Apor: egy ellentmondásos életút

Apor írói munkássága

1744-ben még királyi tanácsossá választották, de kinevezését nem fogadta el, annak ellenére, hogy régebben vágyott a pozícióra. Ekkorra már meglehetősen elszigetelődött a társadalomtól, hiszen a felkelés utáni világba nemigen tudott beilleszkedni. Öregségére egyedül maradt altorjai birtokán, 1747-ben, pedig megvakult, s emlékezni kezdett a régi szép időkről, nagy munkáját ezentúl nem sajátkezű feljegyzéseiben folytatta, hanem íródeákjainak diktálta.

Ennek eredménye lett fő műve, a XVIII. századi erdélyi történetírás legértékesebb hagyatéka az 1736-os Metamorphosis Transylvaniae, azaz `Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változása`. Történelmi munka és személyes lírai dokumentum. Kutatói többre tartják ezt a művét a többinél (`Történelmi munka ez, amelyben csak ebédeket, vacsorákat, nevezetes lakodalmakat és temetéseket ír le, de hangjában szépirodalom, költészet.` - Kosztolányi), hiszen a Lusus mundi - jellegzetesen barokk, 1727-ben készült családtörténeti munkája - inkább csak családi értékkel bír; a Synopsis mutationum, melyben évkönyvszerűen, születési évétől, 1676-tól 1748-ig számol be az eseményekről, pedig száraz, krónikaszerű, inkább történelmi, mint irodalmi jellegű.

A mű kapcsán ismét egy ellentmondásba botlunk, ugyanis, mint már szó volt róla, Apor Péter, családjával együtt Habsburg-párti volt, ugyanakkor büszkén ragaszkodott a régi fejedelmi, szabad Erdélyhez is. A Metamorphosis a XVIII. századi Erdélyben igen népszerű emlékirat műfajába tartozik, mely az akkori tanult nemesség műveltségének és irodalmi munkálkodásának egyik alaprétegét alkotta. Apor műve a mesélgető emlékiratok csoportjába sorolható, melyben a magára maradt zsémbes és kötekedő öregúr (ahogyan őt Kosztolányi és Illés Endre elképzelte) összegzi praktikus tudnivalóit, sorjázza historizálgató emlékeit, hogy anekdoták és történelmi intimitások sajátos kiteregetésével erkölcsi és történelmi tanítást hagyjon a "maradvákra".
"Nem kitárulkozó. Nem olyan jó ítéletű, mint Cserei Mihály, és nem olyan eredeti, mint Bethlen Miklós. De mestere a szikár, latinon edzett erdélyi prózának s az élet testiségét, a természetet oly elragadóan érzékelteti, mint valami költő." - Kosztolányi Dezső: Apor Péter c. esszéje (1935).

Apor azok közé az emlékíró nemes urak közé tartozott, akik kúriájukra visszavonulva igyekeztek feljegyzéseket, naplókat, történeti feldolgozásokat készíteni. Képzettségük nem feltétlenül volt magas, s nem is terjedelmes, igényes történelmi műveket alkottak, inkább élettapasztalataiktól vezetve moralizáltak vagy írták naplójukat, magyar és latin nyelven.

Apor pályája kapcsolatba hozható a kor jelentős históriaírójával, Cserei Mihállyal (1667- 1756), aki Apor István erdélyi kincstartó titkára lett, s aki így, mint gazdasági adminisztrációban jártas ember beleláthatott a korabeli korrupt viszonyokba. A Metamorphosis első fogalmazványát Csereinek adta oda, aki több bővítést is írt hozzá, melyek később belekerültek a végső változatba.
Az erdélyi Altorján halt meg 1752. szeptember 22-én.

 

Forrás:
- Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
- Révai nagy lexikon
- Bellák Barnabás: Apor Péter, az erdélyi Don Quijote

1. A zaklatott élettörténet
2. Apor írói munkássága