Nagy Sándor, a züllött globalizátor

Nagy Sándor a Múlt-koron: Nagy Sándor életei és halálai Per fenyegeti a Nagy Sándorról szóló filmet Felesége mérgezhette meg Nagy Sándort Nagy Sándor és a parányi vírus Alexandrosz, a kibertér meghódítója Nagy Sándor ifjúsága és trónra lépése Nagy Sándor: a történész a film mögött Nagy Sándor: a történelem legnagyobb hadvezére

Eratoszthenész, a Kr. e. III. században élt görög geográfus készített egy világtérképet, amely a korabeli világot ábrázolta. Ha nem egy modern történelmi atlaszon, hanem ezen a térképen ábrázoljuk Nagy Sándor birodalmát, akkor láthatjuk, hogy a makedón uralkodó nem egészen tíz év leforgása alatt globalizálta, hajtotta uralma alá az akkor ismert világ nagyobbik felét. Ez a teljesítmény már a kortársakat és az antikvitás történetíróit is teljesen rabul ejtette.

 

Egy új világ felfedezőjének, Nyugat és Kelet egyesítőjének tekintették, aki jóllehet véres harcokban hódította meg a Perzsa Birodalmat, a szuzai menyegzőn azonban tanújelét adta annak, hogy nem vad hódítóként, hanem a két nép, a görög és a perzsa (tágabb értelemben az egész világ) összebékítőjeként kíván uralkodni a Dunától az Indusig terjedő birodalmában. Mítoszára tragikusan korai halálával tette fel a koronát...

 

A modern történettudomány hódításai pozitív hatásai mellett már annak árnyoldalait is bemutatja, az ókori mítoszoktól és dogmáktól megszabadult történetírás új kérdéseket fogalmazott meg, amely azonban félő, hogy egy olyan negatív Nagy Sándor-képet hoz létre, amely távol áll a valóságtól. Ennek az új irányzatnak alapvető kérdése, hogy hogyan tekinthetünk jelentős személyiségként egy olyan emberre, aki több tízezer ember halála révén tett szert világhírnévre? Miben különbözik egymástól Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Napóleon, vagy akármelyik XX. századi diktátor, akik vas könyörtelenséggel hozták létre világbirodalmukat?

 

Kétségtelen, hogy a makedón király minden idők legnagyobb és legsikeresebb hódítója volt. Hadvezéri erényeit már uralkodása előtt megcsillogtatta, amikor Kr. e. 338-ban a khairóneiai csatában rohamra vezette a makedón nehézlovasságot a görög városállamok egyesített csapatai ellen. Vezérletével törték át a thébai gyalogság félelmetes csatasorát, s ezzel a tettével megszerezte atyjának a győzelmet, ami II. Philipposzt Görögország urává tette. Később is, a perzsaellenes hadjárat valamennyi ütközetében személyesen harcolt, nem egyszer saját életét is kockára téve vakmerőségével. A Kr. e. 334-es granikoszi ütközetben a makedón és a perzsa sereget egy nagy sodrású folyó választotta el egymástól, amelynek meredek partján felfelé kellett rohamoznia a makedón seregnek.  A főtisztek óva intették Sándort a rohamtól, ő azonban nem törődött figyelmeztetésükkel és személyesen vezette harcba lovasságát. Az átkelés, a meredek kaptató és a perzsák nyílzápora teljesen szétzilálta a makedón hadrendet Sándor azonban rendületlenül tört előre.

 

A gaugamelai ütközet

Királyként természetesen a legdíszesebb páncélt viselte, amit a perzsa tisztek már messziről észrevettek, ezért többen is rárontottak, hogy levágják. Egyiküknek sikerült is kis híján ledöfnie Sándort, akit barátja, Kleitosz és a testőrség mentett meg szorult helyzetéből. Az esetet (és több hasonlót még) a mai történészek vakmerőségnek tartják, Nagy Sándort meggondolatlannak, felelőtlennek, sőt ostobának nevezik. Ez azonban súlyos félreértés. Az antik hadviselés fontos eleme volt, hogy a vezérek együtt harcoltak a csatasorban katonáikkal. A phalanx, a gyalogság zárt hadrendje, illetve a hasonló zárt rendben (többnyire ék alakban) előrenyomuló lovas osztagok élén a főtisztek és a tisztek álltak, akik személyesen irányították az egységeket, mivel csata közben csak így tudták jelezni taktikai utasításaikat. A parancsnoklás mellett a személyes példamutatás is fontos volt.

 

A hőseposzokon felnevelt görögök számára elképzelhetetlen volt, hogy a hadvezér nem osztozik katonáival a csata nehézségeiben. Nagy Sándor Akhilleuszt, a trójai mondakör legnagyobb hősét tartotta példaképének, amikor átkelt Európából Ázsiába, Trójánál áldozatot mutatott be Akhilleusz állítólagos sírjánál. De nem csak a személyes bátorság volt Nagy Sándor hadvezéri jellemzője, hiszen ez kevés lett volna győzelmeihez. Kiválóan értett ahhoz, hogy az egyes csatákban a legmegfelelőbb taktikát válassza ki, és ami ennél fontosabb, ragyogó improvizációs képessége volt. Valamennyi ütközetét jelentős létszámhátrányban vívta meg: a döntő ütközetben Kr. e. 331-ben Gaugamélánál a perzsa hadsereg létszáma legalább kétszerese volt a makedónnak.

 

A makedón taktika meglehetősen egyszerű volt: a páncélozott nehézlovasság egy hatalmas éket formázva rárontott a perzsa sereg valamelyik szárnyára és gyakorlatilag elsöpörte a csatatérről, majd ezt követően hátulról rontott a perzsa derékhadra. Eközben a makedón nehézgyalogság lassan előrenyomult, így megakadályozta, hogy a perzsák rendezzék soraikat. Ezt a taktikát még II. Philipposz gyakoroltatta be katonáival, ennek alapján úgy tűnhet, hogy ezzel a hadsereggel bárki meghódíthatta volna a világot, ami persze nem igaz, mivel a perzsa hadsereg nem állva várta meg, amíg megsemmisítik, hanem maga is mozgott és vezérei megpróbálták végrehajtani saját taktikai elképzeléseiket.

 

Nagy Sándor hadvezéri zsenialitása valójában abban állt, hogy villámgyorsan reagált az egyes hadmozdulatokra és minden helyzetet a maga előnyére tudott változtatni. (A Kr.e. 334-es granikoszi ütközetben például a perzsa vezérek álmukban sem gondolták, hogy a makedón nehézlovasság emelkedőn felfelé fog rájuk rontani, így a makedónok szerezték meg a meglepetés előnyét.)

 

A cikk teljes terjedelmében a februári számban olvasható!