Egyszerűen besétált a civilizációba Ishi, az utolsó „vad indián”

1911 augusztusában egy éhező indián férfi sétált elő az erdőből, és be a kaliforniai Oroville városkába. A Kaliforniai Egyetem két antropológusa a Deer Creek környékén honos jahi törzs (a jana nép egyik ága) utolsó tagjaként azonosította. Az Oroville körül pusztító erdőtüzektől kormos és láthatóan alultáplált férfi teljességgel elveszett volt – óriási távolságba került az általa ismert és értett világtól.

A vadonból az egyetemre

A két antropológus, Alfred L. Kroeber és Thomas T. Waterman magukkal vitték a férfit az egyetem San Francisco Parnassus Heights negyedében található campusára, leginkább annak érdekében, hogy megvédjék őt a modern és számára teljesen ismeretlen világtól. A férfinak az „Ishi” nevet adták, amely az ő nyelvén egyszerűen férfit jelent. Ishi a négy évvel később bekövetkezett haláláig az egyetem különféle tudományágakat képviselő kutatóival dolgozott, bemutatva nekik, hogyan készített eszközöket és vadászott, továbbá együtt rögzítették a jahi törzs meséit és énekeit.

Ishi nagy felzúdulást keltett a médiában is – az embereket lenyűgözte „az utolsó vad indián”, illetve hogy mit szól a 20. századi vívmányokhoz. A korabeli beszámolók szerint nagyfokú kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt megfigyelőivel, és Waterman is utalt írásaiban Ishi „úriember mivoltára, amely túlmutat mindenfajta taníttatáson, és a belső lélek kifejeződése.”

A kölcsönös ismerkedést Ishi világa és a 20. század eleji Kalifornia között azonban megszakította a betegség – a férfinál tuberkulózis alakult ki, és 1916-ban elhunyt. Két barátja, Kroeber és Waterman kifejezett kérése ellenére testén boncolást végeztek, agyát pedig tartósították, és csak ezután temették el – keresztény módon. Kijelenthető azonban, hogy Ishi már jóval azelőtt elvesztette mindenét, hogy Oroville-nél előjött volna az erdőből 1911-ben.

Arany és népirtás

1848-ban egy James W. Marshall nevű férfi aranyat talált egy vízimalomnál az American folyón, és az amerikai történelem egyik legnagyobb tömeges migrációját idézte elő: a kaliforniai aranylázat, amelynek keretében 300 000 ember özönlötte el a leendő államot, mesés kincsek után kutatva. A mintegy 1000 lakosú San Francisco két év leforgása alatt 25 000 fős várossá nőtte ki magát, ez alatt az idő alatt pedig nagyjából ki is apadtak a könnyen hozzáférhető aranylelőhelyek. Az aranyásóknak egyre távolabbi területekre kellett merészkedniük, és egyre többször léptek be az indiánok élőhelyeire.

A növekvő bányászat felborította a helyi ökoszisztémát, beszennyezte a vizeket, és elűzte az indiánok táplálékául szolgáló vadakat. A távolról érkező bányászok magukkal hurcolták a himlőt és a kanyarót, olyan betegségeket, amelyekkel az indián lakosság korábban sohasem találkozott. A járványok és az egyre csökkenő élelmiszer-mennyiség következtében helyzetük tarthatatlanná vált.

Azok a törzsek, amelyek felvették a harcot a betolakodókkal szemben, magukra vonták a fegyveres új telepesek haragját – az ellentámadások egész falvakat pusztítottak el. Egyes helyeken még jutalmat is felajánlottak a megölt indiánokért – a skalpokért 50 cent, a fejekért öt dollár járt.

Elrejtőzés az erdőben

A jahiknál az volt a szokás, hogy az ember sohasem maga mutatkozott be egy idegennek – mindig egy másik ember kellett, hogy kimondja a nevét. Amikor Kroeber és Waterman megkérdezték Ishitől a nevét, azt válaszolta: „Nincs nevem, mert már nem maradt, aki megnevezhetne.” Amikor ő született – valamikor az 1860-as évek elején – a jahi törzs már mindössze 400 főt számlált, és egyre fogyatkozott. Igen közel éltek az aranylelőhelyekhez, így az első indiánok között voltak, akik kapcsolatba kerültek az aranyat kereső telepesekkel.

Az élőhelyüket átszelő folyókban és patakokban hamar megritkult a jahik egyik fő eledelét jelentő lazac, és akit nem vitt el az éhínség, könnyen az olyan „indiánvadászok” áldozataivá válhattak, mint a hírhedt Robert Anderson. Ishi és a törzs maradéka az 1866-os „hármasdombi mészárlást” (Three Knolls Massacre) követően a Deer Creek nevű patakhoz költöztek, és új települést hoztak létre. Itt igyekeztek elkerülni a figyelmet, és reménykedtek, hogy nem talál rájuk senki. Az 1870-es évek elejére a jahik már szinte teljesen kihaltak, és csupán Ishi rejtőzött családjával a patak mentén.

1908-ban egy csoport földmérő egy kis táborra bukkant, amelyet két férfi, egy középkorú nő, és egy idős nő lakott – azaz Ishi, nagybátyja, húga és édesanyja. Előbbiek hárman elmenekültek, míg Ishi gyenge és vak édesanyja igyekezett pokrócok alá rejtőzni. A földmérők feldúlták a tábort, majd továbbálltak. Ishi visszatért, édesanyja azonban nem sokkal később elhunyt. Nagybátyját és húgát nem látta többé.

A támadást követően Ishi még három éven keresztül egyedül élt a vadonban, 1911-ben azonban az éhségtől gyötörve az 50 év körüli férfi egyre közelebb merészkedett a civilizációhoz. 1911. augusztus 29-én éppen Oroville erdőtűz pusztította környékén kutatott égett állati tetemek után, amikor a helyiek észrevették. A seriff saját biztonsága érdekében őrizetbe vette, és a hatalmas érdeklődés által szerzett róla tudomást Kroeber és Waterman is.

Ishi hagyatéka

Napjainkban Ishi életéről minden kaliforniai iskolában tanulnak a diákok, emlékeztetőül az állam őslakosainak elveszett történelmére, és az indián férfi emlékére, aki két világ között rekedt. Maradványait a San Franciscóhoz közeli Colma temetőjében helyezték el, néhány személyes tárgyával – íjával, öt nyílvesszővel, egy kosár makkliszttel, egy doboz kagylógyönggyel (amelyet a jahik pénzként használtak), egy tasak dohánnyal, három gyűrűvel és néhány obszidiánszilánkkal – együtt. 2000. augusztus 10-én a jahi indiánok legközelebbi rokonaiként számon tartott északabbi jana és Pit-folyó menti törzsek leszármazottai átvették Ishi addig a Smithsonian intézet által őrzött agyát, hogy megfelelő kegyeletben részesíthessék.

Ishi gyakran volt beteg, mivel nem rendelkezett a „civilizált világ” betegségeivel szemben immunitással. Az őt kezelő orvos, Saxton Pope igen közeli viszonyba került vele: Ishi gyakran vitte magával vadászni, és a jahi íj- és nyílkészítési technikákra is megtanította. Pope lelkesen tanult, és a későbbiekben ismertté is vált, mint a modern íjas vadászat atyja. A témában írott könyve, a „Vadászat íjjal és nyíllal” napjainkban is alapműnek számít.