Divathullámot és heves tiltakozást is kiváltott a kötelező maszkviselés a spanyolnátha idején

Az 1918-1920-as influenza-világjárvány volt e kórokozó leghalálosabb ámokfutása a világtörténelemben, a becslések szerint akár 50 millió emberrel is végezhetett. Az Egyesült Államokban, ahol mintegy 675 000 ember halt bele a fertőzésbe, a különféle helyi kormányzatok számos intézkedéssel kíséreltek meg gátat szabni a terjedésének. Ezek régiónként igencsak különbözőek voltak – az iskolabezárásoktól és nyilvános helyek lezárásától az utcai köpködés elleni szigorú határozatokig és a kötelező zsebkendő- és maszkhasználatig terjedtek. Hogyan tűrték mindezt az emberek?

Tagadásból hazafias kötelesség

Utóbbi intézkedések különösképpen az ország nyugati részén voltak gyakoriak, és a lakosság nagy része együttműködő volt – az első világháború közepette azzal győzték meg az embereket, hogy az Európába induló katonákat védik a fertőzéstől a betartásukkal.

A spanyolnátha első regisztrált fertőzöttje az amerikai hadsereg közlegénye volt a Kansas állambeli Fort Riley támaszponton, 1918. március 4-én.

Habár mind az Egyesült Államok, mind a többi hadviselő ország eleinte igyekezett eltussolni a járvány tényét – a betegség közkeletű neve is onnan származik, hogy a semleges spanyol sajtóból értesült róla először érdemben a világ –, később hazafias kötelességként próbálták beállítani a prevenciós szabályok betartását.

Ahogy a Vöröskereszt közérdekű közleménye fogalmazott: „Az a férfi, nő vagy gyermek, aki most nem hajlandó maszkot viselni, veszélyes mihaszna.”

Az ilyen és ehhez hasonló hangulatú üzenetek sokakat motiválhattak az együttműködésre – háború idején senki sem akarta, hogy lustának, naplopónak tartsák.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy az együttműködési arány magas volt, a panaszok száma is az volt. A legtöbb kifogást a maszkok kényelmetlensége miatt emelték, illetve sokan a kereskedelmi forgalom csökkenésének okát látták bennük. Többször előfordult, hogy politikusok és más tisztségviselők maszk nélkül jelentek meg nyilvános helyeken, ami botrányokhoz vezetett.

A háború végével azonban ez a hangulat elmúlt – San Franciscóban még „Maszkellenes Liga” is alakult.

Porózus anyagok

1918-ban a légzésvédelmi technológia még igen messze állt a napjainkban az orvosi személyzet által preferált N95-ös maszkoktól és hasonló fejlett eszközöktől. A sebészi maszkok gézből készültek, és ezek szolgáltak a legtöbb civil védőmaszk alapjául is.

A Vöröskereszt önkéntesei is ilyeneket készítettek és osztogattak a lakosságnak, és az újságokban közölt „csináld magad” jellegű leírások is ezek előállítására biztattak. Mindazonáltal volt, aki még ennél is kevésbé hatékony védelmet választott.

„Ahhoz, hogy az embereket rávegyék arra, hogy felvegyék őket, a városok igencsak megengedők voltak azt illetően, hogy mit is viselhetnek az emberek” – mondta el J. Alex Navarro, a Michigani Egyetem Orvostörténeti Központjának igazgatóhelyettese és Az 1918-1919-es amerikai influenzajárvány digitális enciklopédiája című kötet egyik szerkesztője.

1918 októberében a Seattle Daily Times című napilap „Az influenzafátyolok új divatot teremtenek: a seattle-i nők finom sifonszegélyű hálót viselnek a kór ellen” szalagcímmel jelent meg.

A leírt „divatos” maszkok nem sokat segítettek a cseppfertőzéssel terjedő vírus ellen, azonban arról is vita folyt ekkor az orvosi körökben is, hogy a többrétegű gézmaszkok vajon hatékonyabbak-e.

Detroit városi főorvosa, J.W. Inches például kijelentette, a gézmaszkok túlságosan porózusak ahhoz, hogy hatékony védelmet nyújtsanak.

Emellett az is tény, hogy sokan a komolyabb védőfelszerelés sem helyesen viselték, kiiktatva előnyeit. Az arizonai Phoenixben a legtöbb ember betartotta a maszkviselési szabályokat, abban azonban nem akadályozta őket semmi, hogy lyukat vágjanak maszkjukra a dohányzáshoz.

Betartatás és büntetés

Azon kevesek, akik bármiféle arceltakarás nélkül jártak-keltek a szabályok ellenére, a korabeli beszámolók szerint nem a tudományos kétségeik, hanem saját kényelmük okán tettek így.

„Rengeteget olvasni arról, hogy az emberek azért nem akarták viselni őket, mert melegek és fülledtek” – mondta el Nancy Bristow, a Puget Sound-i Egyetem történelem tanszékének vezetője és az Amerikai járvány: az 1918-as influenzajárvány elveszett világai című monográfia szerzője.

„Egyesek azzal érveltek ellenük, hogy félelmet szítanak a lakosságban, miközben inkább nyugtatni kellene, ami véleményem szerint inkább jó ürügy arra, hogy amiatt kritizálják a maszkokat, mert az illető nem akarja viselni őket” – tette hozzá.

Számos üzlettulajdonos attól rettegett, az emberek kevesebbet járnak majd vásárolni, ha az utcára maszkot kell venniük, mások a polgárokat megillető jogok csorbításának tartották kötelezővé tételüket.

Bristow szerint azonban „a kritikák közt a legjelentősebb az a gondolat volt, amelyet ma is annyit hallunk: hogy a maszkok hamis biztonságérzetet nyújtanak.” Rámutatott: a maszkviselés által nyújtott védelem hatékonyságát leginkább az csökkenti, ha az emberek az egyéb biztonsági előírásokat nem tartják be (különösen, ha kilyukasztják őket a dohányzáshoz).

Az 1918 őszén kötelező maszkviselést bevezető városok nehezen tudták betartatni a szabályt a lázadók közt. A leggyakoribb retorzió a pénz- vagy börtönbüntetés volt, illetve az újságok hasábjain való név szerinti nyilvános megszégyenítés.

A legszélsőségesebb eset San Franciscóban történt, ahol a fegyverrel is ellátott egészségügyi ellenőrök egyike súlyosan megsebesített intézkedés közben egy renitens polgárt, és további két ártatlan járókelőt is eltalált.

San Francisco nagyhatalmú vezetői ehhez képest olcsón megúszták: egy 1918 novemberi bokszmeccsen a rendőrség fényképésze lencsevégre kapott több városi tisztviselőt, egy kongresszusi képviselőt, egy bírót, a haditengerészet ellentengernagyát, a város főorvosát és magát a polgármestert is, amint maszk nélkül szemlélték az eseményt – éppen arcuk fedetlensége miatt voltak felismerhetők.

A főorvos végül öt, a polgármester pedig ötven dollár értékben fizetett büntetést, azonban egyéb intézkedés nem történt a társaság egyik tagja ellen sem.

A háborús lelkesedés elhalása

San Francisco először 1918 októberében rendelte el a maszkviselést, ezt azonban a novemberi európai fegyverszünetet követően feloldotta. Januárban, miután a megbetegedések száma meredeken megnőtt, újra kötelezővé tették, azonban ekkor már jelentős ellenállásba ütközött az intézkedés.

Az ellenzők csoportjához több orvos és a városi tanács egy tagja is – a Maszkellenes Liga egyik gyűlésén 2000-en is megjelentek. Navarro szerint a nagyfokú ellenállás egész egyszerűen a háború végének tudható be – a békehangulatban nehezebben tűrték el az emberek, hogy utasítgassák őket.

Mindazonáltal a kaliforniai nagyváros bizonyult a kivételnek: más nagyvárosokban ilyesfajta szervezett tiltakozás nem fordult elő a feljegyzések szerint.

Nancy Tomes, a Stony Brook-i Egyetem professzora, a spanyolnátha-járvány szakértője szerint bár elszórtan volt ugyan ellenkezés a maszkviselési intézkedésekkel szemben, nem vált széles körben elterjedtté.

A textil- és papírzsebkendőkkel szemben, amelyek mindennapos használatát éppen a spanyolnátha-járvány tette megszokottá, a maszkviselés nem tartott ki a válság utáni években.

Továbbra is nehéz megállapítani, önmagában a maszkviselésnek mekkora szerepe volt a fertőzések megelőzésében, annyi azonban bizonyos, hogy az általában véve szigorúbb egészségvédelmi döntéseket hozó közösségek jobban jártak, mint azok, amelyek nem.

„Ma már visszatekintve láthatjuk, hogy ellaposították a görbét, és azok a közösségek, amelyek hosszabb ideig betartatták a szigorúbb szabályozásokat, és korán is kezdték ezt, alacsonyabb halálozási arányt tapasztaltak” – mondta Bristow. „Nekik azonban még nem álltak rendelkezésre pontos adatok, így az elkövetkező évek során nem volt ennyire tiszta, hogy amit tettek, mennyire hatékony volt.”