Kétszáz évvel ezelőtt, 1815 szeptemberében nyújtotta be az Erdélyi Múzeum pályázatára Katona József a Bánk bán első változatát. A pályázati értékeléskor a drámát meg sem említették, hosszú időre feledésbe merült, és ezen az sem segített, hogy a szerző átdolgozta a művét, amelynek ősbemutatója 1833-ban volt Kassán. Azóta is sajátos feledés a darab sorsa. Nem a művet tartja számon a nemzeti emlékezet, hanem azokat a tartalmakat, amelyeket hozzákapcsolt egy tradíció: nemzeti dráma az elnyomott magyarokról és a kizsákmányoló idegenekről; a gonosz, német származású királyné és a feleségét vesztett magyar nagyúr ellentétéről; a királyról, aki csak mintegy mellékesen jelenik meg az ötödik felvonásban; Melindáról, akit elcsábít a királyné öccse. Ezeket a konvencionális hívószavakat a hagyomány többé-kevésbé szentesítette a köztudatban, annak ellenére, hogy ezek többnyire nem szövegismereten alapulnak. 

A Bánk bán szövege – mint a halhatatlan alkotásoké többnyire – nehezen érthető, szinte megfejthetetlen, tele bonyolultan megfogalmazott problémával, de kérdésfelvetéseiben a mai olvasót/nézőt is megérinti, ha a konvenciók helyett a műalkotáshoz magához közelít. Az alábbiak kísérletként szolgálnak arra, hogy bizonyos problémákat újrafogalmazva lássuk: hogyan ismerhetünk a dráma szövegében a mi világunkra, akár személyes sorsunkra, életünkre – hiszen ez adja a történelmi drámák mindenkori létjogosultságát. Ehhez egy sajátosan mai olvasatot érdemes választani, a női nézőpontot, amelyet következetesen végig lehet vinni a közel sem avítt szövegen.

Vitathatatlan, hogy a drámai akció szempontjából két aktív nőalakkal van dolgunk, akik közül ugyan a dráma negatív pólusán elhelyezkedő Gertrudist szokták gyakrabban emlegetni, de mint látni fogjuk, Melinda is sokkal erőteljesebben van jelen a cselekmény alakításában, mint egy passzív feleség. Ugyanakkor mindketten kulcsszerepet játszanak a címszereplő tragédiájában.

Gertudis nem ártatlan

Nézzük először a királynét, akinek megítélésében a Melinda elcsábíttatásában való teljes ártatlanságtól a világ megtestesült gonoszságáig sok mindent beleláttak már az irodalomtörténészek. A meráni asszony, egyébként nemcsak Szent Erzsébetünk, hanem IV. Béla királyunk anyja is, valóban nehezen szakad el családi elkötelezettségétől, és ez egy nő esetében a korszak elvárásainak nem is mond ellent. Gertrudis esetében ez azért hoz bajt, mert idegen, meráni, de még inkább azért, mert az agresszív érdekérvényesítés embere: saját rokonait, honfitársait, barátait önhatalmúlag, a nemzet érdekei ellenére helyezi pozíciókba. Ezzel olyan területre terjeszti ki a hatókörét, amely ebben az időszakban (mind a dráma valós idejében, mind Katona idejében) a nők számára nem engedélyezett territórium: a közélet, a politika területére. „Az Országok dolga férfiakot illet, a Leányi Nemnek gondgya a szép erkölcs” – fogalmazza meg lakonikus tömörséggel a női feladatokat mintegy fél évszázaddal Katona előtt Lestyán Mózes jezsuita drámaíró. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. tél számában olvasható.