tennessee állam ötödik legnagyobb városa, miközben mindvégig titokban kellett volna maradnia.
A titkos település számára helyszínt kereső kormány sokkal rosszabb helyet is választhatott volna Oak Ridge-nél. A Clinch folyó a közelben folyt, a topográfia természetes elzártságot kölcsönzött neki, Kelet-Tennessee-ben pedig bőséges volt az elektromos áramellátás a New Deal keretében megvalósult közmunkaprogramok fejlesztéseinek köszönhetően. A Knoxville-től 30 kilométerre lévő helyszín viszonylag távol volt mindentől, de közel volt néhány vasútvonalhoz anélkül, hogy közvetlenül mellettük lett volna. Mielőtt a szövetségi kormány megszerezte az 59 000 holdnyi területet, a már létező település főként a völgyekbe ékelt, nem összefüggő szántóföldekből állt. A veszélyes munka helyszíneit szétszórták a térségben, hogy minél elkerülhetőbb legyen a katasztrófa – a mérnökök úgy gondolták, hogy az egyik helyen bekövetkező tüzet vagy robbanást esetleg felfoghatják a dombok.
1942-ben Leslie R. Groves, a Manhattan-projektet irányító, az amerikai hadsereg utászhadtestéhez tartozó tiszt iránymutatása mellett a kormány emberei megkörnyékezték az itt élő családokat – akik közül sokan nemzedékek óta birtokolták földjeiket – és „gyorsított eljárásban kilakoltatták” őket, mondja Martin Moeller Jr., a National Building Museum vezető kurátora és a témával kapcsolatos kiállítás szervezője. Néhányan pert indítottak, de alapvetően működött a terv, mondja Moeller. Ő ezt jelentős részben a szervezők egyik megtévesztése hatásának tudja be: azt mondták az embereknek, hogy robbanóanyag tesztelésére szolgáló terület lesz, így azokat, akik nem lettek volna hajlandóak elköltözni, az állandó robbanások és egyéb zaj fenyegetése győzte meg. A hazugság „viszonylag sikeres volt, és senki sem kérdőjelezte meg” – mondja Moeller. Elvégre hogyan tudhatták volna elképzelni, mire készült valójában a kormány? „Ez általában véve elhajtotta innen az embereket.”
Mire Wilcox megérkezett 1943 októberében, a dolgok már simábban mentek. „Szántóföld volt, lehetett látni, de ahová nézett az ember, építkezés folyt” – emlékszik vissza. Első itt töltött napján valósággal megrándult a nyaka a sok körbenézegetéstől. A teherautók és emberek folyama, a szerszámok zaja, és néhány tábla, amely a be nem avatottak számára titkosírásnak tűnhetett. Az utak még nem voltak aszfaltozva, a járdákat deszkákkal helyettesítették – legalábbis egy rövid ideig. A város gyorsan növekedett. A legtöbb helyet a laboratóriumok foglalták el, de az egyszerű szállások helyett az építészek és tervezők a külvárosi külső mellett döntöttek, a terület egy mérföld széles és hat mérföld hosszú sávjában egycsaládos otthonokat létrehozva. „Létfontosságúnak tartották azt, hogy ezek a magasan képzett tudósok és mérnökök minden tekintetben kényelemben érezzék magukat” – mondja Moeller. Munkájuk – többek között a dúsított urán előállítása – nehéz volt, teszi hozzá, és az elhatározás az volt, hogy „egy igazi város minden komfortjára szükségük van ahhoz, hogy a lehető leghatékonyabban dolgozhassanak.”
Az ideiglenes lakhelyek, amelyek máig állnak
Annak érdekében, hogy ezt gyorsan és túlzott figyelemfelkeltés nélkül elérjék, az építészek előregyártott és félig előregyártott házakat alkalmaztak. Egyes esetekben a ház két félben érkezett egy teherautó platóján, aztán a helyszínen összeszerelték. Oak Ridge-ben sok úgynevezett „cemesto” ház is épült, amelyek cement- és azbesztpanelekből álltak. Ezeket „ábécé-házaknak” is hívták, a betűvel jelölt osztályokba sorolásuk miatt (az „A” jelű házak igencsak szerények voltak, míg a „D” jelűekhez már étkezőszoba is tartozott). Az, hogy milyen lakhelyet kapott valaki, általában beosztásának fontosságától függött, bár a nagyobb létszámú családok számára volt, hogy kivételt tettek. E lakhelyek közül egyik sem volt luxuskategóriás, de még a nyugati civilizáció összeomlásától való félelem közepette is a „kellemes, alapszintű, kényelmes amerikai külvárosi házakat” részesítették előnyben, mondja Moeller.
Legalábbis némelyek számára. Míg a fehér alkalmazottak viszonylag kellemes épületekben laktak, fekete társaikat nagyobb valószínűséggel helyezték el olyan barakkokban, amelyek alig voltak többek farostlemez kereteknél, és folyóvíz sem volt bennük. „A szegregációt valójában kezdettől fogva beletervezték” – mondja Moeller.
Az új lakások iránti kereslet tovább nőtt, és az újonnan érkezőket ideiglenesen tömbházakban, munkásszállókon és lakókocsikban szállásolták el. Az építkezési láz tetőpontján az alvállalkozók minden 30. percben átadták egy új otthon kulcsait. Az építkezés tempója önmagában is figyelemreméltó volt, de ahhoz, hogy az egészet titokban tudják tartani, szükség volt némi önkéntes vakságra. A város nem volt rajta semmilyen hivatalos térképen, és a látogatókat őrök szűrték a település bejáratainál. Ilyen léptéknél azonban nem maradhatott valóban rejtve. „Az emberek láttak dolgokat, egészen biztos” – mondja Moeller, de vélhetően úgy döntöttek, nem gondolnak bele túl mélyen abba, mi történik itt – ez a hozzáállás a hazafiság és a tudatlanság kombinációja révén jött létre. Moeller úgy gondolja, hogy akik látták a munkásokat és az anyagokat Oak Ridge-hez áramlani, úgy érezhették, hogy sokat kérdezősködni „amerikaiatlan” lenne. Az elv az volt, hogy „nem az én dolgom, a háborús erőfeszítésekhez szükséges” – mondja. „Sokkal nagyobb volt a nemzeti egység szelleme, mint ma el tudnánk képzelni.”
Hirdetőtáblákat helyeztek el városszerte, emlékeztetendő a dolgozókat arra, hogy maradjanak csendben a munkájukkal kapcsolatban, annak ellenére, hogy a legtöbb dolgozó keveset tudott a művelet valódi léptékéről. Még ha egy fecsegő dolgozó ki is adott volna érzékeny információt, rengeteg részletre lett volna szükség a teljes kép megalkotásához. A nagyközönség általában véve tisztában volt a röntgensugarak és a radioaktivitás fogalmaival, de a bomba és annak potenciálja észveszejtő lett volna. „Senki sem képzelte volna akkoriban, hogy ezt a szuperbombát ezekből a csekély anyagmennyiségekből elő lehet állítani” – mondja Moeller.
Hasonló „titkos városok” épültek az ország más részein is, mint például az új-mexikói Los Alamos és a Washington állambeli Hanford, utóbbiban 125 000-en is laktak. E városok tervezői más taktikákat is alkalmaztak a részletek elkendőzésére: Los Alamosban és Hanfordban előfordult, hogy minden lakosnak ugyanazt a postai címet adták. Oak Ridge-ben az utcák és házszámok kimondottan a kívülállók összezavarására voltak kialakítva. A buszjáratok X-10, K-25, Y-12 és hasonló neveket viseltek, ezek a gyárakat jelölték, ahová mentek. A szállásoknak M-1, M-2, M-3 és további egyszerű neveik voltak, így ha az ember nem tudta eleve, hogy hová akar menni, nem tudta értelmezni a jelöléseket. „Nem volt semmiféle tábla az épületeken, csak számok, kódnevek, és számok” – emlékezett vissza Wilcox. A város tele volt ilyesfajta rejtjelekkel, és még az alkalmazottak sem tudták mindet megfejteni.
Oak Ridge ma már nem titok. Utcáit 1949-ben megnyitották a nyilvánosság előtt. Az Atomenergetikai Bizottság segített létrehozni egy városi tanácsot, a települést pedig egy évtizeddel később hivatalosan is bejegyezték. Ma már megjelenik mind a térképeken, mind a népszámlálási adatokban (29 000 főnyi lakossággal), mint bármely más amerikai város. De még ma is, mindenfajta titkolódzás nélkül, az energetikai minisztérium a fő munkaadó, és még 2012-ben is történt olyan eset, hogy egy csoport békeaktivista – köztük egy idős apáca – behatolt az egyik létesítménybe, amely a világ legveszélyesebb radioaktív anyagait tárolja, és megrongálta azt.
Ez is érdekelhet
Annak ellenére, hogy rendkívül gyorsan épültek, Oak Ridge otthonai közül sok igen tartósnak bizonyult. Ha az ember a város keleti felében autózik, láthatja, hogy a „cemesto” házakból rengeteg áll még ma is, meséli Ray Smith, aki körülbelül három éve lett a város helytörténésze, miután Wilcox elhunyt. Amikor a várost bejegyezték, a házak közül sokat eladtak azoknak, akik addig a kormánytól bérelték őket. Némi tégla- vagy deszkaburkolattal ugyan kissé átalakíthatták őket, de a régi ábécés rendszer él és virul. „Az Oak Ridge-iek mondhatják, 'ó, az ott egy B-ház. A nagymamám egy D-házban lakik'”, mondja Moeller. „Senki sem gondolja ezt különösebben furcsának.”
A fecsegéssel való hazaárulással fenyegetőző, megfélemlítést célzó hirdetőtáblák rég eltűntek, és a város ma büszke múltjára. Egyik nagy nyári eseménye a Titkos Város Fesztivál: egy hétvége tele parádékkal, koncertekkel, és a szövetségi létesítményekben vezetett túrákkal. „Ez az egy alkalom van évente, amikor a publikum bebocsátást nyerhet” – mondja Smith. Vannak titkok, amelyek akkor is lenyűgözik az embert, amikor már szabadon megismerhetők.
