2021. tél: Mesélő naplók
ITT támogathatsz bennünket

Történészbeszédmód egy letűnt századról

2003. október 5. 14:00 Rainer M. János

Mit tehet a történész, ha `történetírás és politika közvetlen és túlzott összefonódását` tapasztalja olyan időkben - ez a kilencvenes évek, meg ami e századból eltelt - amikor a hasonló viszontagságok közepette eltelt évtizedek után éppen nem ezt várta? Mit tehet, ha azt látja, hogy ez idő tájt `vezető politikusaink - olykor a diktatórikus rezsimek vezéreire és ideológiai pápáira emlékeztető módon - [...] számos alkalommal érezték indíttatva magukat arra, hogy - mintegy kijelölve a `helyes irányt` - egy-egy történelmi esemény vagy személyiség értékelését magukra vállalják`? Mit tesz, ha a posztmodern kihívást, a szkepszis és a relativizmus kísértését megértéssel vegyes aggodalommal szemléli?

Nyilván elkeseredik (kissé), haragra gerjed, eltöpreng, szót emel, ahol tud. Ezek azonnali, primer reakciók. Romsics Ignác emellett (hiszen bizonyára megtette, hogy a maga módján szót emel, tudjuk, olvassuk az újságban) távlatos, munkás választ talált: csapatot toborzott, közös töprengésre, szóra biztatta kollégáit, köztük számos tanítványát. Azt tette, amit tennie kellett. A dolgot magát nézte, a történelmet és az arról való beszédet tudniillik - és elegáns választ talált kérdéseinkre.

A csapat nem vállalkozott arra, hogy a XX. századi magyar történelemmel kapcsolatos valamennyi, a közbeszédben `forgó` mítoszt, legendát eloszlassa, a tévhiteket cáfolja. Számosabbak azok annál, hogysem egy kötetben elférnének. A szerzők - ifj. Bertényi Iván, Romsics Gergely, Ablonczy Balázs, Zeidler Miklós, Püski Levente, Olasz Lajos, Ungváry Krisztián, Papp István, Békés Csaba, Valuch Tibor (a kapitány-szerkesztővel épp egy futballcsapat - bocsánat, de ez most aktuális...) - láthatóan nem egy előre elkészített, teljességre törekvő és fontossági sorrendbe szedett mítosz-listából merítették témáikat, hanem érdeklődésük, sokuk esetében korábbi munkásságuk szerint választottak. Nem téveszméket akarnak szétzúzni, ez még a leginkább vitázókra, Ungváry Krisztiánra, Békés Csabára is érvényes. Inkább szeretnék rögzíteni, szemügyre venni, megérteni a mitikus beszédmódot, a legendák forrásvidékét, a kialakulás okait, az eredményeket. A könyvből így is kitunően kirajzolódik a XX. századról szóló közbeszéd és vita alapszerkezete.

Legyen szó az első világháború kitöréséről (Bertényi tanulmánya, kis túlzással, Tisza István néhány hetéről szól), Trianonról (Romsics Gergely a Monarchia felbomlásának mítoszait osztrák és magyar emlékiratok tükrében vizsgálja, Ablonczy Balázs a békekötésről szóló közkeletu legendákéban, melyekkel `végigkibicelt kártyapartik` vagy `hosszú vonatutak` alakalmával találkozott - igen, így él a történelem), a Horthy-rendszer külpolitikájáról, jellegéről, emblematikus személyiségeiről (Zeidler Miklós, Püski Levente és Olasz Lajos tanulmányai) a kötet érzékelteti a XX. század első feléről már évtizedek óta folyó történész-vita jelen stádiumát. Milyen ez a vita? Szakszerűbb, nyugodtabb, mint amikor kezdődött - erről legtöbbet Püski Levente írásának tömör és higgadt `historiográfiai helyzetképe` mond el. Ma a vita tétje nem kisebb, mint a hatvanas, hetvenes, stb. években, szóval: anno - hiszen a demokrácia hagyományáról van szó, ha van neki - hanem más a vitázók beszédmódja. A precíz, elméleti alapokon nyugvó fogalomhasználati következetesség például, ha nem is kötelező, de illő (illemszabályok vannak!).

Zeidler Miklós fejtegetései a mozgástér és kényszerpálya fogalmáról ebből a szempontból különösen megvilágítóak. Olasz Lajos Horthy István halálának gazdag legendáriumával kapcsolatban nem elsősorban arra figyelt, hogy az általa vélt igazságot bizonyítsa (nem mellesleg: ezt számomra meggyőzően azért megtette), hanem arra, hogy rámutasson: miért éppen ezek, miért éppen így születtek? Szakszerubb, nyugodtabb, elegánsabb ez a történész-diskurzus, mint a század második feléről szóló. Talán azért is, mert arról már régóta folyik, emerről meg csak kezdődik? Legendák, tévhitek mindenesetre bőségesen előfordulnak az erről szóló beszédben. Nyilvánvalóan sokkal több is, mint amennyit a könyv említ.

Romsics és kollégái itt sem akartak mindent elmondani; nem bonyolódtak hosszú felsorolásokba. Egyedül 1956-tal kapcsolatban se szeri, se száma a mitologikus megközelítéseknek. A Terror Háza új dimenziókat adott az 1940-es, 1950-es évekről szóló beszélgetéseknek. Szerzőink törekvése azonban nem a kesztyu felvétele. Inkább szerették volna kijelölni a majdani, a szovjet rendszer hazai történetéről szóló magyar történészvita körvonalait. Egyelőre a terep felmérése folyik. A keretek világosak: a háború utáni rendszerváltás, a fordulatok évei, 1956 és a Kádár-korszak.

Az elsőhöz könnyen hozzáfuzhető a klasszikus sztálinizmus történeti problémája, a harmadik, Kádár rendszere bizonyos mértékben foglalata a klasszikus rendszertől való elmozdulás, a korrekció és a reform egész hazai történetének, 1953-tól egészen az utolsó kísérletekig. Romsicsék higgadtsága ehelyütt mértéktartással is párosul, kicsit talán túlzottan is. A keretek időben "felfelé" zártak. Vajon a rendszerváltás és közvetlen előtörténete nem tárgya a mitologikus beszédnek? De mennyire az. Csakhogy a történészvita nemcsak világos tematikai határokat, fogalmi alapokat jelent, hanem mindenekelőtt beszédmódot. A század második fele is megenged sok színt, eltérő stílust és vérmérsékletet. Tényeket vallatót, összegzőt, mint Papp Istváné, aki a népi kollégistákról ír. (A szerző a csapat legifjabb tagja. Tanulmányának epilógusa a "feledés homályáról" beszél a fényes szelek világmegváltó tervei kapcsán, meg arról, hogy "a népi kollégisták többségükben belesimultak a rendszer nyújtotta keretekbe". Igaz lehet, a források alátámasztják. Nem olyan régen, tán 1994-ben - Papp István akkor gimnazista volt - előadásra hívtak a Fényes Szellők Baráti Körébe; történetesen éppen történészi beszédmód és személyes történelem találkozott. Utóbbi nem feledést és belesimulást tükrözött - de azóta is eltelt nyolc év...) Valuch Tibor abszolút szak- és tárgyszeru gazdaság- és társadalomtörténeti megközelítése is ide tartozik, meg Ungváry Krisztián vérmesebb és vitázóbb stílusa, Békés Csaba zártabb, a magyar forradalmat nagy, lezárt nemzetközi folyamatok végpontjából látó érvelése is. A közös - és meglehet, innen a "felfelé" zárás - a történészi beszédmód. Amelyben, ahogyan Romsics Ignác bevezetője írja, aki állít valamit, azt "meg kell kísérelnie szövegszeruen alátámasztani", s ehhez nem csupán a más interpretációkat illik ismerni, hanem a források tömegét is. Ha ezek rendelkezésre állnak - lehet, hogy a XX. század utolsó, nagy történelmi fordulata még nem tartozik ezek közé - ott ez a fajta beszéd felhangozhat, az ilyen vita kibontakozhat. Hangerő, pozíció nem szab benne irányokat, határokat. Illemszabályok, szakmaiak, emberiek (ezt a magatartást és beszédet hívják polgárinak, igen) sokkal inkább. Kaptunk belőle egy színes, elgondolkodtató mintát, s ezt, a jó szót - így illő - köszönjük meg.

Mítoszok, legendák, tévhitek a 20 századi magyar történelemről. Szerk.: Romsics Ignác. Osiris Kiadó, 2002. 393 oldal, 1380 Ft

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2021. tél: Mesélő naplók
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár