Hatalmas gát védte a karnaki templomot

A régészek egy új bevásárlóközpont építése közben véletlenül fedezték fel a gát maradványait, a többi lelet a fal kiásása közben került elő. A mostani felfedezés az első bizonyítéka annak, hogy a Nílus egykor a templom lábánál folyt. Ámon-Ré isten szentélye 81 hektáron terül el a mai Luxor közelében, a folyótól ma mintegy 200 méter távolságra.

"A fal felfedezése megváltoztatja a tájról, valamint a Luxorról és a templom építéséről vallott eddigi nézeteinket" - véli Mansour Boraik, az egyiptomi Régészeti Hivatal luxori képviselője. A homokkőből épült gát megközelítőleg 7 méter magas és 8 méter széles, de az ókorban akár magasabb is lehetett. "Ez a legnagyobb gát, amelyet valaha Egyiptom területén építettek. Nagyon fontos szerepet játszott, hiszen a karnaki templomot a Nílus áradásai ellen védte" - magyarázza Zahi Hawass, Egyiptom főrégésze.

A felfedezés a templom ókori homlokzatáról alkotott hagyományos nézeteket is megváltoztatja. A korábbi elméletek ugyanis egy, a 18. dinasztia (i.e. 1550-1295) idejéből származó sírábrázolásra alapszanak. A Neferhotep hivatalnok sírjában található rajz a templom előtt egy téglalap alakú tavat mutat, amelyet csatorna köt össze a Nílussal. A régészek már a hetvenes években rábukkantak a falmaradványokra, de azt hitték, hogy egy mesterséges tó faláról van szó. Ez az elmélet tavaly januárban dőlt meg, amikor a régészek jóval arrébb megtalálták ugyanannak a falnak a maradványait, de ez már nem származhatott a mesterséges tómederből.

A szakértők úgy vélik, hogy az ókori ábrázolásokon látható tavat betemették, és a templomot egészen a Nílus akkori partjáig kiterjesztették. "Ez azt jelenti, hogy a Nílus a fáraók idején egészen a karnaki templom lábánál folyt" - állítja Boraik. Az új elméletet a gátnál talált üledék vizsgálata is megerősíti. Az iszap és homok váltakozása arra utal, hogy itt egykor folyóvíz hullámzott.

A falon talált kartusok (egyiptomi névfeliratok) és írások alapján a szakértők úgy vélik, hogy a templom építése a 22. dinasztia (i.e. 945-715) idején kezdődött, és az i.e. 4. század közepén fejeződött be. W. Raymond Johnson egyiptológus szerint a leletek az ókori egyiptomi építőmesterek szakértelméről tanúskodnak. "Mivel kitűnő mérnökök voltak és gyakorlatiasan gondolkodtak, az egyiptomiak jól tudták, hogy a Nílus közelében egy ilyen hatalmas épületet nem lehet gát nélkül megépíteni. A gát minden eróziót megakadályozott."

Az ásatások során két közfürdő és egy 300 pénzérmét tartalmazó korsó is előkerült. Az egyik fürdőben mozaikpadlót és 16 ülőhelyet találtak, míg a másik fürdő üléseit delfinábrázolások díszítették. Az épületek a falon kívül helyezkednek el, ezért valószínűleg a Nílus elhagyott folyómedrében épültek. A bronzérmék I., II. és III. Ptolemaiosz idejéből származnak, felirataik vizsgálata még tart.

A fürdők valószínűleg a látogatók rituális tisztálkodására szolgáltak a templomba történő belépés előtt. Mások szerint viszont egy nagyobb lakónegyed maradványai lehetnek. A régészek találtak egy templomhoz vezető hatalmas feljárót is, amelyen a 7. század végén uralkodó Taharka fáraó neve látható. A feljáró lehetővé tette, hogy a fáraó közvetlenül a hajójáról juthasson a templomba. Ebből viszont az következik, hogy a folyóágy ókori csónakokat, ünnepi bárkákat is rejthet. "Most már tudjuk, hogy a Nílus nyugatabbra folyik, mint akkoriban. A régészek és egyiptológusok új nemzedékeire izgalmas felfedezések várnak" - véli Johnson.