Kivételezett zsidók kerülhettek Adolf Eichmann listájára

Még ma is a második világháború egyik legnagyobb rejtélyének számít, hogy miként maradhatott életben 800 zsidó Berlin közepén, egy Adolf Eichmann által támogatott kórházban.

Patyomkin kórház a Birodalom fővárosában

Eichmann

Amikor az oroszok elfoglalták Berlint, a város közepén fekvő Wedding negyedben egy csaknem teljesen épen maradt elegáns épületre bukkantak. Rögtön ki is fosztották. Az orvosi műszerek és ágyak arra utaltak, hogy a ház a háború alatt kórházként működött. A pince azonban meglepetést rejtett: 800 embert, akik itt húzták meg magukat. Az oroszok igencsak meglepődtek, mert nehezen tudták elképzelni, hogy akár egyetlen zsidó is túlélhette a nácik végső megoldását, főleg nem a legmagasabb körök parancsára. E rendkívüli történet még ma sem ismert teljesen. Kik voltak ezek a túlélők, és Hitler milyen sötét céllal hagyta őket életben?

A 800 férfi és nő a legkülönbözőbb emberi drámákat élte át. Voltak köztük bátrak, szerencsések és ravaszak. Voltak, akik együttműködtek a náci rezsimmel, és kémként dolgoztak. Köztük voltak a "kiváltságot élvező" zsidók, az árja németek házastársai. És ők voltak azok, akiket a legmagasabb rangú náci tisztségviselők védelmeztek. Csak nagyon kevés információ maradt róluk, mert a Gestapo még az oroszok megérkezése előtt minden dokumentumot elégetett.

A Weddingben található zsidó kórházat a jómódú berlini zsidó közösség hozta létre 1914-ben. Hitler hatalomra kerülése azonban megpecsételte az épület sorsát, ahogy a többi zsidó intézményét is. A nürnbergi törvények értelmében a zsidó orvosok nem praktizálhattak többé, és a zsidók nagy része igyekezett elmenekülni az országból. 1933-ban 667 ezer zsidó élt Németországban, a háború kitörésekor már csupán alig egyharmaduk maradt itt.

A kórház azonban tovább működhetett, még az 1938-as zsidóellenes erőszakhullám, az ún. "kristályéjszaka" sem tett kárt benne. Vezetője Walter Lustig, zsidó orvos volt, aki csapatával együtt engedélyt kapott arra, hogy gyógyíthasson. De Lustig közvetlen náci irányítás alatt dolgozott. A becsvágyó, tehetséges orvos a háború előtt jó kapcsolatokat épített ki a Gestapo alacsonyabb rangú alkalmazottaival, akiktől később a parancsokat kapta. Közvetlen felettese Fritz Wöhrn volt, akit Adolf Eichmann, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) IV. B. 4. ügyosztályának (zsidó ügyek) vezetője bízott meg a kórház felügyeletével.

A kórház normálisnak tűnő működése csupán eszköz volt Eichmann kezében, hogy elaltassa a berliniek gyanakvását a zsidókkal kapcsolatos náci tervek miatt. Joseph Göbbels propagandaminiszter ugyanis attól félt, hogy társadalmi nyugtalansághoz vezethet, ha megkezdődik a zsidók tömeges deportálása. A zsidók ugyanis fontos szerepet játszottak Berlin társadalmában. A kórház működése, a zsidó orvosok és nővérek munkája annak a hazugságnak az elterjesztését szolgálta, hogy a nácik egyáltalán nem szándékoznak kiirtani a német zsidókat. A kórház dolgozóit azonban nem lehetett félrevezetni.

A gyógyszerész Ernst Boch és felesége, Ruth, kétségbeesetten igyekeztek elmenekülni kislányukkal Németorságból. 1939-ben levelet írtak Ruth Angliában élő unokatestvérének, és arra kérték, hogy vegye magához hároméves lányukat, Ninát. A gyermeket az utolsó transzporttal sikerült kivinni Berlinből. "Emlékszem, hogy mielőtt elindultam, még elmentünk az apámhoz a kórházba. Anyámra is emlékszem, aki bátran állt az állomás peronján, és mosolygott, és arról mesélt, milyen nagyszerűen fogom érezni magam Angliában" - meséli Nina, aki ma Kelet-Angliában él.

Nina szerencsésen megérkezett új családjához, a Boch házaspár pedig továbbra is a menekülést tervezte, ami 1941-ben már túl késő volt. Amikor Amerika belépett a háborúba, Németország megtiltotta a további emigrációt. Megkezdődtek a deportálások, és egy újabb erőszakhullám sújtotta a berlini zsidóságot. A kórházban dolgozó zsidókat azonban mindez nem érintette, ők tovább folytathatták a munkát.

A "kiváltságosak" közé tartoztak a vegyes házasságból született zsidók is. A náci vezetők ugyan azt hangoztatták, hogy a zsidók és nem zsidók házassága "megfertőzi" az árja vonalat, de Göbbels még mindig tiltakozásoktól tartott. Ezek a zsidók gazdagok voltak, befolyásos barátokkal és rokonokkal rendelkeztek a náci körökben. Helyzetük igen "kényes" volt, deportálásukat késleltették, kivéve, ha házastársuk elvált tőlük. Ez a megfélemlítések miatt egyre gyakrabban előfordult.

A kiváló művész, Manfred Pahl nem volt hajlandó elválni zsidó feleségétől, Aenne-től, ezért 1941-ben kirúgták az állásából, és kényszermunkára vitték. Aenne egy hannoveri német-zsidó családból származott. Két nővére már elmenekült Németországból, de Aenne és férje itt maradt. Azt remélték, hogy megmenekülhetnek. Abban bíztak, hogy 18 éves, kereszténnyé lett lányuk, Beate révén elkerülhetik a deportálást. "Sokáig azt hitték sok más, vegyes házasságban élő zsidó értelmiségihez hasonlóan, hogy elkerülhetik a legrosszabbat. De tévedtek" -mondta Iris Hilke, Beate lánya.

Örültek a deportálásnak

Ahogy egyre több zsidót elhurcoltak, a félelem is egyre nőtt a zsidó családokban. Hilde Kahan, egy igen leleményes porosz zsidó nő ügyes stratégiát dolgozott ki özvegy édesanyja, és saját maga megmentésére: titkárnőnek jelentkezett Walter Lustig, a zsidó kórház igazgatója mellé. A kórház ekkorra még nagyobb szerepre tett szert a zsidó áldozatok megtévesztésében. Lustig és munkatársai azt a parancsot kapták, hogy elsősegélynyújtó állomásokkal és a rémült nők, férfiak és gyerekek számára létrehozott központokkal "nyugtassák meg az embereket". Az orvosok és nővérek azt a hazugságot terjesztették, hogy a zsidókat csupán dolgozni viszik keletre. A valóságban azonban a rigai és lodzi haláltáborokba szállították őket. "Azt mondták, hogy nyugtassuk meg a rettegő zsidókat" - írta Kahan.

A kórházi dolgozók rafinált megtévesztő műveletekben is részt vettek. Az elsők között elszállítandó beteg és mozgássérült áldozatoknak orvosi vizsgálatot javasoltak, amellyel igazolhatják "munkára" való alkalmatlanságukat, és így elkerülhetik a deportálást. Eichmann emberei Lustigot nevezték ki egy speciális "orvosi bizottság" élére, amely kiválaszthatta, ki kapjon mentességet. A bizottság hat zsidó orvosból, hat nővérből és hat titkárból állt. "Mentők hozták a nyomorékokat és betegeket, hogy szerencsét próbáljanak Lustig bizottsága előtt. Az idősek és betegek mind ebben a vizsgálatban reménykedtek, de csak néhányan jártak sikerrel, és azok is csak egy rövid időre" - írta Kahan.

"Ez a kiválasztás életem legszörnyűbb emléke. Az orvosi vizsgálat alatt a Gestapo jelenlétében le kellett írnunk mindent, amit az orvosok halkan közöltek velünk. Vakok, fogyatékosok, tüdőbetegek és epilepsziások jöttek, akiknek sokszor órákig kellett várniuk. A legrosszabb az volt, amikor a váróterembe mentünk, és a barátaink, ismerőseink azért könyörögtek, hogy mentsük meg őket" - írta Kahan.

1942 októberében aztán összegyűjtötték a többi zsidó intézményben dolgozókat, és az idős orvosokat elvitték. Ezután minden kórházi dolgozó rettegésben élt, és igyekezett kihasználni a Lustighoz fűződő kapcsolatát. Kahan a Gestapo egyik konyhájában helyezte el az édesanyját. A fiatal Dora Bürg nővért Lustig közben azzal fenyegette meg, hogy elviteti, mert elkésett a munkából. Dora egy mentőautóba rejtőzve elmenekült, és két évig élt titokban Berlinben szexuális szolgáltatásokat nyújtva egy masszázsszalonban.

A Gestapo tisztjei, köztük Eichmann is, gyakran ellátogattak a kórházba, és véletlenszerűen kiválasztottak néhány zsidót, akiket deportáltak. Nem tudni, mi volt a kiválasztás alapja, de Lustig pártfogásának elnyerése mindenképp jó védelemnek bizonyult. Az 1943-ban deportáltakat Teresienstadba vitték, amelyet a nácik "mintaszerű" koncentrációs táborként propagáltak. A megtévesztés olyan sikeres volt, hogy amikor az új úticél kiderült, a kórházban ünnepséget tartottak a jó hír örömére. Lilli Ernsthaft visszaemlékezéseiben arról ír, hogy beteg édesanyja mosolyogva ült fel a teherautóra, amely elvitte. "Még tortát is küldtem neki Teresienstadtba a születésnapjára."

Később kiderült, hogy a zsidókat Teresienstadtból azonnal Auschwitzba vitték. Az áldozatok között volt Ernst és Ruth Boch is. Lányuk, Nina, a háború után tudta meg, hogy szülei, és a távozása után született két testvére Auschwitzban pusztultak el. 1943 tavaszán aztán még szorosabbá vált a hurok a berlini zsidók körül. Göbbels teljesen meg akarta tisztítani tőlük a fővárost. A nácik most már nyíltan hirdették a végső megoldásra vonatkozó terveiket. Mindenkit elvittek, még a "kiváltságosokat" is.

Aenne, Manfred Pahl felesége bujkálni kényszerült. Lányuk, Beate a fővároson kívül rejtőzködött. Aenne soha nem árulta el, hol húzódott meg, és ki segített neki és lányának. Iris, Beate lánya, azonban kutatni kezdett, és kiderült, hogy befolyásos nem zsidó barátok segítségével sikerült megmenekülniük. Karl Oarsch, Manfred egyik pártfogoltja, romantikus érzelmeket táplált Beate iránt, és minden követ megmozgatott, hogy megmentse a két nőt.

A "kiváltságos" zsidók deportálása 1943. február 27-én kezdődött a férfiak összegyűjtésével, ami rettegést és tiltakozást váltott ki a zsidók, ill. a nem zsidó házastársak körében. Az elégedetlenség növekedésével Göbbels elrendelte a fogva tartott férfiak szabadon bocsátását, hogy elkerüljék a tiltakozások kiterjedését. Ilyen engedékenység azonban csak igen ritkán fordult elő. Ekkor már a kórház sem kerülhette el a sorsát. A Gestapo emberei minden héten megjelentek. "A betegeket sorba állították, majd Dr. Lustig, a kórház igazgatója a Gestapo tisztekkel együtt kiválasztotta azokat, akiket aztán elvittek"- írta Lilli Ernsthaft. "A nők csak úgy menekülhettek meg, ha lefeküdtek Dr. Lustiggal"- írta egy túlélő.

Kik és miért voltak kiváltságosok?

1943 közepén már mindenki csak arra várt, hogy bezárják a kórházat. Az alkalmazottaknak azt mondták, hogy az épületet egy másik orvosi projekt céljaira adják át. Az új tulajdonosok azonban soha nem érkeztek meg. Mint később kiderült, Eichmann 1V. B4 ügyosztálya akadályozta meg az adásvételt. A zsidó kórház a helyén maradt. Eichmann azzal érvelt, hogy `szükség van rá a zsidók számára`. De hogyan lehetséges ez? A deportálások javában folytak, csak 1942-ben 2,7 millió zsidót öltek meg. Az utolsó berlini zsidók az elszállításra vártak. Hogyan maradhattak itt zsidók 1943 után, ebben a kórházban, amely most már inkább börtönként működött?

A kórházi gettó lakóinak jelentős hányada a nem zsidók `kiváltságos` házastársai közül került ki. Bár hivatalos parancs nem volt, mégis többeket elfogtak és bebörtönöztek. Köztük volt Aenne Pahl is, akit azért fogtak el, amikor kimerészkedett az utcára, mert nem viselte a Dávid-csillagot. Ő is a kórházi `zsidó börtönbe` került, ahol együtt raboskodott a kórházi dolgozókkal, a deportálást megmagyarázhatatlan módon elkerülő betegekkel, és rengeteg zsidó árvával. A foglyok többségének neve fennmaradt egy listán, de volt egy ún. B lista is, amely a magas kapcsolatokkal rendelkező `adminisztratív letartóztatottak` nevét tartalmazta. Ezt viszont a Gestapo megsemmisítette. Annyi bizonyos, hogy külön rendelkezés alá estek.

"A legtöbb esetben szoros kapcsolat fűzte őket a Harmadik Birodalom vezető személyiségeihez. Ilyen volt lányával együtt egy 80 éves korábbi miniszter, akit csak 'Sch méltóságos úrnak' szólítottak" - írta Hilde Kahan. Valószínűleg Eugen Schifferről van szó, aki a nácik hatalomra kerülése előtt igazságügyminiszter volt. Ernst Kaltenbrunner náci vezető ugyanis nemzetközi tiltakozástól tartva rendelte el azoknak a zsidó személyeknek a megkímélését, akik "különleges nemzetközi kapcsolatokkal és ismeretségekkel rendelkeztek." Heinrich Himmler, az SS vezetője pedig azért tartott életben "értékes" zsidókat, hogy Németország számára fontos személyekre vagy pénzre cserélje őket a szövetségesekkel.

1944-ben egy ilyen becses személy került Himmler kezei közé. A magyar zsidók deportálásakor elfogták Gemma La Guardia Gluckot, New York polgármesterének, Fiorello La Guardiának a húgát, akit Ravensbrückben külön cellában tartottak, és a háború végén sértetlenül szabadult. Vajon a zsidó kórházban is őriztek ilyen értékes személyeket, vagy csupán megvesztegetés révén kerültek egyesek kiváltságos helyzetbe? "A megvesztegetés valószínűleg fontos szerepet játszott a zsidó kórház történetében. Nagyon különös történetről van szó, és senki sem ismeri az összes részletet" - mondja Aubrey Pomerance, a berlini Zsidó Múzeum levéltárának vezetője.

Aenne Pahl neve nem szerepel a kórházi és rendőrségi listákon, feltehetőleg a B listán volt. Bebörtönzése képet nyújt arról, hogyan is történtek az ilyen esetek. Aenne később "szörnyűnek" nevezte a börtönállapotokat, ennek ellenére különféle kiváltságokat és védelmet élvezett. Fogadhatott például látogatókat. Lánya, és férje művészbarátja, Karl Orasch, Schmidt házaspárnak adva ki magát, többször is meglátogatta. "Anyámnak fogalma sem volt róla, hogyan sikerült ezt megszervezni. Amikor először kérdeztem, nem is tudta, mi is volt az a 'börtön', ahol Aenne-t meglátogatta. Aztán mutattam neki egy fényképet a zsidó kórházról, és azonnal felismerte" - mondta Iris Hilke, Beate lánya.

Apja után kutatva - Karl később elvette Beatét - Iris kiderítette, hogy Karl Orasch a külügyminisztérium propagandaosztályán dolgozott grafikusként. Tehát jó kapcsolatai voltak. A látogatásokat Walter Lustignak, és felettesének is engedélyeznie kellett. "Amikor apám szerepéről kérdeztem, anyám nem mondott semmit. Elég dühös lett. Megkérdezte: 'Azt akarod mondani, hogy náci volt? Apád nem volt náci. Ő mentette meg az életünket.' De én biztos vagyok benne, hogy apám intézett el mindent. Azt hiszem, anyám hálából ment hozzá" - mondja Iris.

A kórház titkai még ma is rejtélyesek

A többi B listás esetről még ennyit sem tudunk. Visszaemlékezéseiben Lilli Ernsthaft általánosságban megemlíti, hogy a rabok között több híresség is volt. Néven csak néhányukat nevezi, például Ludwig Katzenellenbogent, aki a világhírű Tilla Durieux színésznő harmadik férjeként híresült el. A pár még a háború előtt Svájcba menekült, majd Jugoszláviában telepedett le. Katzenellenbogent azonban visszavitték Németországba, ahol a zsidó kórházba került. Ernsthaft azt írja, hogy a város bombázása alatt `szerelmi szolgáltatásokat` nyújtott neki. Egy másik híres név Theodor Wolff, zsidó származású szerkesztőé, aki 1933 előtti náciellenes írásai miatt kivívta Göbbels gyűlöletét, letartóztatása után mégis a kórházba került, nem pedig egy halálvonatra.

A bújkálás utolsó napjai és a orosz felszabadítók tombolása hagyta talán a legmélyebb sebeket. Hilde Kahan szerint mindenki azt hitte, hogy meg fog halni. A német rádiók még mindig a győzelemről harsogtak, és voltak, akik még mindig hittek nekik.

Lustig, a kórház igazgatója azonban a szökést tervezte. Amikor az oroszok megérkeztek, már sehol sem volt. Egyesek szerint megmenekült, mások úgy vélik, hogy valamelyik szövetséges kórházban talált munkát. Néhány beszámoló szerint az oroszok elfogták. Bizonyítani egyik állítást sem lehet. A legvalószínűbb, hogy feljelentették, és kollaboránsként agyonlőtték. Halála sokak számára megkönnyebbülést jelenthetett, hiszen ő volt az egyetlen, aki részletes információkkal szolgálhatott volna a kórházról, és a foglyokról.

Adolf Eichmannt sohasem kérdezték a kórházról, mert jeruzsálemi perében a témát csak mellékesnek tekintették a zsidók kiirtásának vádjával szemben. A túlélők közül csak kevesen tudják, milyen szerepet is játszott a kórház a nácik kezében, a többség pedig eltökélte, hogy az utánuk jövő generáció soha sem tudhatja meg túlélésük igaz történetét.

A háború után Aenne és Manfred Pahl újra együtt éltek, és művészeti munkájukban találtak vigasztalást. Manfred naplója egyetlen sort sem tartalmaz a háborús évekről. Aenne-ről is csak ennyit írt: "Nem volt ellensége, csak a nácik, akik ellenséggé nyilvánították, nem személy szerint, hanem ami még rosszabb azért, mert egy másik faj képviselője volt."

A zsidó kórház és a 800 túlélő története továbbra is rejtély marad. Annyi azonban bizonyos, hogy meggyilkolásukat náci parancsra késleltették. Ha az oroszok nem akkor érték volna el Berlint, amikor tették, akkor ezek az emberek gázkamrákban végezték volna. Hitler megoldása ugyanis mindig "végső" volt, csak a vég időpontja nem volt egységes.