Recsk község hosszú időn keresztül leginkább az ércbányájáról volt híres, de ezen túl kevesen tudtak többet a Mátra szívében fekvő faluról. Hetven évvel ezelőtt, 1950. július 19-én még az Államvédelmi Hatóság vezetői sem feltétlenül gondolhatták, hogy a település neve egyszer majd az általuk képviselt rendszer, a kommunista diktatúra embertelenségének jelképe lesz.

Azon a napon ugyanis, szigorú titoktartás mellett, a hajnali órákban furcsa csoport jelent meg a falu feletti Csákánykőtől nem messze fekvő birkalegelőn, amely korábban a Barkóczy család tulajdona volt. A harmincöt internáltat hét államvédelmis őr terelte. A helyszínen ekkor a birkahodályon és egy kőépületen kívül még semmi más nem volt.  Őszre már több mint félezer fogvatartott dolgozott azon, hogy magukat szögesdróttal körbekerítve felépítsék az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) felügyelete alatt álló kényszermunkatábort.

Kilós rózsa az elvtársaknak

A szovjet mintára létrehozott láger teljes titokban működött. Az itt raboskodó internáltak „természetesen” nem írhattak és nem is kaphattak levelet, csomagot, családtagjaikkal nemhogy nem találkozhattak (még az egyébként korábban szokásos havi beszélőkön sem), de azok nem is tudhatták, hogy hova vitték a szeretteiket, élnek-e még egyáltalán. Sőt, az államvédelmi bürokrácia még a megrendelt építőanyagot is fedőnévre szóló számlával egyenlítette ki. A tábor létszámra 1951 tavaszára érte el befogadóképessége határát, ekkorra már körülbelül 1250-1300 rab dolgozott a barakktábor további bővítésén és a kőbányában.

Végül a nyolc internáltbarakkon kívül megépült az úgynevezett kórházbarakk (amely valódi kórháznak aligha volt nevezhető), a fürdőhelyiség, a fogda, illetve az úgynevezett „bulibarakk” (ahol a kiemelt internáltak kaptak elhelyezést, mint az orvosok, az internált felügyelők). Öt tavat is kiástak: az őrség cinizmusának megfelelően ez volt a rabok vasárnapi „pihenője”. Valójában az egyik az államvédelmi őrök úszómedencéje lett, a többi főként vízgyűjtőként szolgált. Megépültek a műhelyek, az őrség lakórésze, az állattartáshoz szükséges épületek és még egy üvegházat is felhúztak rózsatermesztésre. A táborba fellátogató magyar és szovjet tisztek innen szerezték be a virágokat kedveseiknek, szeretőiknek. Az értékes növényeket nem szálanként számolták, hanem egyszerűen kilóra mérték nekik. A kőbánya területén átadták az új csillepályát is, amely „forradalmi” újítás volt, hiszen gyorsabban szállította a köveket a hegyről, mint ahogy a csilléket korábban saját erejükből húzták-vonták az internáltak. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. ősz számában olvasható.