Rómától a rendszerváltozásig: a zálogházak története

A pénz hiánya egyidős a pénz használatával, és a megoldásokat is legalább ilyen régóta keresi rá az emberiség. Mindig akadt, aki épp bővében volt a pénznek, és szívesen juttatott belőle a kevésbé szerencséseknek – persze nem ingyen, és főleg nem biztosíték nélkül. A zálogkölcsön intézménye kézenfekvő megoldást jelentett mindkét fél számára, de az aránylag egyszerűnek tűnő ügylet mégis sokáig visszaélések melegágya volt. Ezen voltak hivatottak változtatni az Európában a 15. századtól kezdve elterjedő zálogházak.

Jótékony (?) kölcsönzés

A zálogosításról már a mózesi törvények is megemlékeznek. A Kivonulás könyve így ír: „Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki.” (2Móz 22, 24–25) Ezt a törvényt megerősíti a Második Törvénykönyv is: „Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle. Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot. Ha szegény, ne térj nyugovóra zálogával. Napnyugtakor vidd neki vissza a zálogot, hogy köntösében fekhessen le és áldjon téged.” (5Móz 24, 10–13) A gyakorlatban a mózesi törvény megtiltotta a zsidóknak, hogy más zsidóknak vagy szegény adósoknak kamatra adjanak kölcsön.

A római jogban a zálogosítás először a fiducia formájában jelent meg. Ennél nem csupán a zálogtárgy birtoka, de tulajdonjoga is a hitelezőhöz került, kikötve, hogy köteles az adósság teljesítése után visszaszolgáltatni azt. Később alakult ki az adós érdekeit jobban védő pignus, amelynél a zálog átadásával csak annak birtokát kapta meg a hitelező, illetve a hypotheca, ahol nem történt meg a zálog átadása, csak annak lekötése a hitelező számára; ez utóbbi a mai jelzálogokhoz hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nem vezettek róla nyilvántartást, így a visszaélés lehetősége nagyobb volt.

Az első intézményesített zálogházakat a kínai történelemből ismerjük. Az i. sz. 5. században némileg meglepő módon a buddhista kolostorok működtek mindenki által hozzáférhető ideiglenes pénzforrásként. A példát hamarosan követték hivatalnokok, kereskedők és földbirtokosok is. A Csing-dinasztia korai időszakára (17. század második fele) már 20 ezer zálogház létezett szétszórva a birodalomban, köztük a császári háztartás igazgatásáért felelős intézmény által üzemeltetettek.

Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.

Európában sokáig érdemi szabályozás nélkül, magánszemélyek között jöttek létre a zálogügyletek. Ennek követeztében elterjedté vált az uzsora, vagyis az irreálisan magas kamat felszámításának szokása. Bár mind a központi hatalom, mind az egyház, mind a nép rosszallóan tekintett az uzsorásokra, az igazán szorult helyzetben lévők nem válogathattak, kitől vesznek fel kölcsönt. Ennek megoldására tett kísérletként született meg 1462-ben a ferences rend kezdeményezésére a középkori Európa első zálogháza Perugia városában, ami a mons pietatis (monte di pietà, a kegyesség hegye) nevet kapta. Hamarosan számos hasonló zálogház nyílt Európában ugyanezen név alatt.

Az egyház által üzemeltetett intézmény mögött álló elv szerint a zálogház nem saját hasznát, hanem a kölcsönző érdekeit szolgálta. Az adós az általa zálogba adott tárgy értékének kétharmadát kapta kölcsön, és egy éven belül kellett ezt visszafizetnie. A zálogház fenntartását az előre meghatározott, általában 4–12% közé eső kamatból befolyó jövedelem adta. Ez különösen kedvezőnek számított egy olyan korban, amikor például Firenzében 20% volt a maximális megengedett kamatláb, de a hitelezők megtalálták a módját, hogy ennél jóval magasabb, 30–35, de akár 60%-os kamatot is felszámoljanak. A perugiai mons pietatis 1972-ben összeolvadt a Perugiai Takarékbankkal, 1999-ben ezt felvásárolta az Unicredit, 2005-ben pedig megszűnt, de még előtte kivált belőle a Fondazione Cassa di Risparmio di Perugia nevű jótékony szervezet, amely máig működik Perugiában.

Itáliai, francia és német területeken gyorsan elterjedtek az egyházi és állami fenntartású zálogházak, Közép- és Kelet-Európába azonban csak lassan érkezett meg ez az intézmény. A Habsburg Birodalomban I. Lipót tette meg az első, még bizonytalan lépéseket 1692-ben, amikor felállított egy, az uzsorások tevékenységének visszaszorítását célzó bizottságot. Ennek javaslata tartalmazta azt is, hogy egy központi zálogház jövedelme a szegények megsegítését is szolgálhatja. Ezt végül 1707-ben alapította meg I. József császár, és nyolcvan évvel később költözött mai helyére, az Ágoston-rendi kanonokok egykori Dorottya-kolostorába, amelyről máig ismert nevét, a Dorotheumot kapta. A több mint háromszáz éves Dorotheum ma Közép-Európa legnagyobb zálogháza, több mint száz szakértőt alkalmaz és évi hétszáz árverést tart.

A zálogházak Magyarországon

Magyarországon még tovább maradtak rendezetlenek a viszonyok. Versenytársak és szabályozás híján az uzsorások szabadon garázdálkodhattak, a legközelebb ugyanis Bécsben volt bármilyen alternatíva az anyagilag megszorultak számára. Majd’ hét évtized után azonban magyar földre is elért a bécsi változás szele, és 1773-ban Pozsonyban Mária Terézia megalapította a Domus Fiduciariát. (Szemfüles olvasók ebben felfedezhetik a kora római zálogjog nevének továbbélését!) Pozsony ekkoriban a Magyar Királyság fővárosaként a pénzügyi, politikai és gazdasági élet központja volt, a céhes ipar is jelentős képviselettel bírt itt, így értelemszerűnek tűnt, hogy itt nyíljon a különféle gazdasági szereplők igényeit kiszolgálni képes zálogház.

A zálogház megalapítása mögött azonban nagyobb ívű politikai megfontolások is meghúzódtak. Egy évvel korábban, 1772-ben nyílt meg ugyanis a királyság első állami börtöne Szempczen (Szenc, ma: Senec, Szlovákia). A Zucht- und Arbeitshaus, vagyis „fenyítő- és dologház” létesítésére Esterházy Ferenc udvari kancellár ajánlotta fel birtokát, a működési költségeket viszont az erre szánt források nem fedezték teljes egészében. Ekkor merült fel a gondolat, hogy egy újonnan alapított magyar zálogház jövedelméből támogatható lenne a fenyítőintézet fenntartása. Mária Terézia királynő 1773. január 15-én engedélyezte a zálogház megalapítását, majd a tavasz és a nyár folyamán lezajlott egyeztetések után augusztus 23-án írta alá az alapító oklevelet.

A Domus Fiduciaria valójában már július 1-jével megnyitott, és az első három nap során már 509 forint kölcsönt vettek fel a városi lakosok, 42 darab tárgy leadása ellenében. A kölcsönökre a zálogház 6%-os kamatot számolt fel. A hitel visszafizetésére egy év és hat hét állt az adós rendelkezésére, utána a zálogtárgyat a ház elárverezte. A zálogház szabályzata azt is megszabta, milyen tárgyakat tilos zálogként átvenni, például a katonai felszerelést, a Szent István-rend és az aranygyapjas rend kitüntetéseit, illetve a skála másik végén bármiféle értéktelen tárgyat, ruhaneműt, könyveket, törékeny edényeket.

Bár nagy reményeket fűztek hozzá, a pozsonyi zálogház sajnos nem az elvárásoknak megfelelő eredményt produkálta: az 1770-es évek végére még a fenyítőház számára szükséges ezer forintnyi hozzájárulást sem tudta kitermelni, így Mária Terézia ezt a kötelezettségét megszüntette. 1787-ben II. József Budára helyezte át a királyi zálogházat, a pozsonyi intézmény ennek alfiókjaként működött tovább. A döntést részben a gazdasági élet változásai indokolták, részben a tény, hogy a zálogház működését felügyelő Helytartótanács Budán székelt. 1802-ben, jól tükrözve Pest egyre növekvő jelentőségét és szerepét, a zálogház a Pálos és Hajdú utcák sarkán álló volt klarissza zárdába költözött át.

Az 1848–49-es szabadságharc idején a zálogházak forgalma ideiglenesen visszaesett, de hamarosan újabb fellendülést tapasztaltak. 1860-ban a pesti városi tanács engedélyezte a magán-zálogközvetítői tevékenységet. A közvetítők saját hasznukat a kamathoz adva nyújtottak hitelt, a társadalom olyan rétegeihez is eljuttatva a zálogházak szolgáltatásait, akik amúgy különböző okokból (pl. közlekedés) korábban nem fértek hozzá. Az 1881. évi XIV. törvénycikk megszabta a magánzálogházak működésének kereteit is, engedélyhez és szigorú feltételekhez kötötte az efféle tevékenységet.

Az első világháború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és azt az követő zavaros évek a zálogházak működésére is rányomták bélyegüket. Számos magánzálogház szűnt meg, a forgalom jelentős visszaesést mutatott. 1924-ben az állami zálogházak a Postatakarékpénztárba olvadtak, illetve ezzel párhuzamosan adminisztratív eszközökkel a magánzálogházak számát (és így a piaci versenyt) is korlátozták, így biztosítva az állami szereplő sikeres túlélését. Ebből az időszakból származik az előbb a pesti népnyelvben meghonosodó, majd országosan elterjedő „zaci” szó a zálogházakra.

A második világháború ismét súlyos csapást jelentett a zálogüzlet működésére. Csak a Központi Zálogházból 200 ezer zálogtárgyat raboltak el a különböző hadseregek katonái, de más zálogházakat is érzékeny veszteségek értek. A háború után kiépülő rendszer alatt sem szűntek meg a nehézségek, ekkor ugyanis a záloghitelezés visszaszorítása vált állami céllá, amit a kamatok és a hitelnyújtási feltételek korlátozásával igyekeztek elérni. Limitálva volt például az egy tételre nyújtható kölcsön összege, egy aranytárgy fedezete mellett is legfeljebb 500 forint hitelt lehetett adni. (Ez mai értéken 100 ezer forint körüli összegnek felel meg.) 1953-ban így is 2 millió 149 ezer zálogtárgyra nyújtottak összesen 183,2 millió forint hitelt, vagyis a lakosság igénye a zálogkölcsön intézményére a központi törekvés dacára nem szűnt meg.

A rendszerváltozás és a gazdasági nyitás nyomán a zálogházak piaca is virágzásnak indult, számos ezzel foglalkozó társaság alakult Magyarországon is. A záloghitel nyújtása ma ismét jól jövedelmező üzlet, a zálogházak pedig számtalan embert segítenek ki az átmeneti pénzzavarból, azonban adósi oldalról – bármilyen más hitel felvételéhez hasonlóan – csak körültekintően és jól átgondoltan érdemes igénybe venni szolgáltatásaikat.

Miként született meg a pénztárca ötlete? Mi a különbség a bankjegy és papírpénz között? Meddig egyszerűsödhet még a modernkori fizetés folyamata? Mikor fejlesztették ki az RSA-titkosítást? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)