Bujdosásban is bujdosók

Az emigrációtörténet köztudatunk számára máig peremtörténetnek számít. Mintha a haza földjéről elmenekülők kiiktatták volna magukat a nemzeti história lényeges történéseiből. Van ebben a vélekedésben igazság. Előfordul, hogy az emigráns – a szülőföldtől elszakadván – délibábokat kerget. Történelmünk számos nagy alakjának pályája azonban éppen a haza határain túl bontakozik vagy teljesedik ki. A politikai emigrációt azóta ismeri a történelem, amióta létezik az állam, létezik a politika. Így van ez Magyarország históriájában is. Árpád-házi királyaink a közhiedelemmel ellentétben nem Szent István királyunktól, hanem általa megvakíttatott unokatestvérétől, Vazultól származnak. A herceg középső fia, András fivéreivel, Bélával és Leventével először Csehországba menekült, azután Lengyelországba, végül Kijevbe. Innen hívta haza Gellért püspök. 1046-ban történt megkoronázása után tizennégy esztendeig uralkodott. Ezalatt sikeres honvédő háborúkat vívott, amelyek során III. Henrik császár hadait többször is megfutamította. Az ő győzelmeire emlékeztet a Vértes hegység neve és a Búvár Kundé. Ő alapította a tihanyi apátságot. Újkori történelmünkben a korábbi – jobbára dinasztikus – törekvésekkel szemben a magyar emigráció számára a fő kérdés a haza függetlensége lett. Bethlen Gábor is erre törekedett. A magyar Machiavellinek nevezett, 1580-ban született fejedelmet nem szokás az emigránsok közé sorolni, noha 1602-től többször is a töröknél keresett menedéket. 1604-ben – mindössze huszonnégy esztendősen – ő nyerte el a Porta beleegyezését Bocskai István fejedelemségéhez és a szultán által küldött fejedelmi jelvényeket ő adta át. Ugyancsak Bethlen érte el, hogy Bocskai 1606-ban bekövetkezett halála után Rákóczi Zsigmond ellenében Báthori Gábor legyen Erdély fejedelme. 1612-ben viszont éppen Báthori elől menekül a törökhöz, hogy a következő esztendőben a Porta által küldött majd 80 ezres sereggel a háta mögött választassa magát fejedelemmé. A protestáns Bethlen török emigrációját és a Porta általi támogatását az ellenreformáció legnagyobb alakjai, Pázmány Péter esztergomi érsek és Esterházy Miklós nádor hevesen támadták. Röpirataikban és leveleikben nem csupán törökbarátsággal vádolták, és még nem is csak azzal, hogy a keresztény Európa ellen uszítja a „pogányt”, hanem azzal, hogy pártolja az iszlám térítést. Ezért aztán Török Bethlennek, illetve Mohamedán Gábornak nevezték őt. Hogy mekkora hatást gyakorolt Pázmányék propaganda-hadjárata, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a törökbarátság vádja még 1930-ban is újjáéled, és nem is akármilyen történész tollán. Szekfű Gyula Bethlen-életrajzában egyebek között azt rója fel a fejedelemnek, hogy az övé volt az első, török védelem alá húzódó emigráció, vagyis ő hozta divatba a törökkel való paktálást. Ennél is súlyosabb azonban Szekfűnek az a vádja, amely szerint Bethlent török parancsra választották fejedelemmé. Mi tagadás, a kiváló történész nem sokra becsülte az emigráns politikusokat. Néhány esztendővel Rákóczi itthoni újratemetése után, 1913-ban írott művében, A száműzött Rákócziban – amely máskülönben nagyban hozzájárult a reális Rákóczi-kép kialakításához – már megjelent Szekfűnek azt a véleménye, amely szerint az emigráns politika nem képes programot adni a nemzet számára. És ez a vélemény vonatkozott a Szekfű által őszintén soha nem szeretett Kossuth Lajos tevékenységére is. Thököly Imre is afféle támadásokra panaszkodik 1684-ben, amilyenekkel Bethlen Gábornak kellett szembenéznie: A Habsburg-csapatok elől 13 esztendősen – 1670-ben – Apafi Mihály udvarába menekült ifjú gróf egy, a Bécs és a Porta között roppant ügyesen manőverező politikus mellé került. Az erdélyi fejedelem Apafi pedig hamarosan felismerte, milyen képességei vannak pártfogoltjának, s azt alig huszonegy éves korában a Habsburg-ellenes egyesült kuruc és erdélyi hadak vezetésével bízta meg. Thököly rövid idő alatt olyan tekintélyre tett szert, hogy a szultán 1682-ben fejedelemmé nevezte ki a török által Orta Madzsarnak (Közép-Magyarországnak) nevezett Felső-Magyarországon. Ezt a címet a padisah eredetileg Apafinak szánta, az erdélyi fejedelmet azonban visszariasztotta a kinevező okmány azon kitétele, amely szerint a „magyar nemzet kívánságára őket az német igája alól felszabadítani” igyekvő török sereget köteles „az egész Erdélyországunkban levő néppel és hadakkal együtt azon magyar nemzetnek segítségére” kivezényelni. Thököly tehát nem olyan gáncstalan „szabadsághős”, amilyennek korábban tekintette történetírásunk. Tény azonban, hogy nem is gátlástalan kalandor. Erre vall, hogy 1683-ban, amikor a török Bécset ostromolja, Thököly, noha feltehetően helyeselte, mi több, javasolta is az Ausztria elleni hadjáratot, távol maradt a bécsi ostromzártól. Az 1670-es években Lipót császár udvarában már többet beszéltek a magyarok féken tartásáról, mint a török terjeszkedés megakadályozásáról. A 150 éven át tartó status quo felrobbantásához Thököly bizonyosan hozzájárult. A magyar függetlenség felszámolása mindig ott szerepelt Bécs tervei között. Ezért is tört ki a Rákóczi-szabadságharc. Igaz, a későbbiekben a nemesség gyakran védte hazafias érvekkel saját rendi kiváltságait. Ám ha csupán a császári udvarra lett volna bízva, talán anyanyelvünk sem maradt volna meg. A Thököly-féle emigráció – mintegy 1400 ember vonult száműzetésbe vezérével – valójában internálás volt. Az 1699-es karlócai békekötés után a szultán, hogy a békebontásnak még a gyanúját is elkerülje, a kisázsiai Nikodémiába száműzte a magyar felkelőket, akiknek vezére 1705-ben halt meg. II. Rákóczi Ferenc nagyon nem szerette Thököly Imrét. Nem értett egyet annak politikájával. Ezen túl úgy tartotta, hogy nevelőapja csak érdekből vette el édesanyját, a nála tizennégy esztendővel idősebb Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc özvegyét. Ebben a hitében még az sem ingatta meg, hogy Zrínyi Ilona nemcsak idehaza – a munkácsi várat védve – tartott ki Thököly mellett, hanem a száműzetésbe is követte férjét. Tény, hogy a házasságnak korántsem csupán érzelmi motívumai voltak. És korántsem csupán hazai ösztönzői. A Habsburg-ellenes XIV. Lajos francia király, aki reményeket fűz a kurucok mozgalmához, egyenesen sürgeti, hogy a kiváló hadvezér, Thököly vezette felkelők ereje a hatalmas Rákóczi-vagyonnal egyesüljön. Bármennyire is ellenszenvezik azonban az ifjú Rákóczi a nevelőapjával, hamarosan rákényszerül ő is, hogy a török irányában tájékozódjon. Miután 1701 novemberében megszökött a bécsújhelyi börtönből, megkezdődött első, lengyelországi emigrációja. Éppen ekkor indult be XIV. Lajos – a Napkirály – és a Habsburgok tizenhárom éven át tartó spanyol örökösödési háborúja. Rákóczi mindenekelőtt a francia uralkodó támogatására számított. Ám már 1702 januárjában megérkezik hozzá az első magyar Isztambulból. A hírvivő a törökországi fejleményeken túl arról is értesíti a főurat, hogy új kuruc mozgalom érlelődik Magyarországon. A fegyveres parasztok és az esetleges török támogatás azonban ekkor még nem érdeklik a Thököly példáján okult Rákóczit. A magyarországi helyzet gyorsuló romlása, „az Austriai Ház erőszakoskodása” azonban meglehetősen gyorsan eloszlatta fenntartásait. Így történhetett, hogy édesanyja emigrációbeli halálát követően, 1703 nyarán elhagyja Lengyelországot és huszonhét esztendősen a kurucok élére áll. A szabadságharcot lezáró – 1711 áprilisában kötött – szatmári békét a spanyol örökösödési háborúban vesztésre álló III. Károly köti a magyarokkal. Ennek megfelelően már nem olyan engesztelhetetlen a Habsburg-magatartás, amilyen 1657 és 1705 között, Károly apja, a keményen és gőgösen abszolutista Lipót idején volt. Kegyelmet ajánlanak Rákóczinak, ha leteszi a hűségesküt, elismeri a Habsburg-hatalmat, és lemond az erdélyi fejedelemségről. Mindennek fejében hatalmas birtokait ugyanúgy visszakaphatta volna, mint Bécsben élő két fiát. Rákóczi azonban nem egyéni érdekeivel törődik, elzárkózik a „kiegyezéstől”. (Ez az ő szava.) Újabb, most már végleges, majd negyedszázadig tartó emigrációja ismét Lengyelországban kezdődik. Itt a XIV. Lajosé mellett Nagy Péter orosz cár segítségében bízik. 1712 őszén mégis Franciaországba indul. Hajója kiköt az angliai Hull városában. Rákóczi azonban nem szállhat partra, mert egyrészt a lengyel hajókat pestisgyanú miatt zárlat alá vették, másrészt, mert az angol udvar nem nagyon örült a fejedelemnek. Készülőben volt már a spanyol örökösödési háborút lezárni hivatott utrechti béke, amelynek eredményeképp Nagy-Britannia egyebek között Gibraltárt is megszerzi majd. Hiába az üldözött magyar protestánsok iránti rokonszenv, hiába, hogy Jonathan Swift, a Gulliver szerzője elítélően ír az osztrákokról. Rákóczi épp csak csónakról tekintheti meg Hullt és hallgathatja meg a város polgármesterének latin nyelvű beszédét. Párizsban nemcsak a hetven esztendeje trónon lévő Napkirály hanyatló birodalmával, hanem a spanyol örökösödési háború befejezésével is szembesülnie kell. Ezzel is összefügg, hogy szemet huny a szolgálatára rendelt, ám meg nem fizetett francia tisztek tevékenysége fölött. Tud róla, hogy azok XIV. Lajos jóváhagyásával az úgynevezett Hotel de Transylvanie-ban játékbarlangot rendeztek be, amelyről Prévost is ír a Manon Lescaut-ban. A Napkirály 1715-ben bekövetkezett halála utáni zűrzavaros helyzetben Rákóczi a hallgatást fogadó kamalduli szerzetesek kolostorában talál menedéket. Ám újból kezdődnek a karlócai béke óta szünetelő osztrák–török háborúk. A Porta a hanyatló Velence birtokait kívánja megszerezni. Bécs viszont a számára Itáliában sikerrel végződő spanyol örökösödési háború után éppen Délkelet-Európában igyekszik terjeszkedni. Nem titkoltan azzal a sohasem elejtett tervvel, hogy a pogányság uralma alól felszabadítsa Konstantinápolyt. Ebben a helyzetben is megmutatkozott Rákóczi nagysága. Ő, aki soha nem kívánta a szimpla trónkövetelők oly gyakori példáját követni, ezúttal sem tagadta meg önmagát. Nem volt hajlandó azoknak a híreknek hinni, amelyek szerint magyarországi hívei már csak az ő szavára várnak. Miután 1717 őszén Törökországba érkezett, a Porta többször is rá akarta venni, hogy török, tatár vagy albán csapatok élén törjön be Magyarországra. Rákóczi azonban mindig nemet mondott. Ennek ellenére sokféle hír kelt lábra róla Európában. Például az, hogy a szultán kinevezte őt Havasalföld és Moldva fejedelmének. Az 1718 júliusában megkötött pozsareváci béke aztán véget vetett a találgatásoknak. A császári megbízottak ama követelését visszautasította a nagyvezér, hogy a Porta adja ki Rákóczit és társait. A szerződés úgy rendelkezett, hogy a magyar bujdosók bárhol megtelepedhetnek Magyarországon, kivéve az Ausztriával határos területeket. 1720-tól él Rodostóban a magyar emigráció. „A bujdosásban is bujdosnunk kell” – jellemzi egyik levelében a helyzetet Mikes Kelemen. Az ekkor negyvennégy esztendős Rákóczira még olykor szüksége van a Portának. Korábban is adott tanácsokat a nagyvezérnek európai ügyekben. 1720-ban napirendre kerül a kaukázusi országok felosztása Oroszország és Törökország között. Rákóczi tervezetet dolgoz ki a nagyvezér számára és tanácsokat ad neki. Ez is hozzájárul, hogy sikerül elkerülni az orosz–török háborút, amiért Nagy Péter hálás is a száműzött magyar fejedelemnek. Bécs viszont Rákóczi minden lépését figyelteti. Vallásosságát kihasználva főként papok és szerzetesek férkőznek a bizalmába. Így szerez az udvar számára információkat a rodostói emigrációról Zrínyi Ilona egykori gyóntatója. Rákóczi mindenféle kalandtól való tartózkodásának jogosságát fiai bizonyították 1735-ben bekövetkezett halála után. Az 1700-ban született József 1736-ban megszökött Bécsből, és Rodostóba ment. 1738 elején a szultán már mint Erdély kijelölt fejedelmével tárgyalt vele. Rákóczi József ezt követően kiáltványt intézett Erdély és Magyarország lakosságához, majd a törökországi és a havasalföldi kurucokat összegyűjtve hadba indult. A török támogatás elmaradt, az ifjabb Rákóczi pedig váratlanul meghalt. Öccse, az 1701-ben született György 1742-ben a szultán meghívására még elment Isztambulba, de erdélyi fejedelemmé való jelölését már nem vállalta el. Franciaországban halt meg 1756-ban. A magyar emigráció vitathatatlanul legnagyobb alakja Kossuth Lajos volt. Az ő esetében különösen feltűnő, hogy emigránsi pályája máig a turini remete képét idézi fel az emlékezetben. Pedig Kossuth az emigrációban vált igazán európai politikussá és nagyformátumú politikai gondolkodóvá. A Kossuth vezette emigráció tevékeny részese volt hazánk sorsa alakításának a XIX. század második felében. Közvetlen módon hatással volt a hazai ellenállási mozgalomra, egyszersmind – hol többé, hol kevésbé – nem egy nyugati hatalomnak a Habsburgokkal kapcsolatos politikájára. Erőteljesen befolyásolta az európai és az amerikai nyilvánosságot. Hazánkat egészen addig, míg nacionalistáink el nem rontották a Kossuthék által kialakított képet, szabadságszerető országként tartotta számon az európai közvélemény. Azzal pedig, hogy politikai alternatívát állítottak az ország elé, a Habsburgokat és a magyar politikai elitet olyan lépések megtételére kényszerítették, amelyeket az emigráció megléte nélkül azok nem tettek volna meg. Máig gyakran vetik Kossuth szemére, hogy csak Törökországban jött rá, hogy Magyarországnak másfajta nemzetiségi politikát kell folytatnia, mint amilyen az 1848-as forradalomé volt. Igaz, Kossuth nemzeti türelmetlenségét Széchenyi már az 1840-es években bírálta, de átfogó nemzetiségi programja neki sem volt. Kossuth első igazi partnere – már az emigrációban – a szabadságharc idején Párizsba rendelt, majd ott is maradó Teleki László. Neki vázolta fel Kossuth 1850 júniusában a törökországi Kütahya városában készített alkotmányos elképzeléseit. Ezeket és 1862-ben napvilágot látott Duna-konföderációs tervét a nemzeti kérdés megoldására tett elképzeléseknek szokás nevezni. Való igaz, hogy Kossuth javaslatai a nemzeti kérdésnek egy föderáció keretében történő megoldására irányultak elsősorban. Ám nem csupán erre. Világosan látta, hogy az 1848-as alapokon nem csak a nemzeti kérdés, de a demokrácia problémája sem oldható meg Magyarországon. Ezért egy olyan, az önkormányzatiság elvén nyugvó politikai rendszert kívánt megvalósítani, amely nemcsak a nemzetiségek számára szolgálhatott biztosítékul, hanem a magyar demokrácia egésze számára. Kossuth européer volt. 1857-ben egy glasgowi előadásában a következőket mondta: „A szabadság tűzoszlopként halad az európai társadalom előtt, amely fáradságos utat tesz meg a kevesek kormányzati rendszerétől – többnyire az egyszemélyi uralom rendszerén át – a sokaság, a nép önkormányzatának eléréséig.” Kossuth szeme előtt egyfelől a francia fejlődésnek a két Bonaparte által megtört íve, másfelől az amerikai demokrácia lebegett, amikor az egyszemélyi uralomról, illetve a sokaság önkormányzatáról beszélt. Távol a hazától, közel a világhoz. Ez a helyzet teszi lehetővé Kossuth számára, hogy olyan víziói legyenek, amilyenek nem voltak az otthon maradottaknak. Ez teszi lehetővé, hogy bátran és legjobb lelkiismerete szerint szálljon szembe a kiegyezéssel. Soha nem adta fel azt a meggyőződését, amely szerint a magyarság az 1849-ben elvesztett kormányzati hatalomnak a kiegyezés után csak egy részéhez juthat hozzá újból, így továbbra sem lesz képes megakadályozni, hogy Magyarország érdekeit a Habsburgok – ugyanúgy, mint 1848 előtt – 1867-ben is a birodalmi érdekeknek rendeljék alá. „És mi lesz ennek következése? Az, hogy az ekként minden féktől mentesített cabinet-politika akkor ránthatja bele hazánkat a mi érdekeinkkel merőben ellenkező élethalál-háborúba, amikor tetszik. És be is fogja rántani okvetlenül.” A háború pedig „a birodalmat szét fogja bomlasztani, de... úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti”. Szokás azt mondani, hogy a történelem Deákot igazolta, aki a kiegyezéssel fél évszázados páratlan fejlődési lehetőséget teremtett Magyarország számára. A történelem azonban ugyanígy igazolta Kossuthot is: az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlott és a Habsburgok bukása együtt járt a régi, a történelmi Magyarország bukásával. Annak a Magyarországnak a bukásával, amelynek Kossuth nem a túlélését, hanem a radikális átalakítását szorgalmazta. Nem véletlen, hogy XX. századi emigránsaink igazi nagy témái ugyanazok voltak, mint a Kossuthéi: függetlenség, demokrácia, nemzeti kérdés. Valószínűleg egyetérthetünk a második világháború utáni magyar emigráció egyik kiemelkedő alakjával, az író-politikus Borsody Istvánnal, aki 1947-ben washingtoni követségünk sajtóattaséjaként emigrált és tavaly bekövetkezett haláláig Amerikában élt. „Demokratikus politikai emigráció három ízben fordul elő történelmünkben: 1849-ben az 1848-as szabadságharc leverése után, 1919-ben az 1918-as októberi forradalom kudarcát követőleg, és 1947-ben az 1945-ös szabad választással megalakított koalíciós kormány összeomlása nyomán. Történelmünk első jelentős emigrációja Rákóczi Ferenc nevéhez fűződik, de ez megelőzte a demokrácia korát, demokratikusnak tehát nem nevezhető. A történelmileg szintén jelentős 1919-es kommunista emigráció pedig, amely a második világháború után Rákosi Mátyással jutott hatalomra hazánkban, azért nem illik bele, mert keresztezte a demokrácia és a magyar függetlenség érdekeit. A Rákóczi-emigrációnak viszont közös vonása van mind az 1849-es kossuthi, mind az 1947-es koalíciós emigrációval: mind a három a nemzeti függetlenség jegyében valósul meg. És négy emigrációnk – Rákóczié, Kossuthé, az októbristáké (Jászi Oszkárra és Károlyi Mihályra gondol a szerző – A szerk.), valamint a koalíciósoké – azonos abból a szempontból, hogy mind a négy sikertelen maradt. Az egyetlen sikeres emigráció tulajdonképpen csak a kommunista volt.” Jászi Oszkár levele Fényes Lászlóhoz (1935)
(Az amerikai Oberlinből Bécsbe)
(Részlet) Mi legyen tehát a jövőbe látó magyarok és elsősorban ama néhány gondolkodó emigráns álláspontja (mivel már régóta nincs emigráció, csak emigránsok vannak, egyre kisebb számmal, s egyre szétváltabb koncepcióval)? – fogod kérdezni. Azt hiszem, hogy mindenek előtt tisztában kell lenni azzal, hogy ki-ki csak magánvéleményt mondhat, és nem beszélhet a magyar nép nevében. Ez a megszorítás csak erősítheti egyéni álláspontunkat. Magát a kérdés meritumát pedig így látom: 1.A békeszerződés igazságtalanul csonkította meg a magyar telepterületeket, mivel stratégiai és gazdasági okokból olyan területeket is elvettek, melyeknek az etnográfiai és önrendelkezési elv alapján Magyarországon belül kellett volna maradniok. Ez egy oly igazságtalanság, melyet egykor jóvá kell tenni a határok békés revíziójával. 2.Ámde a mai nemzetközi atmoszféra alkalmatlan határrevízió keresztülvitelére, mivel minden ilyen kezdeményezés azonnali háborút jelentene, és ez az aránylag kisterjedelmű határkiigazítás nem elég fontos arra, hogy egy új világháborút idézzünk fel miatta. Ellenben a régi magyar területi integritás helyreállítása újabb igazságtalanságokat jelentene, s emellett keresztülvihetetlen a mai hatalmi egyensúly mellett, mely minden valószínűség szerint nem változhatik meg a mi javunkra. 3.Úgy az igazságosság, mint az opportunitás szempontjából Magyarország eminens érdeke, hogy jó viszonyt teremtsen az utódállamokkal, és őszintén közreműködjék egy Dunai Konföderáció megteremtésében, mely egyedül volna képes a rettenetes tömegnyomoron enyhíteni és egy olyan atmoszférát megteremteni, melyben a határkiigazítás megoldható lesz és amelyben a nemzeti autonómiák rendszere megvalósítható. 4.Eme legfőbb cél érdekében Magyarországnak szakítania kell a revizionista politikával és a Kis Entente ellen irányuló szövetségekkel, hanem szoros kapcsolatot kell teremtenie a dunai és balkáni nemzetekkel. 5. Ez az új politika eredményesen csak akkor lesz folytatható, ha az utódállamok szintén hajlandók komoly gazdasági kooperációra és mindenekfelett, ha véget vetnek a magyar kisebbség üldözésének, hajlandók a magyar kultúra fejlesztését lehetővé tenni és elismerik azt az elvet, hogy minden zárt nemzetiségi telepterület első sorban a saját nyelvén és a saját fiai által igazgattassék. Forrás: Jászi Oszkár válogatott levelei.Bp. Magvető.1991.
Borsody István: Harminc év után: a demokratikus politikai emigráció évfordulója (1977)Részletek) Emigrációnk kezdetén a politikai érvényesülésre törekvőket a történelmi önkritika gyakorlására semmi nem ösztökélte. Ellenkezőleg: Amerika oltalma alatt a kelet-európai emigráns politika arra kapott ösztönzést, hogy a nagyhatalmak bűneinek ostorozásában lelje örömét. Tombolt a „jaltai árulás” divatja. A hidegháború sutba dobta a racionális gondolkodást. Az emigráns politika így inkább tűnt a „keresztény-nemzeti” Horthy-korszak rehabilitálásának, mint a koalíciós demokratikus politika folytatásának... Az emigrációs akciók néha csak nevetségessé tettek bennünket – mint például a népviseletbe bújtatott magyar úriasszonyok, akik New York utcasarkairól úgynevezett szabadságléggömböket eregettek az egzotikumra kíváncsi amerikai közönség mulattatására. Más lapra tartoznak a melléfogások, amelyek a demokratikus emigráció létét kompromittálták. Leginkább az fájt, hogy az emigráció demokratikus elemeit is képviselő bizottság nem ismerte fel a kommunista Nagy Imrében a magyar koalíciós demokrácia becsületes bajnokát. A zabolátlan antikommunizmus Eisenhower elnöksége alatt élte virágkorát. Ugyanakkor Sztálin halála után, 1953-ban Magyarországon megalakult az első Nagy-kormány. A magát a magyar nemzet szabad képviselőjének tartó emigráns bizottságban senki nem akadt, aki felfigyelt volna Nagy Imre demokratikus hangjára. Jászi Oszkár oberlini magányából figyelmeztette barátait: Nagy Imre kormányprogramjában mintha az októberi forradalom (az 1918-as magyar forradalomról van szó. – A szerk.) szelleme éledne újjá. De ugyan hogy jutott volna el a progresszív Jászi figyelmeztetése az emigráns politikusok konzervatív tanácsokhoz szokott füleihez. Még az 56-os forradalom alatt sem vettek észre semmi elismerésre méltót Nagy Imrében. A felújított demokratikus koalíciós kormány élethalálharcát vívta Budapesten az oroszokkal. De New Yorkban a Nemzeti Bizottmány elnöke, az újságírók kérdésére, hogy mi a véleménye Nagy Imréről, lefitymálva kijelentette: Egyik kommunista olyan, mint a másik... Demokratikus emigrációnk harmincadik évfordulóján, a Kádár-korszak huszonegyedik esztendejében felvetődik a kérdés: mi tulajdonképpen ennek az emigrációnak politikai mondanivalója Magyarországnak, az öt országban élő magyar népnek és szomszédainknak a Duna-medencében.