Pillantás a Nagy Imre-temetés kulisszái mögé
2014. szeptember 25. 08:49 Murányi Gábor
„Aki egy nappal, egy héttel, egy évvel, tíz évvel, száz évvel 1989. június 16-a után nézi a Hősök terét, a temetői szertartást megörökítő filmfelvételeket, az ne feledje, hogy a gyászdemonstráció minden másodperce mögött mindvégig annak a feszültsége sűrűsödött, hogy vajon nem robban-e ki ott a téren egy új felkelés, nem történik-e provokáció, nem szólalnak-e meg a fegyverek” – jegyezte fel naplójába az utódoknak szóló figyelmeztetést a közérzület rezdüléseire mindenkor érzékeny író, Sándor Iván. Az „áradó méltóság” résztvevőként ugyan őt is magával ragadta, de a lélek mérnökeként pontosan érzékelte, hogy negyedmilliónyi társának (és a tévénézők millióinak) porcikáit nemcsak a felemelő élmény járta át, hanem a fortélyos félelem is.
Korábban
„Nemzetközileg nem a demonstráció viselhető el nehezen, hanem ha a demonstrációban erőszakot kell alkalmazni” – jelentette ki a pártfőtitkár (és néhány napig még miniszterelnök) Grósz Károly 1988. november végén, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai bizottságának tagjai azt latolgatták, miként lehetne bonyodalom nélkül megúszni a három évtizeddel korábban kivégzett miniszterelnöknek, Nagy Imrének és társainak politikai kényszerűségből nem sokkal korábban engedélyezett nyilvános eltemetését. A Hősök terén negyedszázaddal ezelőtt megrendezett gyászünnep végül méltósággal s mindenfajta atrocitás nélkül zajlott le, az eseményt a politikatörténet olykor a kommunizmus „sírba tételének”, máskor a rendszerváltás fordulópontjának, (szimbolikus) nyitónapjának, vagy éppenséggel a XX. század magyar históriáját lezáró aktusnak titulálja. Az utókori emlékezetben számos mítosszal is túlcifrázott nap kétségkívül sorsfordító volt: onnantól kezdve a folyamatok nemcsak felgyorsultak, de visszafordíthatatlanokká is váltak, holott még az előtte való napokban is fortélyos félelmek szőtték át a hatalomban ülőket és az ellenzékben politizálókat egyaránt, de talán az ország (köz)hangulatát is.
A Kádár-rendszer „Achilles-sarka”
Az „évszázad nagy temetésének” kezdőnapját nehéz lenne pontosan meghatározni, hiszen ez a dátum lehetne akár már 1958. június 16. is, amikor a halálraítélteket jeltelen sírban földelték el. A kádári rezsim szempontjából ez több volt, mint bűn, ez olyan végzetes politikai hiba volt, amely három évtizeddel később az amúgy roskadozó rendszer látványos összeroppanásához vezetett. Ha viszont ennek a szakrális aktusnak a közvetlen előzményeit keressük, azt alighanem az egy évvel korábbi, meglehetősen visszhangos eseményben jelölhetjük meg. Akkor, 1988. június 16-án Párizsban, a történelmi patinájú Père Lachaise temetőben emlékművet állítottak a Nagy Imre-per öt áldozatának „és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincs sírjuk”.
A cikk folytatását keresse a Múlt-kor történelmi magazin őszi számában!
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla 09:50
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére 09:05
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött tegnap
- Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco tegnap
- Koncertjeinek bevételét gyakran fordította jótékony célokra Anton Rubinstein tegnap
- 10 meglepő tény a vasút történetéből tegnap
- Bátyjához hasonló tragikus sors várt a „remény jelöltjére”, Robert F. Kennedyre tegnap
- Jókai Mór egész családja ellenezte Laborfalvi Rózával való házasságát tegnap
