Dunant, Henri

1828. május 8-án született, nevének jelentése az ófelnémet nyelvjárásban: a gazdag pártfogó. Barátaival már fiatalon esteket rendezett a rászorulók részére, ez vezetett a Fiatalok Keresztény Szövetségének, majd 1855-ben Párizsban a Világ Ifjúsága Keresztény Szövetségének megalapításához. Dunant elvégezte a Kálvin Kollégiumot, majd banki tanulmányokat folytatott. 1856-ban Algériában egy barátjával együtt gyarmati társaságot, 1858-ban pedig ugyanott egy malomipari társaságot alapított.

1859-ben Olaszországba utazott, hogy III. Napóleon francia császár segítségét kérje az algériai gyarmati hatóságokkal kapcsolatos nehézségei ügyében. Ekkor tört ki az olasz szabadságharc, és ő a csataterekre ment, ahol megdöbbenve konstatálta az egészségügyi szolgálat elégtelenségét. 1859. június 24-én szemtanúja volt a solferinói csatának, amely után 40 ezer francia, szárd és osztrák áldozat maradt a csatatéren. A szörnyűségeket látva "Mindnyájan testvérek vagyunk!" felhívásával segítségnyújtásra buzdította a környező falvak asszonyait. Ők segítettek is a sebesülteken, ahogy tudtak, de híján voltak az ellátáshoz szükséges szakismereteknek, ezért Dunant segélykérő felhívását 1859. július 9-én a Journal de Geneve című svájci újságban is megjelentette.

A csatában szerzett benyomásait 1862-ben saját költségén kiadott Solferino emléke című könyvében összegezte, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy háborús és békeidőkben egyaránt önkéntes alakulatokat kell szervezni a betegek, rászorultak és sebesültek ellátására, bármiféle megkülönböztetés nélkül. Felvetette azt is, hogy kössenek nemzetközi egyezményt a háborús sebesültek védelmére. 1863-ban beutazta Európát, hogy a közvéleményt és számos uralkodót megnyerjen az eszméjének. Ezután Gustav Monynier-vel, a Genfi Közhasznú Társulat elnökével 1863-ban majd 1864-ben nemzetközi értekezletet szerveztek, amelyen 16 ország képviseltette magát. 1864. augusztus 22-én, a második genfi tanácskozáson megalapították a Vöröskeresztet és elfogadták az első genfi konvenciót, amelyet Dunant fogalmazott meg. Még abban az évben megalakultak az első nemzeti vöröskeresztes társaságok, a Vöröskereszt első főtitkára Dunant lett, a tisztségről 1867-ben mondott le.

Mivel azonban üzleti ügyeit elhanyagolta, hamar tönkrement. 1867-ben elhagyta Genfet és Párizsba, majd Stuttgartba, Rómába, Korfura, Baselbe és Karlsruheba költözött. Életét nyugtalanságban, szegénységben és ismeretlenségben élte, mégis tovább küzdött a hadifoglyok érdekeiért, a rabszolgaság eltörléséért, egy nemzetközi választott bíróság létrehozásáért, a leszerelésért és a zsidó állam megalapításáért. 1889-ben ő alapította meg az Interparlamentáris Uniót is, amely a Népszövetség elődjének tekinthető. A vöröskeresztes mozgalom 1901-re már valamennyi civilizált országban elterjedt, s később Vöröskereszt, Vörös Félhold (egyes ázsiai és afrikai országokban) és Vörös Oroszlán a Nappal (Iránban) nevű szervezetekre vált szét.

1887-ben hozzátartozóitól anyagi támogatást kapott, és Svájc észak-keleti részére, Heiden faluba költözött, ahol 1889-ben megírta önéletrajzát. Itt "fedezte fel" újra egy újságíró, ennek köszönhetően 1897-ben számos kitüntetésekben részesült, sőt az orosz cár özvegye rendszeres anyagi támogatást is nyújtott neki. Dunant 1901-ben elsőként kapta meg - a francia Frédéric Passyval, az Interparlamentáris Konferencia első elnökével megosztva - a Nobel-békedíjat, 1903-ban az orvostudomány tiszteletbeli doktora címmel tüntették ki.

1910. október 30-án, 82 éves korában a Heiden faluban lévő idősek otthonában halt meg.

(Múlt-kor/Panoráma - Flasch János, Sajtóadatbank)