Mit jelentettek a magyar–szovjet meccsekről?

Közismert, hogy a sport, különösen a labdarúgás az államszocialista diktatúra kiépülésétől kezdve összefonódott a politikával. Majtényi György szerint a kommunista vezetők „futballőrülete” a munkás-ethosz megnyilvánulásának tekinthető. Az elit a focin keresztül igyekezett láthatatlanná tenni az őt a tömegektől elválasztó határokat, ami annál is fontosabb volt a számára, mert éppen a dolgozó tömegekre hivatkozva gyakorolta uralmát. A labdarúgásnak és különösen az Aranycsapatnak szánt figyelemelterelő, illetve legitimáló funkció révén válik érthetővé például, miért váltott ki óriási elkeseredettséget, és vezetett utcai tömegtüntetésekhez az 1954-es világbajnoki döntő elvesztése. Ezt követően a vezetés mintha a hibákat is jobban észrevette volna; a magyar labdarúgás helyzetéről 1956 közepén készített, Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnöke által jegyzett jelentés például igen kritikus hangot ütött meg.

Vallásnál is több

Fontos leszögezni, hogy a foci és a széles értelemben vett politika összefonódása távolról sem tekinthető kivételesnek, sőt, a játék – egy bizonyos szinten felül – rendszerint túlmutat önmagán. „Természetesen a labdarúgás nem ugyanolyan súlypont, mint Bach vagy a buddhizmus. De gyakran mélyebb érzéseket kelt, mint a vallás, és a hagyományok tárházaként legalább ugyanannyira része a közösségi létnek” – fogalmazta meg Franklin Foer.

A futball identitásokat hordoz és identitásokat teremt, visszatükrözi a társadalmi és politikai változásokat, mozgásokat, és generálja is azokat. Gondoljunk csak a Rangers és Celtic ír eredetű, ám Skóciában gyökeret eresztő és szárba szökkenő ellentétére vagy arra, hogy a Franco-diktatúra időszakában milyen szerepet töltött be a baszk és a katalán azonosság kifejezésében az Athletic Bilbao és az FC Barcelona. Utóbbit Manuel Vázquez Montalbán író nemes egyszerűséggel „az állam nélküli nemzet eposzi fegyveré”-nek nevezte. (Hasonló szerepet játszottak a bécsi klubok az Anschluss után provinciálissá váló Bécs identitásának megőrzésében.)

Miután a labdarúgást nem légüres térben játsszák és nézik, természetes, hogy a „külvilág” értékei, érdekei, nézetei, hiedelmei megjelennek a pályán, és még inkább a nézőtéren. Miként, mondjuk, az angol–argentin válogatott meccsek teljesen más jelentést hordoznak a Falkland-háború után, mint hordoztak előtte, úgy a magyar és a szovjet válogatott közötti mérkőzések sem voltak szimplán focimeccsek, hanem, a két ország egyenlőtlen viszonya miatt, különös jelentőségre (és jelentésre) tettek szert a 20. század második felében.

A magyar és a szovjet labdarúgó-válogatott (1954 és 1991 között) húsz hivatalos mérkőzést játszott egymással; tíz alkalommal a szovjetek, négyszer a mieink nyertek, míg hat találkozó döntetlenre végződött. Bár kétségtelen, hogy voltak olyan időszakok, amikor a szovjetek jobb játékerőt képviseltek a mieinknél (gondoljunk csak a Lev Jasinnal felálló, 1960-as Európa-bajnok együttesre), ám mindenképpen figyelemre méltó, hogy a világverő Aranycsapat egyszer sem tudott diadalmaskodni a szovjetek felett. (az 1956 szeptemberében Moszkvában győzelmet arató együttest legfeljebb már csak félig-meddig lehetett az Aranycsapatnak tekinteni.)

A jelek szerint azonban a szovjetek sem bíztak semmit a véletlenre: talán nem véletlen, hogy 1952 májusában „Moszkva válogatottja” néven álltak ki ellenünk (bár Puskáséknak így sem sikerült nyerni), és az első hivatalosan is Szovjetunió elleni mérkőzésre csak az elvesztett vb-döntő után, 1954 szeptemberében került sor. (Megjegyzem, ez az óvatosság, már ha erről volt szó egyáltalán, nemcsak a magyarokkal szemben érvényesült, hiszen ebben az időszakban a barátságos meccseit rendre Moszkva válogatottjaként játszotta a szovjet csapat.) Bár a hatvanas években a magyar válogatott már nem számított a világ legjobb csapatának, azért még mindig Európa és a világ élvonalába tartozott, ám nyerni ekkor sem nagyon sikerült. Emiatt széles körben elterjedt a vélekedés, hogy a találkozók eredménye nem a pályán dőlt el, a mieinknek felsőbb utasításra kellett leadni a meccseket.

A magyar–szovjet mérkőzéseket tehát a közvélemény jelentős része politikai tettként értelmezte. És ekként értelmezte az állambiztonság is, amely amúgy is nagy figyelmet szentelt a sportnak és a labdarúgásnak. A Szovjetunió elleni találkozókkal kapcsolatban elsősorban az érdekelte őket, hogy az emberek mit gondolnak arról, vajon ki vagy mi felelős a kihagyott helyzetekért. A politikai rendőrség úgy gondolta, hogy a mérkőzésekkel kapcsolatos vélemények, megjegyzések kifejezik a megszólalóknak, véleménynyilvánítóknak a két ország viszonyáról vallott felfogását; a kifejezetten ellenséges személyeknek ezek a találkozók alkalmat adnak a szovjetellenes, nacionalista meggyőződésük nyilvános hangoztatására.

Az ellenfelet, jelesül a szovjet csapatra vonatkozó, a lelátókon elhangzott megnyilvánulások a fenti értelmezési keretbe, politikai közegbe kerülve azonnal más értelmet nyertek, és könnyen szovjetellenesség gyanújába keverhették a szurkolókat. Arra, hogy a lelátókon elhangzó, persze nem éppen irodalmias bekiabálások az állambiztonság olvasatában tudatos szovjetellenes támadássá váltak, jó példa az 1963. augusztus 11-én az FTC és a Dinamo Moszkva között a Népstadionban lejátszott barátságos mérkőzés, melyről egy állambiztonsági jelentés azt írja: „…a résztvevő szurkolók részéről rendkívül éles szovjetellenes hecckampány folyt, amely pl. »ki hívott ide benneteket?«, »menjetek vissza Moszkvába«, »csürhe ruszkik«, »fatuskók« ütemes kiáltásokban nyilvánult meg, mely nagy felháborodást keltett a sportszerető közvéleményben”. (A meccsel még a legfelső pártvezetés is foglalkozott: az MSZMP Politikai Bizottsága határozatban figyelmeztette a sportvezetőket, „hogy komoly politikai hiba volt a Dinamó–Ferencváros mérkőzés megrendezése”.) Megjegyzem, a lelátón tartózkodó hálózati személy csak annyit jelentett, hogy a „hangulat általában rossz volt a durva játék miatt, azonban kirívó eset nem fordult elő, mivel több egyenruhás rendőr is volt a szektorban”.

Írásomban három magyar–szovjet meccs, az 1966-os világbajnokságon játszott találkozó, valamint a két 1968-as Európa-bajnoki selejtező kapcsán kifejtett állambiztonsági tevékenységet vizsgálom meg. Ezekről a mérkőzésekről maradt fenn ugyanis a legtöbb állambiztonsági dokumentum.

„Ha a magyarok győznek, a szocializmusnak vége"

Az 1966-ban Angliában rendezett világbajnokságon a magyar válogatott csoportjában a második helyen végzett, megelőzve a címvédő Brazíliát. Amikor kiderült, hogy a negyeddöntőben a Szovjetunióval fogunk játszani, azonnal megindultak a találgatások, hogy vajon a magyarok „lefekszenek-e” a szovjeteknek. Az állambiztonság pedig azonnal érdeklődni kezdett a találgatások iránt. Az ifjúságvédelmi területen foglalkoztatott „Papp Ferenc” fedőnevű informátort is megbízták azzal, hogy a November 7. téri (ma Oktogon) totózóban és a közeli Rozmaring eszpresszóban figyelje a vb-vel kapcsolatos hangulatot.

Utóbbi helyen „Papp” egy asztaltársaság beszélgetését hallgatta ki: a jelenlévők szerint „a magyar csapat eladja a mérkőzést, kapnak fejenként 100 000 Ft-t, és győzni engedik a szovjeteket”. Egy később csatlakozó férfi kijelentette, „ha a magyarok győznek, a szocializmusnak vége Magyarországon”. A Pesterzsébeti Vasas Kultúrházba, közkeletű nevén a Csilibe bejáró fiatalok úgy vélték, hogy jobb a magyar válogatott, de döntetlenre fognak játszani, és a szerencsére bízzák a továbbjutást.

Hasonló véleményekről számolt be egy másik, szintén a fiatalok körében mozgó hálózati személy, „Pincés” is, aki azt jelentette, hogy a Szabadság Szálló felszolgálói szerint „le fogunk feküdni”. Az egyik pincér ennek kapcsán megjegyezte, hogy így „olcsóbb lesz a Moszkvics”. „Pincés”-t is megbízták, hogy – a Moszkva téren, valamint a Hungária Étterem, az EMKE és a Savoy Étterem előtti részeken, ahol a totózók rendszeresen összejönnek – figyelje a világbajnoksággal kapcsolatos hangulatot, és amennyiben szovjetellenes kijelentéseket és – lám, mire volt felkészülve az állambiztonság – tüntetésre vagy egyéb rendzavarásra utaló előkészületeket észlel, azt azonnal jelentse. (Ilyenekre végül nem került sor, az említett helyeken még kisebb csoportosulás sem alakult ki.)

Némileg más hangulatról számolt be a „Kovács István” fedőnevű ügynök, aki a „Papp” által is látogatott Rozmaring eszpresszóban hallgatott ki egy beszélgetést. Ennek során politikai felhangok nélkül arról volt szó, hogy a szovjetek elleni mérkőzéstől semmi jót nem lehet várni, mert a mieink gátlásokkal küzdenek a szovjet válogatott ellen, emellett nincsenek is olyan jó erőben, mint azok. Baróti Lajos szövetségi kapitány már nem tudja összefogni a társaságot, a játékosok parancsolnak neki. A beszélgetés résztvevői biztosak voltak abban, hogy hazatérve Baróti lemond a posztjáról.

Vereség és az első ügy

A félelmek beigazolódtak, hiszen július 23-án Sunderlandben 2–1-es vereséget szenvedtünk a szovjetektől. A mérkőzés után immáron arról folytak az eszmecserék, hogy vajon felsőbb utasításra vesztettünk-e. „Papp Ferenc” megállapítása szerint a Rozmaring presszóban jelenlévőknek csak mintegy tizede állította, hogy a magyar csapat „lefeküdt”. A többség azon a véleményen volt, hogy „elmúlt már a Rákosi-rendszer”, amikor le kellett adni a meccseket, egyszerűen azért kapott ki a válogatottunk, mert az egész VB-n rapszodikus teljesítményt nyújtott, és most nem fogott ki jó napot. Hasonlóképpen gondolták a mérkőzés másnapján a Bartók Béla úti Szeged Étteremben összegyűlő társaság tagjai is (ahova feltehetően a besúgó is tartozott). A fiatalok helyeselték Baróti Lajos szövetségi kapitány lemondását, mondván, nem végzett rossz munkát, „de éppen ideje, hogy átadja helyét egy fiatalabb, nagyobb tudású személynek”.

„Kovács István” egyáltalán nem hallott olyan véleményeket, miszerint a magyar csapat politikai okok miatt „lefeküdt” volna a szovjeteknek, ezek jobbak voltak, megérdemelten győztek. Az ügynök környezetében lévő emberek – bár „nagyon elkeseredetten szidták a játékosokat és a vezetőket” – általában meg voltak elégedve a válogatott által elért eredménnyel. Noha a nyolc közé kerülés után jobbat vártak, egyöntetű vélemény szerint a játékosok megérdemlik, hogy ünnepélyesen fogadják őket.

Mindazonáltal az elvesztett negyeddöntő miatt érzett elkeseredés sok futballrajongóban keltett heves indulatokat, és volt, aki ellen eljárás is indult ezért. Egy tatabányai fiatalember, T. M. július 25-én az Egység utcai étkezdébe tért be ebédelni. Kis idő múlva az asztalához telepedett egy idegen, tőle idősebb férfi, L. I., majd megjelent T. M. két ismerőse, L. G. és U. Sz. J. is. Evés közben a világbajnokságról, kiváltképp a magyar válogatott teljesítményéről kezdtek beszélgetni. T. M. azon a véleményen volt, hogy a magyar csapat „lefeküdt” a szovjeteknek, majd valamivel később, miután a többiek is elmondták a véleményüket, indulatosan valami olyan kijelentést tett, hogy ezeknek a piszkos szovjeteknek lefeküdt a magyar csapat, a szovjet futballistáknak egytől egyig eltörné a kezét-lábát, és ha rajta múlna, a szovjeteket a legkisebbtől a legöregebbig mind kiirtaná. Ebben lényegében az összes jelenlévő megegyezett (csupán L. G. emlékezett úgy, hogy T. M. kinyírás helyett akasztásról beszélt), L. I. csak annyit tett hozzá vallomásában, hogy megkérdezte T. M.-et, akkor vajon a portugáloknak is lefeküdtünk? (Minden bizonnyal ő, vagyis az „idősebb férfi”, jelentette fel T. M.-et, U. Sz. J. ugyanis elmondta, hogy amikor felálltak az asztaltól, arra lett figyelmes, hogy az asztalnál ülő ismeretlen férfi „valamit feljegyzett”.)

T. M. mindvégig azt hangoztatta, hogy valamennyi kijelentését, így az utolsót is, a szovjet játékosokra értette. „Előadni kívánom, hogy én nem haragszom a szovjet népre, emberekre, és én nem is azokra mondtam, hogy kinyírnám őket. Hiszen a futballról volt szó, én kijelentésemet úgy értelmeztem, hogy a szovjet csapatokat a legkisebbtől a legnagyobbat [sic!] mind kinyírnám játékban, vagyis valamennyi csapatjukat meg tudtuk volna verni, hiszen olyan nagy helyzeteket hagyott ki egy-egy játékosunk, hogy azt a labdát még én is berúgtam volna” – védekezett. Kihallgatója azonban nem akart hinni neki, és a pontos fogalmazást kérte számon rajta, illetve nekiszegezte azt – az utólag is logikusnak tűnő – kérdést, hogy ha a magyar játékosokra haragudott, akkor miért a szovjet focistákat akarta „kinyírni”. T. M. erre azt válaszolta, hogy rájuk is haragudott, „mert rosszabbul játszottak, mint a magyar csapat, két gólhelyzetük volt, és mind a kettőt ki is használták”. Elismerte, hogy meggondolatlanul cselekedett, ám úgy vélte, nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, hogy azért le kellett őt tartóztatni.

Az augusztus 5-én kezdődött nyomozást alig két hét alatt befejezték. A tatabányai Városi Bíróság viszont csak október végén hozta meg az első fokú ítéletét: T. M.-et közösség megsértése miatt tízhavi javító-nevelő munkára ítélték, amit a munkahelyén, 15%-os bércsökkentéssel kellett eltöltenie. Az indoklás hosszasan fejtegeti, hogy a vádlott nagy futballrajongó, ha módja van, minden mérkőzést megnéz, rendszeresen olvas sportújságot, jól ismeri a csapatok összeállítását és játéktudását – ezzel mintegy azt sugallva, hogy T. M.-nek igaza lehetett akkor, amikor azt hangoztatta, hogy a magyar válogatottnak győznie kellett volna. Vagyis tettét a mérkőzés elvesztése miatti – a fentiek alapján jogosnak tekinthető – felháborodásában, ún. „vélt sérelem” miatt követte el.

A bíróság elfogadta T. M. védekezését, vagyis azt, hogy a szovjetek „kinyírására” vonatkozó kijelentését a szovjet labdarúgókra tette, és nem a szovjet emberekre általában. Miután a beszélgetés során a világbajnokság és a magyar–szovjet mérkőzés volt a téma, egyrészt „a logika általános szabályait”, másrészt „az egyszerűbb emberek mondatszerkesztési készségét” figyelembe véve nem is lehetett más következtetést levonni. (Habár L. I. a vádlott megjegyzéséből azt a konklúziót vonta le, hogy a vádlott a megjegyzését a szovjet népre értette, a bíróság szerint a tanúnak a tényeket kell közölnie, nem pedig következtetéseket; ezek levonása a bíróság dolga.)

A másodfokon eljáró Komárom Megyei Bíróság teljesen máshogy látta az esetet, a vádlott cselekményét izgatásnak minősítette, és ezért T. M.-et négyhavi szabadságvesztésre ítélte, melynek végrehajtását három évre felfüggesztette. A megyei bíróság véleménye szerint T. M. kijelentése (ha rajta múlna, kinyírná a szovjeteket a kicsitől a nagyig) egyfelől nem kizárólag a szovjet futballistákra, hanem valamennyi szovjet emberre vonatkozott, másfelől azt nem a mérkőzés feletti vita hevében tette, hanem a korábbi megnyilatkozásaitól „időbelileg megszakítva”.

Sajátos humorérzékről tesz tanúbizonyosságot az indoklásnak az a maliciózus megjegyzése, miszerint „a logika általános szabályai” alapján olyan következtetés is levonható, hogy a vádlott a fenti szavakat a szovjet népre vonatkoztatta. A megyei bíróság nem fogadta el azt sem, hogy bármilyen „vélt sérelem” állhatna a kijelentések hátterében, mivel „semmiféle egyéni sérelem nem érhet egy magyar futballrajongót, mert a magyar csapat esetleg vereséget szenved”. A jogerős ítélet nyomán T. M. politikai elítéltnek minősült, ezért az állambiztonság operatív nyilvántartásba vette és évekig megfigyelés alatt tartotta.

A sport iránt érdeklődő közvélemény egy része hónapokkal később is meg volt arról győződve, hogy a szovjetektől elszenvedett vereségnek nagypolitikai okai voltak. Amikor 1966 őszén felvetődött – az utóbb valótlannak bizonyuló – hír, miszerint Baróti Lajos lesz az FTC edzője, az elképzelés enyhén szólva nem aratott nagy sikert a játékosok, a vezetők és a drukkerek körében. Utóbbiak úgy látták, hogy Baróti azért akar befurakodni a Ferencvároshoz, hogy „helyrehozza becsületét, és hogy ne utálja mindenki”. (Ez a vélemény az FTC-hez kapcsolódó jelentésekről is sokat elárul.) A Fradi-szurkolók szerint a volt szövetségi kapitány kormánykitüntetést is azért kapott, mert „a világbajnokságon a szovjet csapattól hagyta megveretni a magyar csapatot”.

Készülődik az állambiztonság, anomáliák a jegyek körül

Az 1968-as Európa-bajnokság selejtezőinek első körét magabiztosan teljesítette a magyar csapat, csoportjában az élen végzett, megelőzve az NDK-t, Hollandiát és Dániát. A második, egyenes kieséses szakaszban a szovjet válogatott várt a magyarokra. A találkozóra a szokásoknak megfelelően nemcsak a játékosok, edzők és sportvezetők, hanem az állambiztonsági szolgálatok is készültek. Az 1968-ban sorra kerülő főbb sportesemények operatív biztosítási terve alapján a májusi mérkőzésre a BM III/III-2. Osztály nyolc operatív tisztet vezényelt. (A május 26-i magyar–szovjet ifjúsági találkozóra elégségesnek tartották egyetlen tiszt kiküldését.) Jelezték, hogy a meccs pontos idejének kijelölését követően – a terv készítésekor még nem tudták, hogy arra 4-én kerül majd sor – külön biztosítási tervet készítenek a BRFK Politikai Nyomozó Osztályával együttműködve. (Ez utóbbi nem található meg az ÁBTL iratai között.)

Várkonyi Bálint százados 1968. március 15-én folytatott megbeszélést Elbert Györggyel, az MTS párttitkárával és Pécsi Tiborral, a Sportpropaganda Vállalat igazgatójával. A mérkőzés jegyeinek tervszerű elosztása érdekében megállapodtak, hogy a belépőket elsősorban a munkahelyi kollektíváknak biztosítják, szükség esetén fel is hívják a vállalatok és különböző szervezetek figyelmét a jegyigénylésre. (Az igények teljesítéséről a területi testnevelési és sportbizottságok elnökeit, valamint a kerületi párttitkárokat is tájékoztatni kellett.)

Csak a fennmaradó részt árusították elővételben, ám a IV., V. és VI., valamint a J, L, P és R szektorokba egyéni vásárló így sem vehetett belépőt. A jegyeket úgy kellett elosztani, hogy négy-öt darabnál több ne szóljon egymás mellé, a többit más szektorokba és különböző sorokba kellett kiadni. Pár héttel később az MTS arról tájékoztatta az állambiztonságot, hogy a találkozóra állítólag több ezer csehszlovák és lengyel turista érkezése várható. Az információt egy ügynökjelentés is megerősítette, eszerint ugyanis a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói jegyeket vásárolnak lengyel egyetemisták részére. A rendőrség a tekintetben viszont nyugodt lehetett, hogy „huligán megmozdulásra” utaló értesüléseik nem voltak.

A mérkőzés előtti napokban a jegyeladás, pontosabban az eladott jegyek elosztásának a kérdése a szurkolókat is foglalkoztatta. „Kőműves” informátor előtt az FTC volt propagandistája kifakadt, hogy a jobb helyekre szóló belépőket a munkásőrség és a BM kapta, mert félnek. (Hogy kik és kitől, vagy mitől, a jelentésből nem derül ki.) A Fradi pénztárosa abbeli félelmének adott hangot, hogy valakik valamire készülnek, amiből csak baj szokott származni.

Amikor az ügynök felvetette, hogy abból senkinek sem lesz baja, ha a szabálytalanságnál fütyülnek, az úszószakosztály jelen lévő elnöke megjegyezte: „Na de itt nem arra mennek, hanem tudják azt, hogy a mieink kiesnek, és ez fáj a magyar közönségnek.” A pénztáros szerint a közönség ennek ellenére, sőt csak azért is balhézni fog, és biztosra vette, hogy lesz, akit elvisznek. „Kőműves” pár nappal később egy beszélgetésről számol be, amelynek az egyik résztvevője felvetette, hogy úgysem nyerhetünk, mire egy másik jelenlévő megjegyezte, hogy akkor „olyan tüntetés lesz, hogy az na”. Az informátor szerint ha jobbak a mieink, akkor nyerhetünk a szovjetek ellen, mint Nápolyban a vízilabda-csapat, ám erre azt a választ kapta, hogy az más, ott nincs akkora tömeg, mint a focinál.

A felkészülés, "rejtélyes" sérülések

A fentiekből látható, hogy az állambiztonság – természetesen – az általa foglalkoztatott hálózati személyeket is felkészítette a mérkőzésre. Azokkal az ügynökökkel, akikkel rendszerint havonta tartottak beszámolót, most heti két alkalommal kellett beszámolniuk a birtokukba jutó információkról. Helyzetükből adódóan elsősorban a BRFK sportvonalon beszervezett ügynökei jöttek számításba, főleg azok, akik a leginkább „nacionalistának” tekintett Ferencváros szurkolóinak megfigyelését végezték. A „Csillag” fedőnéven jelentő informátort már hetekkel korábban megbízták, hogy jelentse, a hangadók milyen ellenséges politikai megnyilvánulásokat tesznek a mérkőzés kapcsán, illetve milyen terveik vannak a meccsre. Sajnos, az informátor munkadossziéjában az április utáni hónapokból nem található jelentés, így nem tudjuk, hogy milyen eredménnyel teljesítette feladatát.

Egy másik hálózati személynek adott utasítás azt mutatja, hogy a besúgók feladata nem csupán a megfigyelés volt, hanem a szurkolók hangulatának alakítása is. A „Zombori” fedőnevű informátort ugyanis azzal bízták meg, hogy keressen fel két fradista vezérszurkolót, és érdeklődjön a meccsel kapcsolatos terveikről, a beszélgetés során pedig az instrukcióknak megfelelően kellett viselkednie: „Vesse fel, hogy nincs nagy remény a győzelemre, azonban bízni kell a csapatban.” Nem tudni, hogy az állambiztonság ezzel az utasítással – a hálózati személyen keresztül – a szurkolók hangulatát igyekezett-e alakítani (és lehűteni a túlzott várakozásokat), vagy azért adták-e az ügynök szájába a fenti szavakat, hogy véleménye ne különbözzön a szurkolók többségének a véleményétől.

Az állambiztonság a jelek szerint nemcsak a nézők, hanem a csapat miatt is aggódott. Biztos, ami biztos alapon a mérkőzés előtt K-ellenőrzés alá vonták Sós Károly szövetségi kapitányt, vagyis a postáját megfigyelték. Az igazi problémát azonban a labdarúgók jelentették. A csapat tagját, „Nemere” informátort is utasították, hogy amennyiben a magyar–szovjet találkozóval kapcsolatban „olyan szándékról vagy előkészületről szerezne tudomást, mely a BM szervek közbenjárását igényli, időben tegye meg jelentését”. Hírek szerint több meghatározó játékos nem akart játszani a szovjetek ellen.

A „Forgács” fedőnevű informátor a Sport Szállóban a válogatott keret többi tagjától hallotta, hogy Rákosi Gyula és Farkas János félnek a szovjetek elleni összecsapástól, nem akarnak szerepelni a mérkőzésen, ezért a bajnoki találkozón igyekeznek megsérülni; már az előkészületi meccseken is ezért játszottak formán kívül. Rákosi a „Kőműves” fedőnevű besúgónak is azt mondta, hogy örülne, ha sérült lenne. „Kőműves” szerint sérülésre hivatkozva Varga Zoltán is le akarta mondani a válogatott meccs előtt lejátszott Diósgyőr elleni bajnokin való részvételt, ám végül – nem tudni, kinek a hatására – vállalta a játékot. A sérülések olyannyira elszaporodtak, hogy az egyesületek orvosait piszkálni kezdték, így Juhász József, az FTC orvosa sem merte már azt mondani, hogy Albert Flórián sérült.

A politikai rendőrséget leginkább Albert – szerintük hetek óta színlelt – sérülése foglalkoztatta. „Forgács” szerint Albert Flórián azért nem tartott a csapattal, mert a Dunaújváros elleni meccsen megsérült, ám a besúgó egy újvárosi játékostól úgy értesült, hogy Albert semmilyen rúgást nem kapott a lábára, egyszerűen csak lement a pályáról. A valódi okra vonatkozóan több feltételezés is az állambiztonság tudomására jutott, ám ezekben csak az volt a közös, hogy a labdarúgó nem akart a válogatottban szerepelni. „Kőműves” úgy tudta, hogy Albert a Mátraival való konfliktusa miatt nem akar játszani a válogatottban; hiszen már a Fradiból is ő zavarta el Mátrait. Csapattársa, „Nemere” szerint Albert a rá kiszabott pénzbüntetés miatt sértődött meg, azonban azon a véleményen volt, hogy a mérkőzésért járó 30 000 forint minden bizonnyal jobb belátásra bírja Albertet, aki vállalni fogja a játékot.

Az értesülés bekerült a mérkőzéssel kapcsolatos helyzetjelentésbe is, ám „Kőművest” jelölték meg hírforrásként. Ő azonban a munkadossziéjában található dokumentumok alapján akkor még nem jelentett ilyet. Csak később számolt be arról, hogy a hírek szerint a labdarúgó egy csempészési ügyben kiszabott pénzbüntetését az állammal akarja kifizettetni, ezért nem játszik (tehát sértődést kifejezetten nem említ). Az informátor egyébként a csapatorvostól azt hallotta, hogy Albert játékra képes.

Albert Flórián végül is nem lépett pályára, a mérkőzés előtti napon jelezte ugyanis a kapitánynak, hogy lovaglóizom-sérülés miatt nem tudja vállalni a játékot. Lépése rossz hatással volt a csapattársakra, és nyomott hangulatban készültek a meccsre. Különösen a két újonc, Fazekas László és Fatér Károly volt ideges, olyannyira, hogy a meccs közben majdnem rosszul is lettek. Az előzetes félelmek végül nem igazolódtak, tizenkét év után ismét le tudtuk győzni a Szovjetunió válogatottját: a május 4-i találkozón, mint az közismert, 2–0-ra nyertünk. A korábban említett labdarúgók közül Rákosi Gyula és Farkas János játszott, sőt utóbbi szerezte a magyar csapat vezető találatát; a másik gólszerző Göröcs volt.

Takács Tibor írásának folytatása a Betekintő legújabb számában olvasható