Sztálin és a titokzatos élet

Minden könyvnek megvan a maga sorsa. Ez a sors a megírás első pillanataival kezdődik, és fordulóponthoz érkezik, amikor olvasóival találkozik. Kun Miklós Az ismeretlen Sztálin című könyve most indul útjára, és máris érzékelhető, hogy sajátos pályafutás előtt áll. A különlegesség abból adódik, hogy ez elől a könyv elől bajos lesz majd kitérni. Továbbá, aki egyszer maga elé helyezi, vagy az ölébe veszi és elkezdi lapozgatni, rövid időn belül olyan hatások alá kerül, amelyek bonyolultak és, azt hiszem, az esetek többségében felkavaróak kell hogy legyenek. Rám az első sorok és a képek elementáris erővel hatottak, mert saját emlékeimet idézték fel. A milliós példányszámban szórt és reprodukált színes olajkép, a vezér hivatalos, gyönyörűséges ábrázolása láttán, ahogy Kun Miklós könyvéből mosolyog ránk, azonnal Sztálin halálának napja, 1953. március 5. jutott az eszembe. Télies, szürke reggel volt, elkezdődött az első óra a gimnáziumban, amikor bejött az osztályfőnökünk, igen komor arccal, és bejelentette, hogy Sztálin elvtárs meghalt. Rajtam egy máig emlékemben őrzött, fojtogató érzés lett úrrá: itt nagy baj lehet, elfogadom, mert a többiek, a két tanárnő és az egész osztály gyászosan szomorú. Szótlanul felálltunk, kivéve G.-t, aki ráborult a padjára és elkezdett zokogni. Apám, otthon, nem "Sztáálin"-nak mondta a nevét, hanem Sztalinnak. Már egyedül a röviden ejtett a és a hosszan, különösen ütemes tapsolás közben elnyújtott á hang kifejezte a mély ellentmondást. A mi otthoni magánváltozatunk a háborús évek öröksége volt, amikor az ország még hadban állt a ruszkikkal, a másik viszont a hivatalos, szovjet változat volt, amelyben a rajongás és a hódolat fejeződött ki, valahányszor csak kiejtettük. Később feltűnt, hogy a Katyusának is nevezett sorozatvetőt másik nevén "Sztalin-orgonának" hívták általában, vagyis a fegyver nevének jelölésekor a diktátor nevébe beprogramozott érzelmi kényszer nem működött. A Városligeti fasorban laktunk, tanúja voltam a Regnum Marianum templom felrobbantásának és lebontásának csakúgy, mint a József nádor által félkör alakban ültetett, közel százéves platánok kivágásának, a Weingruber-féle nyári vendéglő közelében. A hatalmas bronz Sztálin-szobrot tartó, rózsaszínben játszó, domborművekkel ékes díszemelvény lett a Felvonulási tér hangsúlyos központi helye, amelyet erőteljesen őriztek. Később, úgy november közepén, a szovjet tüzérek a Fasorban, gyakorlatilag éppen a házunk előtt felállított ágyúval lőtték le talapzatáról, egy vagy két lövéssel, a ledöntött szoborra emlékeztető, emlékként otthagyott, üresen maradt nagyvezéri csizmát. Éppen csak hajnalodott, a pizsamámra kapott télikabátban rohantam le megnézni, mi történik, mire leértem, már dolguk végeztével szedelődzködtek, és rajtam kívül senki sem látta őket. A forradalom alatt, az EMKE közelében egy mellékutcában magam is láttam a szobor egy jól felismerhető, hatalmas darabját, a Lövölde téri újságárusnál pedig még márciusban is lehetett a szoborból származó bronzdarabokat vásárolni, emlékül. * Felszínes hasonlat lenne az ismeretlen Sztálinról szóló könyvet bálványdöntésnek tekinteni. Mindenekelőtt Kun Miklós kitartását és lelkierejét szeretném tehát kiemelni, amely hosszú-hosszú kutatásai és a megírás nyilvánvaló gyötrelmei közepette képessé tette arra, hogy átélje, megörökítse a szörnyűségek tömegét. Találomra idézek csak fel, illusztrációként egy esetet a számtalan közül, amely egy Gyemjan Bednij nevű költőhöz kapcsolódik. Bednij a húszas években az "alkotó értelmiség" képviselője volt a Kremlben, s Krilov műfaját követve főleg politikai állatmeséket írt. "Az író morbiditását jellemzi egyébként - írja Kun -, hogy a Kreml területén sétálva észrevette, miként tereli Malkov kommendáns néhány társa segítségével Fanja Kaplant, a Lenin elleni merénylet egyik kivitelezőjét a kivégzés színhelyére. A "Szegény Gyemjan" végignézte az asszony haláltusáját, sőt azt is, miként égették el egy hatalmas öntöttvas hordóban." A Sztálinról szóló könyv hosszú-hosszú évek kutatómunkájának eredménye. A szerző közel hatszáz tételből álló irodalomjegyzéket közöl, nagyszámú orosz és más, jórészt amerikai levéltár, iratgyűjtemény anyagát tekintette át, de gyűjtőmunkájának igen jelentős részét alkotják azok a személyes beszélgetések interjúk és adatgyűjtések is, amelyek a diktátor életének epizódjait tárják fel fiatal korától kezdve. Több száz eddig kiadatlan forrást használt fel egyebek között. Visszaemlékezések, dokumentumok és kiterjedt szakirodalom segítette tehát Kun Miklóst abban, hogy afféle nyomozóként tárja fel ennek a páratlanul hosszú és elvetemült gonoszságok között kígyózó politikusi életnek a kevéssé ismert részleteit. Itt szeretném kiemelni, hogy a könyv képanyaga hallatlanul érdekes, önmagában is lebilincselő információkat kínál. Valamennyi David King londoni gyűjteményéből származik, ám a képaláírások tömörsége és szakszerűsége jelentős többletmagyarázatot kínál, ami nagyban növeli a kiadvány értékét. A könyv első, rövidebb része az Elhúzódó ifjúság címet viseli. Többnyire az egykori szovjet és amerikai levéltárak dokumentumai alapján Sztálin életpályájának kezdeteivel foglalkozik, a második rész, A >> Gazda << barátai és ellenségei alkotja a szöveg nagyobbik hányadát. A két rész között az a különbség, hogy az utóbbi többnyire egy-egy jellegzetes szovjet személyiség története, esete köré építi fel elbeszélését. Az első részben a vezér gyermekkorát és ifjúkorát megszépítő, idealizáló, lényegében teljesen meghamisító irodalom, diafilmek és festmények tengerében igyekszik Kun Miklós rábukkanni a tudatos ferdítések és hazugságok mögött még kitapintható eredeti mozzanatokra. Az itt következő idézet jellegzetes részlet, mely jól érzékelteti Kun módszerét. "Ideológiailag elkötelezett francia életrajzírójának, Henri Barbusse-nek Sztálin meghatottan beszélt arról, hogy apja, a jó öreg Beszo mennyire azon volt, hogy egyetlen fia továbbtanuljon. A világhírű író tolla alatt - vagy talán Alfred Kurella, az emigráns német kommunista jóvoltából, aki összegyűjtötte Barbusse-nek az anyagot és mindjárt "szelektálta" is - egészen édeskés történet kerekedett ki:"[Visszarion]: szegény, tanulatlan és igen jó ember volt. Beadta Joszifot tanulni a gori iskolába [...] majd a tifliszi papi szemináriumba. Vagyis tényleg mindent megtett a fiáért, amit a rendelkezésére álló anyagi eszközökkel csak megtehetett." A Barbusse-idézettel ellentétben érdemes szemügyre vennünk a tizenhét esztendős Szoszo Dzsugasvili kalligrafikus kézírással elkészített kérvényét: ,Szerafim archimandrita, Rektor Atya Főtisztelendőségének, a tifliszi Ortodox Papi Szeminárium Rektorának. Nevezett szeminárium II. osztályos hallgatójától, Joszif Dzsugasvilitől. Folyamodvány. Főtisztelendőséged jól tudja, milyen siralmas helyzetben van édesanyám, aki eltart. Apám immár három esztendeje nem gondoskodik rólam. Ezzel büntet, amiért akarata ellenére folytatom tanulmányaimat. [...] Ezért immár másodszor kérem Főtisztelendőségedet, a lába elé borulva esedezem, hogy nyújtson nekem segítséget. 1895. augusztus 25. Joszif Dzsugasvili kérelmező." Ezt a kérelmet a szerző az eredeti alapján idézi. A benne felsorolt tények éles ellentétben vannak a Barbusse-féle elbeszéléssel. Sztálin esete a legjobb bizonyítéka annak, hogy a huszadik század sok egyéb mellett a töméntelen hamis életrajz százada is volt. A könyvből megtudjuk, hogy a folyamatos újraírás, átköltés, a diktátor igényéhez igazodó újabb és újabb alkalmazás, hazudozás szakemberek sokaságát foglalkoztatta. Az illusztrációk között sok-sok többször is retusált festményt és fényképet lehet látni, a cél mindig a jelenet átértelmezése volt. Ezek a képek éppen a látvány tömörsége miatt különösen ékesszólóak. Van olyan fénykép, amelynek későbbi, újabb és újabb változatain egyre kevesebb személy látható, többnyire kegyvesztettek lettek és kivégezték őket, a fénykép a helyükön fákat, bokrokat mutat. A ragyavert és kistermetű Sztálinról készült, alabástromfényű arcbőrt ábrázoló idealizált, atlétát sejtető portrékat, ezeket az ikonokat ugyancsak a képi hazugságok közé lehet sorolni. A második rész nem a diktátor életének epizódjaival foglalkozik, hanem többnyire az egyik, a környezetéhez tartozó személyiség történetét mondja el, amely mindig rútul végződik. A rútság változatai azonban hihetetlenül sokfélék. Rajtuk kívül a szerző néhány ismert esetet beszél el, s az egyes részek között, miként az első részben is, fényképek önálló csoportja gazdagítja az anyagot. A Kreml belvilágában zajló élet és a versaille-i királyi udvar belterjessége közti párhuzam magától értetődő lenne, ha nem bontakozna ki, lépésről lépésre az a légkör, amely a tragédiák, árulások, zsarnoki önkény közegében szinte vérgőzzel teli szmogként nehezedett a vezéren kívül minden bennlakóra. A nők, asszonyok sorsa látszik a legtragikusabbnak, mert többnyire ártatlanok voltak. Íme egy jellemző eset Kun Miklós elbeszélése szerint: "Amikor Klim Vorosilov megtudta, hogy Szemjonova külföldre készül, riadót fújt. 1933. április 10-én aggódva írta a Nagy Színház másik >> patrónusának << , Avel Jenukidzének: >> Határozottan ellenzem, hogy engedélyezzék párizsi útját... Valamikor biztos voltam abban, hogy Saljapin hazatér. Fogadtam egy üveg konyakban a néhai Mihail Frunzéval. És veszítettem. Elképzelhető, hogy Szemjonova nem jön haza. És ez elegendő ok, hogy ellenezzétek az utazását. << Ezzel azonban a történet nem ért véget. Az izgatott hadügyi népbiztos egy tanácskozáson a moszkvai pártbizottság élén álló Lazar Kaganovicsnak is föltette a kérdést. Egy cédulát csúsztatott a kezébe: >> Szemjonova kéri, hogy rövid időre külföldre mehessen. Mi a véleménye, elengedhetjük? Nem szökik meg? << Ám Kaganovics a jelek szerint tudta, hogy Marina Szemjonova járt a Kremlben, a >> Gazdánál << , aki hozzájárult a párizsi úthoz. Ezért sejtelmesen azt felelte Vorosilovnak: >> Azt hiszem, nem szökik meg. Nagyon rendes ember, s nincs értelme, hogy megszökjön. Nem hozza kísértésbe a pénz, a pazar élet stb. L[azar] K[aganovics]. Utóirat: Ha találkozunk, majd mesélek egyet s mást. << Kun e résznél közli Szemjonova korabeli fényképét is, amelynek az aláírása a következő: >> A korszak ünnepelt fiatal balerinája, a 2001-ben még élő Marina Szemjonova nem titkolta, hogy mélyen vallásos. A bolsevik pártba sem volt hajlandó belépni. Mégis életben maradt a Nagy Terror idején, de a férjét, Levon Karahan ismert diplomatát kivégezték, mint a nép ellenségét << ". "Az ismeretlen Sztálin" cím könyv fényképei között lapozgatva hirtelen feltűnik az is, hogy kezdetben mennyi finom arc látható a képek hátterében: művészek, írók, de olykor még a politikusok között is. A Nagy Terror után már csak borzalmas figurák mutatkoznak. * A könyv tartalmát és a megvalósítás módját is az az újdonság határozza meg, ami a kilencvenes évek sajátossága. Elmondhatóvá vált a szörnyű közelmúlt, ezért végre megteremthető a távolság múlt és jelen között. A Kádár-korszakban legfeljebb az anyagot lehetett gyűjteni, de a könyv megvalósítására természetesen gondolni sem lehetett, mert akkor a múlt még a jelen része volt, szemben a napjainkkal, amikor- végre, remélhetően végleg - szakításban vagyunk vele. Ezért lehet róla köntörfalazás nélkül, keményen beszélni és írni, sőt vitatkozni is. A múlttal való, már-már lelki gyógyítással is felérő szakítás hatalmas lendületet ad az emlékezésnek, az emlékiratoknak, a múlt kendőzetlen felidézése igényének, az elbeszélésnek. Nem véletlen, hogy ebben a könyvben annyi szemtanú és szereplő emlékezete gazdagítja a forrásanyagot. Minden igazi szellemi teljesítmény kezdete az élmény. Kun Miklós a bevezető oldalakon szól a saját személyes indításairól. Ez a kiinduló élmény, mondhatni trauma adja talán a magyarázatát annak, hogyan volt képes annyi, annyi szörnyűséget felkutatni és elbeszélni az emberiség ismert történetének egyik legförtelmesebb diktatúrájáról és vezetőjéről. Nélkülözhetetlen lépés ez a könyv, amely remélhetően megérdemelt nemzetközi sikert is fog aratni. Bűnös volt-e a kommunista rendszer? Lehetséges-e, hogy a kommunista rendszer bűnös volt? Nem ugyanarra vonatkoznak a kérdések. Mert magukban rejtik az egymással szöges ellentétben álló feleletet is. Nyomukban a válaszok keresői olyan ösvényeken indulnak el, amelyek másfelé visznek, és sohasem találkoznak. Kun Miklós a sorsok, az emlékek felidézésével az első kérdésre válaszol. Útját a történetírás remélhetően, legalábbis bízzunk benne, folytatja, hiszen egyre bonyolultabb tájak felé visz. A kötetből sugárzó politikai felfogás és filozófia egyrészt megkerülhetetlen, de másrészt új problémákra is felhívja a figyelmünket. Mi adta a kommunista rezsimek egyöntetűségét és eltéréseit, mi a szociológiai eredetiségük, hogyan lehet a titokzatos, ellentmondásos és kusza emberi mozzanatok nyomára bukkanni akár a legmarconább kommunista káder álarca mögött is? A lényeg mégis másutt van. Kun Miklós könyve görcsöket old fel, emlékeket idéz. Ez a könyv egyszerre beszél az örökségünkről, az emlékezetünkről, az áldozatokról, a szenvedésekről való megemlékezésről. Mindhárom kifejezés egy közös eredőre mutat, ez az öntudat. Új öntudatunk kialakulásához nélkülözhetetlen, hogy létrejöjjön a távolság múlt és jelen között, hogy megvalósuljon a teljes szakítás ezzel a múlttal. (Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin. Bp., PolgART, 2002)