Kuprin, Alekszandr Ivanovics

1870. szeptember 7-én született a Penza kormányzóságban fekvõ Narovcsat városkában. Apja kishivatalnok, anyja elszegényedett tatár hercegi család leszármazottja volt. Fiuk születése után nem sokkal az apa kolerában meghalt, özvegye Moszkvába költözött, ahol gyermekét egy árvaház gondjaira bízta. A nem kifejezetten szívderítő árvaházi évek után viszonylagos biztos pályát és életet a katonai szolgálat jelenthetett Kuprinnak, így tízéves korától különböző kadétiskolákban és katonai tanintézményekben tanult. Kamasz fővel rájött, hogy kedve és tehetsége van az íráshoz is, s 13 éves korától sorra írta verseit. Egy idő után be kellett látnia, hogy nem a líra az igazi terepe, ettől kezdve prózai művekkel kísérletezett. Első elbeszélését 1889-ben publikálta egy moszkvai újságban Az utolsó bemutatkozás címmel. Különösebb visszhangja nem volt, ha csak azt nem számítjuk, hogy az iskolában büntetésül sötétzárkába csukták, mivel a házirend szerint a kadétiskola növendékeinek tilos volt a sajtóban szerepelniük.

Az iskola elvégzése után 1890 és 1894 között Oroszország délnyugati részén teljesített katonai szolgálatot, ez a négy év elegendő volt ahhoz, hogy alaposan megismerje a hadsereg működését, a katonai pálya árnyoldalait. 1894 nyarán leszerelt, s megkezdte 1919-es emigrációjáig tartó kalandoréletét. Ez idő alatt szinte egész Oroszországot bejárta, elnyerte több neves író, így Tolsztoj, Csehov, Gorkij és Bunyin barátságát, s még felsorolni is nehéz, hányféle foglalkozással próbálkozott. Többnyire főként újságoknak, folyóiratoknak írt riportokat, cikkeket. Emellett más pénzkereseti forrás után is nézett, egy darabig Odesszában volt intéző, halász, vadász és templomi kórustag, majd Kijevben fogászatot tanult, a helyi színházban színészként és súgóként is működött. Közben sorra jelentette meg elbeszélésköteteit és regényeit is. 1898-ban jelent meg A boszorkány című regénye, amelynek főhőse, Oleszja a Kuprin későbbi írásaiban is nagy szerepet játszó természetes ember egyik első megjelenése.

A természetes ember fogalma az író felfogásában az, aki együtt él, együtt lélegzik a természettel, ismeri annak költészetét, s élő ellensúlya a kispolgárok és földbirtokosok világában uralkodó feslettségnek, erkölcsi züllésnek. A regénynek több filmes feldolgozása is készült, a legemlékezetesebb azonban minden bizonnyal az 1956-os francia film, amelyben Oleszját a sugárzóan szép és ifjú Marina Vlady játszotta. 1905-ben jelent meg Kuprin mindmáig leghíresebb regénye, A párbaj, amelyben egy isten háta mögötti katonai helyőrség nyomasztóan üres és lélekölő életét mutatta be hitelesen egy szerelmi háromszögtörténeten keresztül.

1908-ban egy sikertelen házasság után a Pétervár közelében fekvő Gatcsina városában telepedett le, ahol házat is vásárolt. Úgy tűnt, a kalandor író végre révbe ért: másodszor is megnősült, s e biztos háttérrel folytatta irodalmi pályafutását. 1912-ben Nyugat-Európában, Francia- és Olaszországban utazgatott, úti élményeiről a Cote d'Azur című kötetében számolt be. Az első világháború kitörésekor otthonában katonai kórházat rendezett be, ám 1914 novemberében tartalékosként őt is behívták, s hét hónapig Finnországban szolgált. 1915 áprilisában leszerelték, s végre befejezhette az 1909-ben elkezdett Verem című regényét, amelyben egy dél-oroszországi kikötőváros vöröslámpás negyedének életét ábrázolta zolai szókimondással és részletességgel. 1916-ban a Kaukázusban tett tanulmányutat, de útközben maláriát kapott, s visszatért Gatcsinába. A 1917-es forradalmat lelkesen üdvözölte, Leninnel a Kremlben egy új forradalmi újság létrehozásáról tárgyalt.

1919 októberében Gatcsinát elfoglalták a fehér csapatok, s Kuprin családjával együtt menekülni kényszerült. Előbb Helsinkiben telepedtek le, ahol az író a New Russian Life című folyóirat munkatársa lett, majd 1920 júliusában Párizsban leltek otthonra. Itt Kuprin a The Fatherland című emigráns újság, később pedig az Illustrated Russia című hetilap munkatársa volt, miközben folyamatosan írta a francia élettel, az orosz emigráció sorsával és főként kadétiskolai emlékeivel foglalkozó elbeszéléseit. Egy idő után azonban mind kevesebb hajlandóságot és érdeklődést mutatott az irodalom iránt, s ideje nagy részét különböző kocsmákban és bordélyokban töltötte.

1937 májusában az orosz hatóságok engedélyezték számára a hazatérést, s egy évvel később ismét Gatcsinában volt. Ekkora azonban nyelőcsőrákja súlyosbodott, s 1938. augusztus 25-én meghalt. Két nappal később a ma újból Szentpétervárnak nevezett Leningrádban temették el.

Az irodalomtörténészek az orosz kritikai realizmus egyik utolsó folytatójának, Csehov méltó utódának tartják, de kalandos és élvezetes stílusú, a hétköznapi nyelvhasználat fordulatait is megtartó írásaiért többen Jack Londonhoz hasonlították, Nabokov pedig egyenesen `az orosz Kiplingnek` nevezte őt.

(Múlt-kor/Panoráma - Sarudi Ágnes)