Törvény tiltotta a vasárnapi vásározást

A vásárok két nagy csoportra oszthatók: egyrészt kialakulhattak természetes tényezők hatására, másrészt mesterséges úton is létrejöhettek. A folyamatban nagy szerepet játszott az egyházi és a világi központok közelsége is. A helyi igazgatás is felfigyelt a vásárok hasznos voltára: a 13. század végén megjelenő sedriahelyek (vármegyei törvényszékek) jelentős részénél kimutatható, hogy a törvényszéki napot a hetivásár napján tartották meg. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a gazdaságföldrajz adta lehetőségeket sem, így a közlekedési gócpontok, átkelőhelyek és különböző útvonalak egytől-egyig serkentőleg hatottak.

A vásárokat a latin nyelvű források a forum vagy mercatus szóval illették. Ezek magyar szinonimája a vásár volt - amely több esetben megjelenik a földrajzi nevekben is -, míg a német nyelvű forrásokban a marchte kifejezés rögzült. A magyar "piac" szó 1372 után jelent meg "sík terület" jelentésben, és csak a 15. század végétől mutatható ki vásártér értelemben. A kútfők segítségével differenciáltabb kép adható az egyes vásártípusokról. Voltak naponta, hetente vagy évente megtartott vásárok. Napi vásárok az Árpád-korban csak olyan településen mutathatók ki, ahol külföldi kereskedők is árusítottak. A hetivásár nem minden esetben ért véget az adott napon, előfordult, hogy áthúzódott a következő napra. Az évente, ugyanazon ünnephez köthető vásárokra a 13. századtól vannak adatok.

A vásár napja kezdetben a vasárnap volt, helyszíne pedig a templom előtti tér. Ezt teljes mértékben elfogadta az egyház, mert a sokadalomra érkezők a templomba is betértek. Néhány évtized múlva azonban már az volt a cél, hogy a vásárt ne az Úr napján tartsák, mert a templomba járást el akarták különíteni a kereskedelmi érdektől. Ennek ugyanis nagyobb volt a vonzereje, és eltérítette a híveket a templomba járástól. A szombati vásártartás nyomai - Esztergom és Szigetfő esetében - már I. István uralkodása alatt megfigyelhetők. I. László több intézkedést hozott a vasárnapi vásározás ellen. A király törvényben rendelte el, hogy a vasárnapokon és ünnepnapokon vásárra menők lovukat veszítsék el, a kereskedők sátrait pedig bontsák le. A vásár szombatra való áthelyezése főként a zsidó kereskedők érdekeit sértette.

A vásárok vámja a költségvetést gazdagította. Az eredetileg királyi tulajdonban lévő vámok kétharmad-egyharmad arányban oszlottak meg az uralkodó és az ispán között. A szakirodalom nem tudott egységesen állást foglalni, hogy a kapuknál szedett vám szárazföldi útvámnak, vagy vásárvámnak tekinthető-e. Hasonlóan problematikus a harmincadvám (tricesima) története: első előfordulása egy 1208-as oklevélben mutatható ki. Ebben II. András felmentette a lébényi monostort a Győr városán keresztül a Rába hídján és a Rábca kenézi hídján át szállított árui után járó vám és harmincad fizetése alól.

Az 1055-ös tihanyi alapítólevél sorai a korai időszakra jellemző kezdetleges árucseréről tanúskodnak, és a 11. században sok gondot okozott a lopott javak árusítása is. I. László és Kálmán törvényei igyekeztek az ember- és állatkereskedelmet szabályozni, az utóbbi uralkodó pedig a magyar szolgák külföldre történő eladását is korlátozni kívánta. A lovakkal való üzletelést I. László a saját engedélyéhez kötötte, Kálmán azonban szigorú monopóliumot vezetett be.

A paripák mellett szívesen kereskedtek ökrökkel, kecskékkel, bárányokkal és sertésekkel. A folyók mellett található településeken rendszeres volt a halvásár. Az Árpád-kor egyik legkeresettebb árucikkét a só és bor tette ki. A kereskedők foglalkoztak textilfajták, élelmiszerek (sajt, gyümölcsök, méz) és különböző fémek árusításával. Időnként luxustermékek - drágakő, gyöngy - is felbukkantak, amelyeket a velenceiek hoztak be az országba.