Iuvenalis, az I–II. században élő római költő egyik szatírájában döbbenten számol be egy, az előkelő római hölgyek öltözőszobáiban mindennapos jelenetről, mikor is egy jómódú asszony barátnői társaságában korbácsolja meg a frizurája elkészítésével megbízott rabszolgáját. A büntetést a szolgálólány a vérlázító hanyagsága miatt kapta: a sütővassal begöndörített tincsek a gazda elvárásai ellenére nem lettek egyforma hosszúak. Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy óriási különbség van a mai és a kétezer évvel ezelőtti szépségápolási technikák között, ez a kis epizód is bizonyítékul szolgál a módszerek és az eszközök hasonlóságára. Az ókori Rómában a lányok és asszonyok legalább annyira odafigyeltek arra, hogy csodás hajkoronával, ápolt bőrrel és feltűnő ékszerekkel csábítsák el a férfiakat, mint a mai – a testi fenyítéstől szerencsére már eltekintő – hölgyek. Míg azonban manapság a filmsztárok, énekesek és modellek határozzák meg a trendeket, a császárkori Rómában az uralkodók feleségei voltak a divatdiktátorok. 

Merész frizurák

A római nők különös figyelmet fordítottak a hajápolásra. Míg a köztársaság időszakában az egyszerű, hátrasimított és hátul kontyban összefogott hajviselet vált meghatározóvá, a császárkor évszázadait már a frizuradivat állandó változása jellemezte.

Az I. évszázadtól kezdve a magasabb társadalmi osztályokból származó nők hajviseletének tekintetében a római udvar által meghatározott divat vált mérvadóvá. Annak döntő szerepére jellemző, hogy egyes ókori faragványokat csak az azokon ábrázolt nők frizurája alapján lehet datálni.

Egyes korokban az uralkodófeleségek újító törekvései extravagáns hajkölteményeket eredményeztek, amelyeket manapság már csak megmosolyognánk. Traianus felesége, Plotina császárné a diadémmal kettéválasztott, Elvis Presley-s beütésű hajkoronát viselt, Iulia Domna – Septimius Severus felesége – egy bírói parókára emlékeztető frizurának hódolt.

Mint a Iuvenalis által megörökített jelenetből is kiderül, a rómaiak már ismerték a göndör fürtöket varázsoló hajsütő vasat. Mivel az eszközt faszénen forrósították fel, használata töredezetté tette, kiszárította a hajszálakat. Begöndörítés előtt a haj roncsolódásának megakadályozására illatos olajokat használtak. A zselé akkori megfelelője a gyanta volt, és a hölgyek haját gyakran gyöngyökkel díszített vagy aranyszálból font hajháló fogta össze.

A szőke tincsek bűvöletében

Ám nemcsak a haj formája, a színe is lényeges volt. Mint a II–III. században élő korai keresztény szerző, Tertullianus írja Az asszonyi cicomáról (De cultu feminarum) című művében, a római nők már ekkor is irigyelték az Appenninektől északra fekvő területeken élő germán nők szőke hajkoronáját. A vörös vagy szőke hajért cserébe még azt is hajlandók voltak elviselni, hogy a rendszeres hajfestés következményeként kihullhatott a hajuk, vagy kisebesedhetett a fejbőrük. Elterjedtek akkoriban a parókák is, amelyeket általában a germán nők levágott hajából készítettek.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. ősz számában olvasható.