Újságíró járta végig az egykori NSZK-NDK határt

Ennek járt utána Landolf Scherzer újságíró, aki páratlan vállalkozásra szánta el magát: tíz hónap alatt több mint 400 kilométert tett meg gyalog az egykori belnémet határ mentén, hogy fölmérje az egyesülés óta végbement változásokat. A túra során türingiai, bajorországi és hesseni embereket kérdezett arról, hogyan éltek 1990 előtt és most, előnyükre vált-e az NDK és az NSZK egybeolvadása, hogyan látják az egykori "túloldal" lakosait.

Az 1941-ben Drezdában született szerző 390 oldalas kötetben (Der Grenz-Gänger) adta közre úti élményeit, bemutatva az újraegyesülés számos vesztesét és kevés nyertesét. Előbbiek - a közhiedelemmel ellentétben - nem csupán a keletnémetek soraiban találhatók. Míg az egykori NDK területén, az új rend beköszöntével megszűnt a teljes foglalkoztatás, addig 1990-től a bajor és hesseni vidék települései elestek attól a bonni (majd berlini) támogatástól, amely az úgynevezett peremvidékeknek, az ottani beruházóknak járt. Ennek nyomán a nyugati térfélen is munkahelyek tízezrei szűntek meg, amit nemigen ellensúlyoz az a tény, hogy az egykori határrégió ma Németország szívében fekszik.

A türingiai Gräfenthaltól a hesseni Philippsthalig kanyargó útvonal mentén Scherzer azonos problémákkal találkozott: magas munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása munkahellyel kecsegtető vidékekre, a helyi szociális intézmények bezárása - no meg virulens előítéletek a másik oldal németjeivel szemben. Utóbbiak közül nyugaton a legelterjedtebb vélekedés az, hogy az "ossik" egész előző életükben csak vakaróztak, most meg hatalmas nyugdíjat húznak. Keleten viszont a legtöbben úgy tartják, hogy a néhai NDK vállalatainak megvásárlásával a legtöbb nyugati vállalkozó csak piacot szerzett, a gyárakat pedig rövid úton bezárta, a dolgozókat szélnek eresztette.

Akadnak azonban ellenkező előjelű példák is. Scherzer a türingiai Rottenbachban találkozott egy Weller nevű, magát "szabadúszó cégszanálónak" nevező férfival. Akiről kiderült, hogy nem (csak) maródi keleti vállalatokat talpra állító nyugati menedzser, hanem keleti vállalkozó, aki "legelőször nyugati üzemeket húzott ki a szarból" - például a tettaui Gerolf porcelánműveket.

Dieter Weller példáját látva sok bajor rájött arra, hogy a keletnémetek alapjában véve igen kreatív, jól képzett szakemberek. Nem így egy testes hölgy, aki a coburgi kórházban, dialízis közben azon szitkozódott, hogy "ki kellene tekerni a nyakát a csak a pénzt nyelő rengeteg ossinak". Mire a szomszédja, a 82 éves Ali Baumgarten - egykor az NDK érdemes képzőművésze, számos köztéri óriáskerámia alkotója - odavágta neki: "ha Bismarck (az első német egyesülés, a vilmosi birodalom atyja) nem lett volna, ti bajorok még ma sem tudnátok, hogy a havasi gyopáron kívül vannak más fontos dolgok is a világon".

Igen tanulságosak a válaszok arra a kérdőívre, amelyet Scherzer - az igazgatók beleegyezésével - a sonnebergi (kelet) és neustadti (nyugat) gimnázium 16 éves tanulói között osztott ki. A két város alig 10 kilométerre fekszik egymástól. 

Landolf Scherzer

A jövő felnőtt németjei meglepően erős előítéleteket táplálnak a "másik" oldal fiataljai iránt. Az 54 neustadti közül csak négy kívánna Sonnebergben dolgozni, míg az 55 sonnebergi közül - jóllehet kétharmaduk utálja Neustadtot az ott élő "külföldiek meg törökök miatt" - 24 inkább vállalna munkát a bajor városban - de csak azért, mert ott magasabbak a fizetések, és több a fizetett ünnepnapok száma... A diákok közül szinte egyetlen egy sem kívánná Neustadt és Sonneberg egyesülését. Mint egy keleti lány írta: "a neustadtiak beképzeltek és pökhendiek Nem szabadna egyesülnünk Neustadttal, hiszen két különböző nép vagyunk (!): az ossik bizony ossik, a wessik meg wessik. Ezek nem illenek össze. Nekem éppen elég, hogy a diszkóban vagy másutt el kell viselnem a nyugatiakat."

Akad persze példa a megértésre, önzetlen segítésre is. Falk Wick, a tettaui CSU-szervezet elnöke 1990 óta lankadatlanul segíti a türingiai sportéletet. Már számtalan tombolát szervezett rokkant sportolók támogatása, a Rennsteigen rendezett mezei futóverseny szponzorálása, a spechtsbrunni templom újjáépítése vagy a grdfenthali postagalamb-egyesület javára. A szintén bajor Roswitha Jucht pedig 1991-ben annak köszönhette állása megőrzését, hogy szülés után kisfiát a szomszédos (türingiai) Mendhausen bölcsődéjébe adhatta. (Nyugaton ma sem létezik bölcsődehálózat.) "Alexander volt az egyetlen nyugati a sok keleti csemete között - ma néhányan közülük az én fiammal együtt fociznak a (bajor) rothauseni ificsapatban" - így Roswitha.

Scherzer könyvéből kitűnik, hogy a meglévő különbségek lassanként kezdenek eltűnni. Például Eicha közelében, egy országút menti parkolóban, ahol a megtelt konténer mellett hatalmas szeméthalom fogadja az újságírót. A belőle kibányászott F6 cigarettásdoboz keleti, míg a Coburger Anzeiger megsárgult példánya nyugati szemetelőre utal.

A keletieket csőbe húzó dörzsölt nyugat üzletembernek is van már keleti pendant-ja. Mint egy Amerikát megjárt bajor fazekasmester meséli, a türingiai Haselthalból egy Alwin nevű kereskedő eladott neki egy használt televíziót, "megy ez még, mint a schaffhauseni" felkiáltással. A készülék pár hónap múlva kilehelte a lelkét. "Hát volt már példa arra, hogy egy ossi átverjen egy wessit? - tette föl Scherzernek a költői kérdést a háborgó fazekas. - Ekkor jöttem rá, hogy végre a keletiek is egyenrangúak velünk. Teljessé vált a német egység!"

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Dorogman László)