A vörösterror 133 napja

Mit jelentettek a magyar–szovjet meccsekről?

2013. augusztus 27. 13:53

Közismert, hogy a sport, különösen a labdarúgás az államszocialista diktatúra kiépülésétől kezdve összefonódott a politikával. Majtényi György szerint a kommunista vezetők „futballőrülete” a munkás-ethosz megnyilvánulásának tekinthető. Az elit a focin keresztül igyekezett láthatatlanná tenni az őt a tömegektől elválasztó határokat, ami annál is fontosabb volt a számára, mert éppen a dolgozó tömegekre hivatkozva gyakorolta uralmát. A labdarúgásnak és különösen az Aranycsapatnak szánt figyelemelterelő, illetve legitimáló funkció révén válik érthetővé például, miért váltott ki óriási elkeseredettséget, és vezetett utcai tömegtüntetésekhez az 1954-es világbajnoki döntő elvesztése. Ezt követően a vezetés mintha a hibákat is jobban észrevette volna; a magyar labdarúgás helyzetéről 1956 közepén készített, Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnöke által jegyzett jelentés például igen kritikus hangot ütött meg.


Budapest, Népstadion, a Honvéd csapata az 1953. augusztus 20-i megnyitónapi meccs előtt.

Vallásnál is több

Fontos leszögezni, hogy a foci és a széles értelemben vett politika összefonódása távolról sem tekinthető kivételesnek, sőt, a játék – egy bizonyos szinten felül – rendszerint túlmutat önmagán. „Természetesen a labdarúgás nem ugyanolyan súlypont, mint Bach vagy a buddhizmus. De gyakran mélyebb érzéseket kelt, mint a vallás, és a hagyományok tárházaként legalább ugyanannyira része a közösségi létnek” – fogalmazta meg Franklin Foer.

A futball identitásokat hordoz és identitásokat teremt, visszatükrözi a társadalmi és politikai változásokat, mozgásokat, és generálja is azokat. Gondoljunk csak a Rangers és Celtic ír eredetű, ám Skóciában gyökeret eresztő és szárba szökkenő ellentétére vagy arra, hogy a Franco-diktatúra időszakában milyen szerepet töltött be a baszk és a katalán azonosság kifejezésében az Athletic Bilbao és az FC Barcelona. Utóbbit Manuel Vázquez Montalbán író nemes egyszerűséggel „az állam nélküli nemzet eposzi fegyveré”-nek nevezte. (Hasonló szerepet játszottak a bécsi klubok az Anschluss után provinciálissá váló Bécs identitásának megőrzésében.)

Miután a labdarúgást nem légüres térben játsszák és nézik, természetes, hogy a „külvilág” értékei, érdekei, nézetei, hiedelmei megjelennek a pályán, és még inkább a nézőtéren. Miként, mondjuk, az angol–argentin válogatott meccsek teljesen más jelentést hordoznak a Falkland-háború után, mint hordoztak előtte, úgy a magyar és a szovjet válogatott közötti mérkőzések sem voltak szimplán focimeccsek, hanem, a két ország egyenlőtlen viszonya miatt, különös jelentőségre (és jelentésre) tettek szert a 20. század második felében.

A magyar és a szovjet labdarúgó-válogatott (1954 és 1991 között) húsz hivatalos mérkőzést játszott egymással; tíz alkalommal a szovjetek, négyszer a mieink nyertek, míg hat találkozó döntetlenre végződött. Bár kétségtelen, hogy voltak olyan időszakok, amikor a szovjetek jobb játékerőt képviseltek a mieinknél (gondoljunk csak a Lev Jasinnal felálló, 1960-as Európa-bajnok együttesre), ám mindenképpen figyelemre méltó, hogy a világverő Aranycsapat egyszer sem tudott diadalmaskodni a szovjetek felett. (az 1956 szeptemberében Moszkvában győzelmet arató együttest legfeljebb már csak félig-meddig lehetett az Aranycsapatnak tekinteni.)

A jelek szerint azonban a szovjetek sem bíztak semmit a véletlenre: talán nem véletlen, hogy 1952 májusában „Moszkva válogatottja” néven álltak ki ellenünk (bár Puskáséknak így sem sikerült nyerni), és az első hivatalosan is Szovjetunió elleni mérkőzésre csak az elvesztett vb-döntő után, 1954 szeptemberében került sor. (Megjegyzem, ez az óvatosság, már ha erről volt szó egyáltalán, nemcsak a magyarokkal szemben érvényesült, hiszen ebben az időszakban a barátságos meccseit rendre Moszkva válogatottjaként játszotta a szovjet csapat.) Bár a hatvanas években a magyar válogatott már nem számított a világ legjobb csapatának, azért még mindig Európa és a világ élvonalába tartozott, ám nyerni ekkor sem nagyon sikerült. Emiatt széles körben elterjedt a vélekedés, hogy a találkozók eredménye nem a pályán dőlt el, a mieinknek felsőbb utasításra kellett leadni a meccseket.

A magyar–szovjet mérkőzéseket tehát a közvélemény jelentős része politikai tettként értelmezte. És ekként értelmezte az állambiztonság is, amely amúgy is nagy figyelmet szentelt a sportnak és a labdarúgásnak. A Szovjetunió elleni találkozókkal kapcsolatban elsősorban az érdekelte őket, hogy az emberek mit gondolnak arról, vajon ki vagy mi felelős a kihagyott helyzetekért. A politikai rendőrség úgy gondolta, hogy a mérkőzésekkel kapcsolatos vélemények, megjegyzések kifejezik a megszólalóknak, véleménynyilvánítóknak a két ország viszonyáról vallott felfogását; a kifejezetten ellenséges személyeknek ezek a találkozók alkalmat adnak a szovjetellenes, nacionalista meggyőződésük nyilvános hangoztatására.

Az ellenfelet, jelesül a szovjet csapatra vonatkozó, a lelátókon elhangzott megnyilvánulások a fenti értelmezési keretbe, politikai közegbe kerülve azonnal más értelmet nyertek, és könnyen szovjetellenesség gyanújába keverhették a szurkolókat. Arra, hogy a lelátókon elhangzó, persze nem éppen irodalmias bekiabálások az állambiztonság olvasatában tudatos szovjetellenes támadássá váltak, jó példa az 1963. augusztus 11-én az FTC és a Dinamo Moszkva között a Népstadionban lejátszott barátságos mérkőzés, melyről egy állambiztonsági jelentés azt írja: „…a résztvevő szurkolók részéről rendkívül éles szovjetellenes hecckampány folyt, amely pl. »ki hívott ide benneteket?«, »menjetek vissza Moszkvába«, »csürhe ruszkik«, »fatuskók« ütemes kiáltásokban nyilvánult meg, mely nagy felháborodást keltett a sportszerető közvéleményben”. (A meccsel még a legfelső pártvezetés is foglalkozott: az MSZMP Politikai Bizottsága határozatban figyelmeztette a sportvezetőket, „hogy komoly politikai hiba volt a Dinamó–Ferencváros mérkőzés megrendezése”.) Megjegyzem, a lelátón tartózkodó hálózati személy csak annyit jelentett, hogy a „hangulat általában rossz volt a durva játék miatt, azonban kirívó eset nem fordult elő, mivel több egyenruhás rendőr is volt a szektorban”.

Írásomban három magyar–szovjet meccs, az 1966-os világbajnokságon játszott találkozó, valamint a két 1968-as Európa-bajnoki selejtező kapcsán kifejtett állambiztonsági tevékenységet vizsgálom meg. Ezekről a mérkőzésekről maradt fenn ugyanis a legtöbb állambiztonsági dokumentum.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!