Meghal Major Máté építész

2004. szeptember 13. 12:06

Baján született 1904. augusztus 3-án. 1927-ben szerzett építész-oklevelet a budapesti műegyetemen, 1927-31 között magán-tervezői irodákban dolgozott, majd önálló tervező lett. 1933-ban belépett az illegális kommunista pártba. 1936-44 között az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) mérnöke, majd főmérnöke, 1934-37 között a Szocialista Képzőművészek Csoportjának titkára volt. 1946-47-ben az Építésügyi Kormánybiztosság, majd a minisztérium főosztályvezetőjeként dolgozott. 1948-tól tanított a Műegyetemen, 1949-71 között a építéstörténeti tanszéket vezette. 1972-76-ban az Építéstörténeti és Elméleti Intézet igazgatója volt. Az Új Építészet (1945-49), majd az Építés-Építészet (1949-51) főszerkesztője, az Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények szerkesztője, 1958-tól a Magyar Építőművészet szerkesztőbizottságának elnöke. 1955-64-ben a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke volt. 1949-ben az MTA levelező, 1960-ban rendes tagjává választották, 1955-58 között az Akadémia titkáraként működött. 1949-ben Kossuth-díjat, 1960-ban Ybl-díjat, 1977-ben Herder-díjat kapott. Számos lakóépület, lakótelep épült tervei szerint (Budapest, Attila u., Sasfiók u., Tatabánya). Tanulmányaiban főként a modern építészet- és művészetelmélet kérdéseit, az építészet feladatait, a XX. század építészeti törekvéseit tárgyalta. Konzekvensen az új építészet és a korszerű képzőművészet ügyét képviselte a hamisan értelmezett szocialista realizmussal szemben. Fontosabb művei: Az új építészet elméleti kérdései (1948), Építészet és társadalom (1953), Építészettörténet I-III. (1954-60), Pier Luigi Nervi (1960), Az építészet új világa (1969), Breuer Marcell (1970), Amerigo Tot (1970), Goldfinger Ernő (1973), Egy gyermekkor és a kisváros emléke (1973), Férfikor Budapesten (1978), Vágó Péter (1982).