Rendbontástól tartottak az elfeledett nemzeti ünnepen

Állami ünneptől a randalírozásig

Így kompromisszumos megoldásként Báró Bánffy Dezső miniszterelnök április 11-ét jelölte meg, mindkét fél számára elfogadható, ám mégis 48-as tartalmat hordozó nemzeti emléknapnak. A kínos helyzetben ezzel kívánta kielégíteni az ellenzéki Kossuth Ferenc által benyújtott törvényjavaslat igényét március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítására. Április 11-e ideális megoldásnak ígérkezett, mivel az áprilisi törvények megvalósították a márciusi forradalom vívmányait, ugyanakkor elfogadható volt az udvar szemében is, hiszen a Habsburg uralkodóház részéről V. Ferdinánd király szentesítette azokat, és maga Ferenc József, birodalmi főhercegként, szintén jelen volt a törvények pozsonyi kihirdetésén.

Ám április 11-e nem válhatott igazán nemzeti ünneppé. Hogy miért nem? Talán, mert felülről vezérelt, kijelölt ünnepnap volt, hiányzott a hozzá kapcsolódó érzelmi kötődés, és hagyománya sem volt szemben március 15-e megünneplésének immár ötven éves történetével. Az április 11-i nemzeti ünnepeken csupán a politikai elit, a közjogi méltóságok, a kormánypárt képviselői és magas rangú tisztviselői emlékeztek, ám a nép utcai demonstrációja és ünneplése továbbra is március 15-éhez kapcsolódott.

1898. március 15-e

A dualizmus kezdeti éveiben kialakult rendszeres március 15-i megemlékezéseken, kezdetben elsősorban az egyetemi ifjúság és a közjogi ellenzék, később, egymástól elhatárolódva a polgári radikálisok és a szocialisták szervezésében is, évről évre több ezren vettek részt, s annak ellenére, hogy az iskolákban tanítási szünettel egybekötve 1898-ban elrendelték április 11-e megünneplését, számos oktatási intézményben továbbra is megemlékeztek március 15-e emléknapjáról is. 1898-at követően a kezdeti politikai nyomás elmúltával pedig, az április 11-i megemlékezések háttérbe szorultak március 15-ével szemben.

Az április 11-ét nemzeti ünneppé nyilvánító 1898. évi V. törvénycikk megszavazását heves parlamenti vita előzte meg, mely kiválóan tükrözte a dualizmus kori Magyarország közjogi értelemben vett belpolitikai megosztottságát, azaz a dualizmus feltétel nélküli elfogadását illetve annak éles kritikáját. A pártok képviselői ennek szellemében választottak április 11-e illetve március 15-e között. A kormánypárt parlamenti fölényének köszönhetően azonban a képviselőház többsége nyíltan elhatárolódott március 15-étől.

A forradalom ötvenedik évfordulóján az országgyűlés nem rendelt el szünetet, s nem tartottak ünnepi díszülést sem, hanem a szokásos mederben folyt a munka. A nevezetes évforduló napján a képviselők ugyan még mindig a nemzeti ünnepről vitatkoztak, közvetve legalább így "emlékezve" március 15-ére. Április 11-e törvénybe iktatása ellenére azonban, a nemzet részéről a forradalom emléknapja iránt megnyilvánuló rokonszenv és érzelmi kötődés végül azt eredményezte, hogy még a korábbi éveknél is látványosabban és fényesebb külsőségek között, hatalmas tömeges részvétel mellett ünnepelték meg a forradalom fél évszázados évfordulóját.

Március 15-e ötvenedik évfordulójának megünneplését a kormánypárt támogatásának hiányában elsősorban a közjogi ellenzék szervezte, de külön ünnepelt az egyetemi ifjúság, a polgári radikálisok és a szocialista munkásság is. Az utcai megemlékezések lelkes tömeges részvétel mellett zajlottak, a korabeli tudósítók szerint Kossuth 1894. évi temetése óta nem volt ennyi ember a pesti utcákon. Ám a meghitt megemlékezéseket sorra megzavarták a hivatalos politikai életből kirekesztett szocialista és polgári radikális hangok.

A szocialisták (akik egyébként március 14-én külön ünnepeltek a városligetben) március 15-én a Nemzeti Lovardában, a Múzeumkertben, a budai honvéd szobornál, valamint az esti Petőfi szobor mellett rendezett megemlékezésen hangos bekiabálásokkal, és a Marseilleaise tüntető éneklésével adtak hangot elégedetlenségüknek. Estére pedig elszabadult a pokol. A belvárosban a randalírozók üzleteket és kirakatokat törtek be, a Függetlenségi Kör épülete előtt pedig verekedés tört ki az ún. hazafias munkásság és a szocialisták között. A nap végére azonban a rendőrségnek sikerült helyreállítania az utcák nyugalmát. Az eredmény 39 letartóztatott és tetemes károk az ablakokban és kirakatokban.

Ilyen előzmények után nagy várakozással, de még több biztonsági intézkedéssel néztek a hatóságok az alig egy hónappal későbbi, első április 11-i nemzeti ünnep elé. A kényszeredetten hivatalossá emelt ünnepnap nem érte el célját. Ahelyett, hogy eggyé kovácsolta volna a nemzetet, erősen megosztotta az embereket. Az ifjúság és az ellenzék vonakodott csatlakozni a parancsolt állami ünnephez. A budapesti asztaltársaságok központja április 1-i összejövetelén mondta ki, hogy nem vesz részt a központilag szervezett fáklyás felvonuláson. Ugyanígy tett a budapesti tudományegyetem ifjúsága is.

Az eset kapcsán a rektor fegyelmi vizsgálatot indított Tóth Ödön, az Egyetemi Kör elnöke ellen. Az első hivatalos április 11-i nemzeti ünnep napja éppen Húsvét hétfőre esett, amely még inkább megnehezítette az emléknap rendezvényein a lelkes, tömeges részvétel biztosítását. A miniszterelnök még 1898 februárjában "körlevélben" rendelte el a törvényhatóságoknál, hogy április 11-ét minden körülmények között ünnepélyes, hivatalos közgyűlés egybehívásával kell megünnepelni. Ugyanakkor ismerve a közhangulatot, s főként egyes megyék ellenzéki jellegét, március 15-e megünneplését nem tiltotta meg, csupán kérte a törvényhatóságok vezetőit, hogy lehetőség szerint április 11-e emléknapját részesítsék előnyben.

1. Állami ünneptől a randalírozásig
2. Ferenc József, mint Magyarország legalkotmányosabb uralkodója