Éveken át vesztegelhetett a jég fogságában az északnyugati átjárót kereső Franklin-expedíció

2021. szeptember 27. 18:26 Múlt-kor

Korábban

Mi történt az expedícióval?

Az admiralitás nem tervezett további kutatásokat, ám a kétségek közt vergődő Lady Franklin megbízta Francis Leopold McClintockot, hogy derítse fel a történteket. 1859-ben, két áttelelést követően, kutyás szánokon járták be a Vilmos király-szigetet. Egy kőrakás alatt végül két, hivatalos papírlapra írt feljegyzést találtak.

Az első lap 1847. május 28-án kelt, amely alapján még minden rendben volt. A második lapon, amelyet 1848. április 25-én írtak, már szerepelt John Franklin 1847. június 11-én bekövetkezett halála, és arról írtak, hogy nemsokára elindulnak délre. McClintock a kutatása során egy csontvázat is talált a sziget déli partján, sőt a nyugati oldalán egy mentőcsónakra bukkantak, amelyben két további holttest volt. McClintock ugyan nem számolt be róla részletesen, de a környéken talált emberi maradványokon vágásnyomokat is találtak.

Az inuitok között élő Charles Francis Hall 1860 és 1869 között táborhelyeket, sírokat és más emlékeket talált a Vilmos király-sziget déli partjainál. Eleinte úgy vélte, hogy az expedíció egyes tagjai az őslakosok körében túlélhették a vállalkozás kudarcát. Inuitok százainak vallomását gyűjtötte össze, és jegyezte fel. Később ezek alapján belátta, nem lehet több túlélő, ugyanakkor kutatásai alapján egy eltérő eseménysor rajzolódott ki.

Míg a legtöbben úgy vélik, hogy 1848-ban a Terror és az Erebus legénysége elindult dél felé, és mind odavesztek, addig a Hall által gyűjtött beszámolók úgy sejtetik, valójában ekkor még visszatértek, és csak két évvel később, egy 1850. évi, délre történő eljutási kísérlet során haltak meg a legénység még életben maradt tagjai.

Csaknem száz évvel később, 1981–82 során Owen Beattie kezdeményezett ásatásokat a szigeten. Noha új leletek nem kerültek elő, a vizsgálatok mégis azt mutatták ki, hogy az expedíció korábban megtalált elhunytjai skorbuttól szenvedtek, maradványaikban pedig magas ólomszintet mutattak ki.

Egyesek szerint ez a hajó vízvezeték-rendszerének, míg mások szerint az ekkor használt, ólommal lehegesztett konzerveknek volt köszönhető. Hogy ez valóban halálos dózist jelentett-e, arról máig viták folynak, de azt tényként fogadhatjuk el, hogy az ólom csak fokozta a skorbuttól és élelemhiánytól már amúgy is szenvedő legénység egészségügyi bajait. 1992-ben további csontokat találtak a helyszínen, amelyeken a hús lekaparásának, illetve lefőzésének jeleit találták, újra megerősítve a kannibalizmusról szóló értesüléseket.

2014-ben végül a tenger mélyén megtalálták az Erebust, 2016-ban pedig a Terrort. Utóbbit jóval délebbre annál, mint amire számítottak, így ez a tény talán a kétszer történő délre indulást támasztja alá. Ez azért is érdekes, mert nem kizárt, hogy Franklin expedíciójának maradékát még megmenthették volna, de pechjükre nem ott keresték őket, ahol a hajójuk megrekedt.

James Clark Ross például behajózott 1848-ban a Peel-szorosba, ahol korábban Franklinék is elhaladtak, de mivel csak jégtorlaszokat látott, úgy vélte, erre nem jöhettek tovább. Franklin ráadásul úgy döntött, hogy a Vilmos király-szigetet nyugatról próbálja megkerülni, ami logikusnak tűnt az ő szemszögéből, de valójában ez az útszakasz jóval könnyebben fagy be és nem is olvad ki minden évben, ellentétben a keleti partokkal.

John Rae 50-100 km-re járt szárazföldön a helyszíntől, de ő már nem biztos, hogy talált volna túlélőket. 1853-ban az expedíciót kereső Richard Collinson, több áttelelés után, alig 50 km-re a helyszíntől azt az értesülést kapta a helyi inuitoktól, hogy tőle keletebbre van egy jégbe fagyott hajó. Collinson azonban nem bízott az információban, és a jég sem tette lehetővé a további kutatást.

Ha a szerencsétlenség okaira vagyunk kíváncsiak, akkor több, egymást fokozó rossz döntést találhatunk. Először is az expedíció szokatlanul nagy létszáma megakadályozta azt, hogy a magukkal hozott élelem kimerülése esetén a sarkvidékről lássák el a legénységet. Azok, akik korábban sikeresen teleltek át a sarkvidéken, lényegesen kisebb létszámmal dolgoztak.

Franklin nem hozott jó döntést, amikor nyugatról akarta megkerülni a Vilmos király-szigetet. Akkor is hibázott, amikor nem hagyott maga után olyan üzenetet, amely a további útitervéről tájékoztatott volna. A túlélők csoportjai pedig nem észak felé, a lehetséges keresőexpedíciók irányába, vagy éppen nyugat felé törekedtek, hanem egyenesen délnek, amivel pont elkerülték a keresésükre indulókat. Az pedig már csak egy újabb gondot jelentett, hogy előzetesen semmilyen szárazföldi menetelésre nem voltak felkészülve, így amikor végül mégis sor került rá, a legyengült és kimerült legénység már kezdettől fogva halálra volt ítélve.

előző oldal 3 / 3